Scana, a tündér szomorúan sétált a folyóparton és az idők változásán gondolkodott. Nem a múlásán, mert az idő sohasem múlik el, mindig csak változik, de sajnos a legtöbbször nem jó irányba. A folyó örök, a nap örök, az ártéri erdő örök, csak az múlik el, ami változik: az ember, aki mindezen változtatni akar. Új medret vájt a folyónak, kivágta a fákat és másokat ültetett a helyükre, eldobálta a szemetet… Csüggedten megpróbálta összeszedegetni, eltüntetéséhez kevés lett volna a tündér bűbáj, kellett a kéz is.
Mosolyogva simogatta meg a Napot: mindez elmúlik, mi maradunk… Ahogy a Napba nézett azt érezte, hogy a világ örök rendje helyreállt.
Lassan a part újra tündérfölddé vált, mindent elrendezett, már nem volt szemét, nem volt nyoma az embernek, elégedetten nézett körbe. Végigröppent kis birodalmán, ami pont attól volt az övé, hogy nem akarta birtokolni és megváltoztatni: a parton, a kidőlt fán, a félszigeten, a csillanó hullámokon…
A jól végzett munka örömével feküdt le a parton és élvezte a békét, behunyt szemmel. A békét, ami nem tartott sokáig: lépteket hallott, egy emberfia közeledését. Csak bosszankodott, de nem félt: tudta, hogy a tündéreket csak a tiszta szívű vándorok láthatják meg.
- Ki vagy te? – kérdezte az érkező.
„Hát észrevett” – állapította meg magában Scana és kinyitotta a szemét.
- Akinek látsz, az vagyok. Kinek látsz?
A férfi szégyenkezve vallotta be:
- Tündérnek látlak… Az lennél?
Scana felemelte a fejét és úgy magyarázta:
- Csak az Alkotó látja annak a dolgokat, amik valójában, mindenki más azt látja, amit látni akar.
- Nem értelek…
- Nézz a folyóra! Mit látsz?
- Nagy, mozgó víztömeget.
- Még szerencse, hogy nem azt mondtad, hogy a H2O-t! – nevetett fel a lány. – Én az elmúlt évezredeket látom benne, a meséket, a regéket, a legendákat, minden ember sorsát és álmát, aki megfordult erre, aki ivott a vizéből, aki úszott benne, aki reggelenként üdvözölte és este búcsúzott tőle.
- A meséket és a regéket? Az isteneket és a sellőket?
- Ha hiszel bennük, valóságosak lesznek.
- De akkor sem igaz, csak a képzeletünkben.
- Voltál már szerelmes? – kérdezte a tündér.
- Ez hogy jön ide?
- Ha szerelmes vagy, a másikat a legszebbnek látod. Ez is hazugság lenne?
- Az más… Ha nem a legszebbnek látjuk a másikat, akkor nem is igaz a szerelem, akkor legfeljebb… - kereste a szót. - Párzási ösztön.
- És nem lehet, hogy a világ is szebbé, vagy legalább igazabbá válna, ha ilyen szeretettel néznénk rá? Nézz ide!
A tündér e szavakkal felállt és odalépett a kidőlt fatörzs végéhez. Megsimogatta, mintha egy arcot érintene és csókot nyomott rá. A férfi alig hitt a szemének: a fa egy sárkánnyá változott. Nem gonosz sárkánnyá, inkább egy szelíddé, olyanná, amilyenről a kínai mesék szólnak.
- Ez nem lehetséges…
- Most kinek hiszel? – nevetett fel Scana. – A szemednek vagy az eszednek?
- Már nem tudom…
- Hát fogadd el, hogy a világot az eszeddel nem érted meg, csak a szíveddel érzed, s nem erővel, hanem szeretettel tudsz változtatni rajta. Ha egy rossz emberrel találkozol, de jónak látod, igyekszik megjavulni, ha egy csúnyával, de szépnek látod, megszépül és nem csak neked, de az egész világnak is.
- Az egész világnak szüksége lenne egy ilyen szívbájra… - gondolkozott el a vándor. – Tudom, most azt fogod mondani, hogy nem mindenkinek, hanem csak nekem kell így tennem és valami megváltozik a világban, de a világban eddig is voltak igazak, szentek, hősök, mégsem változott meg.
- Így van.
- Akkor mégis mi értelme mindennek?
- Értelme? Ha így kérdezed semmi, nem több mint ennek az írásnak – mutatott a lába alatt heverő fadarabra. A férfi érdeklődve letérdelt és tanulmányozni kezdte:
- Olyan, mintha egy írás lenne…
- Igen. Ha emberésszel nézed: az ár elsodorta a fát, a folyó mélyén a kavicsok csiszolták, és az ár a partra sodorta. Ha így nézed, semmi érdekes.
- És ha más szemmel nézem?
- Akkor elhiszed, hogy a fát teliholdkor zsákmányolták a sellők, hogy a folyó királyának titkos bűbáját ráírják rejtett értelmű jelekkel, amit csak egy igaz és tiszta szívű ember tud megfejteni.
A férfi letérdelt a fa mellé és olvasgatni kezdte a jeleket, az ajkai némán mozogtak.
- Érted már? – kérdezte Scana.
- Érzem.
- És hiszed is?
- Igen, hiszem, hogy van jó a világban és a világ jobbá tehető.
- Akkor már érted a folyó királyának bűbáját. Most menj haza és vidd magaddal a titkot és aki elfogadja, aki elhiszi, aki befogadja, annak add tovább, és hidd el, jobb lesz a világ!
A képeket köszönöm Eszternek!