A művész egész életében a szépséget kereste. Gyermekkorában, amikor tiszta szívvel nézte a világot, könnyű dolga volt: mindent szépnek látott. Lázadó kamaszként mindenben megtalálta a hibát, nem látta a teljes szépséget semmiben sem, aztán egyszer, amikor kirándult egy sziklán ülve rásütött a lemenő nap, s megértett egy titkot: csak Isten tökéletes és az, amiben képesek vagyunk meglátni ennek a tökéletességnek a visszatükröződését. Abban a pillanatban a pillanatban megértette, mi a feladata a világban: meg kell találnia mindenben a szépséget és a világ elé tárnia.
Ha szép tájat látott: megörökítette. Ha egy igaz történetet hallott, megosztotta. Ha egy emberrel találkozott, akit a többiek nem tartottak szépnek, megkereste benne a szépséget és ezzel széppé varázsolta az embert.
A művész a világot járta, keresve és „örökké”-vé formálva a szépet, s általa, szerette volna hinni, a világ is közelebb került a szépség teljességéhez.
Egy szép nap, azonban véget ért az útja: rátalált a teljes szépségre. Megtalálta azt, amit egész életében keresett, a Nőben. Úgy lépett be az életébe, mint templomajtón a fény. Amikor ránézett nem látott benne semmi hibát, pedig szemével kutatta.
- Szép vagy - mondta a nőnek.
- Mert annak látsz. Szépnek tartasz, mert szeretsz.
- Szeretlek, mert szép vagy.
- Csak a szépségemért szeretsz? - szomorodott el a nő. - És ha megöregszem, ha megcsúfulok, akkor nem fogsz szeretni?
- Az a szépség, amit benned látok, nem lesz sohasem kevesebb, ezért örökké szeretni foglak. A többi nőben, akit szerettem mindig megtaláltam a szépséget, benned a szépség talált rám.
- És most mit szeretnél? - mosolyodott el a nő. - Az időt, a jövőt csak képzeljük, de a „most”-ot meg kell élnünk.
- Szeretném fogni a kezedet és nézni téged.
- Nem lesz unalmas? - nevetett fel a nő.
- Te mondtad, hogy a „most”-ban kell élnünk. Amikor nézlek, akkor érzem, hogy ez a „most” örökké fog tartani. Szeretném ezt megosztani a világgal, hogy más is elhiggye, hogy létezik a szépség és boldogok lehetünk. Minden alkotásom rólad fog szólni.
- Unni fogja majd a világ…
- Nem, nem lesz unalmas, mert mindig a szépséged más arcát mutatom meg: megformázom, ahogy nevetsz, ahogy sírsz, ahogy mosolyogsz, amikor haragos vagy, amikor táncolsz, amikor futsz, amkor fésülködsz, vagy amikor egyszerűen csak kifekszel a napra és élvezed a semmittevést.
- És mi lesz, amikor mindezt már megformáztad?
- Akkor nem alkotok többet, csak megélem veled a boldogságot.
- Akkor meghal benned a művész…
- És az baj lenne?
- Igen, mert téged az éltetett, hogy keresd a szépséget, ez adott erőt, hogy minden nap felkelj és új útra indulj. Ha belémfeledkezel, akkor megszűnsz élni, már nem lesz értelme az alkotásaidnak.
- Akkor nem alkotok többet… Alkottam már eleget, talán megérdemlem, hogy végre csak ember legyek és boldog.
- Ha már nem tudsz adni az embereknek, akkor nem érdemled meg a boldogságot. A boldogságot csak az érdemli meg és az tud boldog lenni, aki másokat is boldoggá tesz.
- Ha elhagynálak, örökké boldogtalan lennék és már magam sem tudnék boldogságot adni másoknak.
- Akkor se velem, se nélkülem nem lehetsz már boldog - állapította meg a nő.
- Ez a szerelem, nem?
- A szerelem az, amit annak nevezünk. Nincs bölcs, aki meg tudná mondani, hogy mi az.
- Talán a bizonyosság, hogy a másikban megtalálhatjuk a teljességet. Persze, a kétség ott van benne, hogy vele vajon valóban boldogok lehetünk-e, de ott van a bizonyosság is, hogy nélküle semmiképpen sem lehetünk azok. A szerelem az, hogy vállaljuk a kockázatot, hogy mindent elveszítünk a teljesség reményében.
- Mit szeretnél?
- Hogy gyere velem… Járjuk együtt az utunkat és mutassuk meg a világnak, hogy létezik a szépség és a boldogság. S ha már nem is tudnék többet, újat alkotni, Te akkor is ott lennél, mint bizonyítéka mindennek.
És azon a napok a Szépség és az Alkotó útnak indult… És a világ örült nekik.
Képek: Fotó – Tiszaörvény, katolikus templom, Festmény - James Townshend, Salcombe öreg templomának nyíló ajtaja