Vannak, versek, amikhez hozzá kell fűzni pár gondolatot, azt hiszem ez is ezek közé tartozik. Elmúlt június 4-e, a trianoni békediktátum évfordulója, és a Nemzeti Összetartozás Napja. Próbáltam nyomon követni, hogy hogyan élték meg ezt a kettősélű napot. Volt, ahol örömmel láttam, hogy sikerült megélni, lélekmélyen, volt, ahol csak felszínes eseményeket tartottak: egy felpántlikázott falunapot, egy kiszínezett juniálist, kellemes időtöltés, tartalom nélkül, át- és megélés nélkül.
Vád alatt… Úgy érzem, mi írók és költők, vád alá kerülünk: egy évszázad nem volt elég arra, hogy lelket tudjunk adni ennek a napnak? Hogy egy napra, függetlenül attól, hogy ki melyik politikai vonalhoz tartozik, függetlenül attól, hogyan képzelik el a jövőt, minden magyar összeérezzen és együtt dobbanjon a szívünk?
Talán jobb lenne hallgatnom, de ahogy a próféta mondja: „Jeruzsálemért nem hallgathatok és Sion miatt én szótlan nem vagyok!” (Iz 62,). Ezért kimondom, hogy a méltatlan és színvonaltalan megemlékezések rosszabbak, mint az elhallgatás! Egy elnémított igazság, ha valóban igaz, erősebb lesz, de egy meghamisított sohasem kel életre!
Elsütnek pár giccses szólamot, cintányérként csattogó szavakkal jelezve, hogy most könnyezni kell. Idéznek pár neves költőt, kiket az utókor nagyra tart, egy közös éneklés, mindegy miről szól, csak ismert legyen, csak a bátrabbak kiáltanak egy-egy „nem, nem, sohát!”.
Kipipált ünnep lesz e nap, s a bambuló szemekben nem lelsz feleletet: ennyi lenne csak trianon? Kisbetűs lett a fájdalom…
Jó merengni a múlton, hogy egykor mily nagy volt e hon, siratni, hogy a kisebbségi sors mily nehéz, de nem mondja ki senki, mi a tett, mely egy szebb jövőhöz elvezet.
Testvérem e nap ne könnyezzél sosem: szorítsd össze fogad, feszítsd izmaid, ne álmodozz: higgy, tervezz, tegyél!
Ne a múltat sirasd, a jövőt reméld.
Megjegyzés: mivel itt nem egy adott település programjáról akartam írni, hanem egy általános jelenségről, ezért a kép Trianon igaz fájdalmához és nem a kiüresedett megemlékezésekhez kapcsolódik.
Comments