Vajon lesz-e olyan szoborpark, ahol Wass és Kertész szobra egymás mellett áll?
Tudom, sokak szemében már a kérdés is provokatív, azonban kétségtelen, hogy Wass és Kertész a magyar próza két ikonikus alakja. Mondhatni, tűz és víz, sötétség és világosság a két író – azonban a XX. magyar történelem leírható-e másképpen, mint ennek a két nagy írónak az ellentétpárjával?
Ezen írásomban arra keresem a választ, hogy miért tartom nagyra ezt a két írót, hogy mi a közös bennük és mit adhatnak a XXI. század magyarságának.
Előjáróban ki kell jelentenem, hogy ez az értékelés mindenképpen szubjektív, egy keresztény magyar író értékelése és nem végleges megfellebbezhetetlen igazság, inkább csak gondolatébresztő – mert az igazság Istennél van, mindenkinek magának kell megtalálnia.
Miért szeretem Wass Albertet?
Sokan Wass Albertet csak egy nemzeti lektűr írónak tartják – azt hiszem, ha eltekintünk e kijelentés pejoratív élétől, akár el is fogadhatjuk. Hiszen Wass Albert népszerű, olvasható író, azaz lektűr, aki egész életművében a magyarság sorskérdéseivel foglalkozik, tehát nemzeti. Stílusa néha romantikus, néha népies, de kiváló érzékkel mindig ki tudta választani, hogy az adott mondanivalóhoz melyik illik, hogyan talál utat az olvasó szívéhez és eszéhez.
Írói munkásságát két részre osztanám és a kettő közti határvonalat világháborúban húznám meg.
Előtte írásai elsősorban saját tapasztalatairól, saját életéről és a két háború közti erdélyi kis magyar világról szólnak, éppen ezért hitelesek – ebből a korszakából kedvenc könyvem a Farkasverem. Bár tudom, népszerűtlen leszek, de megkockáztatom, hogy irodalmilag, pont a hitelességük miatt ezek a legértékesebb művei. Azonban, ha Wass életműve csak ennyiből állna, nem lett volna a magyar próza ikonikus alakja.
Azonban a vesztett világháború művészetének új mélységét hozta elő: a magyarság egyetemes kérdéseivel kezdett foglalkozni, de még mindig erdélyi szemszögből. Azon írásai, amelyek elszakadnak Erdély földjétől színtelenebbek. Ebből a korszakából legjelentősebb művei a Tizenhárom almafa és ennek folytatása, az Elvásik a veres csillag, bár megfilmesítésre személy szerint az Átoksori kísérteteket javasolnám.
Azonban Wass Albert művészetének van egy olyan vonása is, ami túl az erdélyi és a magyar dimenzión, az egyetemes irodalom nagy alakjai közé emeli: képes volt mindenkinek az igazságát hitelesen bemutatni. Ez a vonás már korai műveire is jellemző, pl. ugyanazokkal a szavakkal jellemzi az erdélyi új, német földbirtokost és Trianon után a Felvidéken maradt magyar urat, hasonlóképpen a farkasverem motívum is visszatér, de ez a szemléletmód kristálytisztán az Elvész a nyom c. regényében jelenik meg. Képes a magyar, a lengyel, a zsidó, a román igazságát is hitelesen bemutatni – kevés olyan alkotó van az irodalomban, aki ilyen magasságokba tudna emelkedni.
Wass Albertet ezért talán nem is nevezném nemzeti írónak, sokkal inkább olyan magyar írónak, aki hitelesen képviseli transzilvániánus örökségét, a jó értelemben vett közép-európaiságot.
És ezt kell megtanulnunk tőle: hogy nem felejtve a magyarságot ért sérelmeket, megérteni a körülöttünk élő népeket is.
Miért szeretem Kertész Imrét?
Kertész Imre látszólag Wass Albert szöges ellentéte. Míg Wass Romániában magyarként élte meg a kisebbségi sorsot, addig Kertész Magyarországon, zsidóként.
Ha Wasst azzal a váddal illetik, hogy nemzeti-lektűr író, akkor Kertészt azzal illethetnék, hogy holokauszt-író. És ez a „vád”, hasonlóan az előzőekhez, igaz. Mert Kertész alapélménye, a holokauszt volt, ez által lett íróvá. És bár igaz, hogy az ő művészete sokkal több, hiszen az egyén és a diktatúrák általános viszonyát írja le, magáról a holokausztról is mérnöki precizitással ír.
Kertész Imrének nincs igazsága, sőt, hogy kicsit provokatívan fogalmazzak, Kertész egy amorális lény, aki viszont pont ezért válik a holokauszt és a diktatúrák mesteri ábrázolójává. Amorális lény olyan értelemben, hogy nem hisz egy felsőbb hatalomban, nem hiszi, hogy mindannak, ami történt vele, magasabb célja lenne, de pont ezért, mert nem akar semmit sem belemagyarázni a történésekbe, a perverzitás határát súroló őszinteséggel mutatja be azokat. Nem csak az eseményeket, hanem azt is, amit abban a pillanatban érzett, mindenfajta szépítés nélkül.
Kertész holokauszt tagadó regényt írt: mert megtagadta a hamis mítoszokat, amit másoknál olvashattunk, megtagadta Hollywood hamis mítoszait (mint például a Schindler listája) és a maga naturalitásában mutatta be a népirtás valóságát.
Érdemes felidézni, hogy Auschwitzba megérkezve milyennek látta az ottani zsidókat, Nobel-díjas művében, a Sorstalanságban: „Az arcuk se volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan, zsidóknak látszottak, minden tekintetben. Gyanúsnak, és egészükben idegenszerűeknek találtam őket.” – van-e még író rajta kívül, aki képes lenne ilyen, szinte perverz exhibicionizmussal leírni, hogy mit érzett abban a pillanatban? Még egy holokauszt-tagadó honlap sem merne így írni…
Kertész tökéletesen bemutatja a „kisember” azonosulását a diktatúrával, néha szinte prófétai módon leírva előre a rendszerváltozást. Mikor felszabadult a láger, az első gondolata, hogy nem kaptak ételt: „mindenkitől, csak a szabadságról hallhattam, s egyetlen célzást, egy szó említést sem az elmaradt levesről. Én is roppant örvendtem, igen természetesen, annak, hogy szabadok vagyunk, de hát nem tehettem róla, ha másfelől viszont arra kényszerültem gondolni: tegnap ilyesmi még nem fordulhatott volna például elő.” – vajon a rendszerváltozáskor nem ugyanezt élte meg az ország is? Örült a szabadságnak, de sajnálta az elmaradt „gulyást”?
A Sorstalanságon kívül érdemes másik írását, a Jeruzsálem, Jeruzsálemet is felidézni. Ebben leírja, mit érzett Izraelben: „Őszintén bevallom: amikor a Ramallah felé gördülő izraeli páncélosokat a képernyőn először megpillantottam, önkéntelenül és elháríthatatlanul ez a gondolat hasított belém: istenem, milyen jó, hogy a zsidócsillagot izraeli tankokon látom, s nem a saját ruhámra varrva, mint 1944-ben.”. Ha rövidebben akarnánk elmondani: jobb a rosszat elkövetni, mint a rossz elszenvedőjének lenni. Erkölcstelen gondolat? Igen. De nézzünk mélyen magunkba: képesek vagyunk-e a kitelepített svábokat ugyanúgy megsiratni, mint a felvidékről deportált magyarokat? Vagy, ha személy szerint mi is megjártuk volna a haláltáborokat, képesek lennénk-e másképpen gondolkozni?
Szerintem íróként és magyarként, sőt keresztényként is ezt a kíméletlen önismeretet, őszinteséget kell megtanulnunk Kertésztől. Mert nekünk, magyaroknak ez az egyik legfontosabb nemzeti tulajdonságunk: a jogszerűség és az igazságkeresés.
Wass és Kertész: „és” vs „vagy”?
Ahogy indítottam írásomat: tűz és víz, míg Wass az élet, Kertész a halál és pusztulás írója. Mégis, talán több a hasonlóság kettejük között, mint azt elsőre gondolnánk.
Kisebbségi sors
Mindkét író megélte a kisebbségi sorsot, azonban míg Wass Albertnél a kisebbségi azonosságtudat születésétől kezdve adott, addig Kertészre ezt a történelem kényszerítette rá. Míg Wass Albert magyar identitása olyan érték, amiért érdemes az életét is feláldoznia, addig Kertészt a fizikai, de még inkább a lelki túlélésben segíti felismert, belévert identitása.
Hazaszeretet
Talán nehéz lenne eldönteni, hogy melyik író írt több rosszat a magyarságról, a magyarokról. Mégis, amíg Wass érezhetően azért tart tükröt a magyarságnak, hogy a hibáinkkal szembesülve jobb emberré, igazabb magyarrá váljunk, addig Kertészből mintha csak a keserűség szólalna meg, akinek a történelem keserű tréfája csupán, hogy ide született.
Azonban ez csak a felszínes kép: Citrom Bandi alakjában kicsit ráismerünk arra a Kertész Imrére is: „Citrom Bandin csodálkoztam egy cseppet. Akár munkában, akár pihenő alatt, gyakorta hallottam, s hamar meg is tanultam tőle kedves dalát, amit még munkaszolgálata idejéből, a büntetőszázadból hozott magával. „Uk-rajna föld-jén mi ak-nát szedünk / De gyá-vák mi ott sem le-szünk” – így kezdődött, s különösképp az utolsó szakaszát szerettem igen meg: „S ha el-hull egy baj-társ, egy jó cim-bora / Azt ü-zenjük majd ha-za / Hogy / Bár-mi vár re-ánk / Drá-ga szép ha-zánk / Hűt-lenek nem le-szünk, nem soha” – hangzik. Szép volt, tagadhatatlan, s a szomorkás, inkább lassú, semmint pattogós dallama, valamint ennek az egész költeménynek a szavai énrám se tévesztették el hatásukat, természetesen – épp csupán a csendőrt juttatták valahogy eszembe, még a vonatban egykor, amidőn a magyar voltunkra emlékeztetett: végtére csak, őket is a haza büntette meg, szigorúan nézve. Ezt egyszer meg is említettem neki. Nem is talált ellenkező érvet, de mintha kicsikét zavartnak, mondhatnám bosszúsnak látszott volna. Másnap aztán valami alkalommal, nagy elmerülten, ismét fütyölni, dünnyögni, majd énekelni kezdte, mintha mire sem emlékezne. Fogja ő még, volt egy másik, sűrűn ismételt gondolata, „a Nefelejcs utca flaszterét taposni” – ott lakik ugyanis odahaza, s ezt az utcát, de még a házszámot is annyiszor s annyi színben emlegette, hogy végül már magam is megtanultam minden vonzerejét, már-már magam is csak oda kívánkoztam”
Én azt hiszem, bár ez inkább megérzés, mintsem dogmatikus igazság, Wass is, Kertész is szerelmes volt Magyarországba. Wass a hű szerelmes, akit elhagyott Kedvese, de mindvégig, a száműzetésben is kitart mellette. Kertész viszont a csalódott szerelmes, aki egykori érzéseit már csak gyűlöletben tudja megélni – de ez a „gyűlölet” mutatja, hogy sokkal többet jelent neki a haza, mintsem beismerné. És mint tudjuk, a szerelem nem akkor ér véget, amikor az utolsó csók után eltűnik a Kedves az utcasarkon, nem is akkor, amikor már csak a gyűlölet él benne, hanem amikor már semmit sem érzünk, amikor találkozunk.
Kereszténység
Bár Wass Albert protestáns volt, mégis meg merném kockázatni, hogy hite ökumenikus, sőt egyetemes volt. Bár nekem úgy tűnik, hogy a keresztyénsége inkább a magyarságtudatának része volt, azt erősítette, de őszinte hite és Isten-keresése kétségtelen. Wass Albert talán legszebb hitvalló verse a Hontalanság hitvallása:
Hontalan vagyok,
Mert vallom, hogy a gondolat szabad,
Mert hazám ott van a Kárpátok alatt
És népem a magyar.
Hontalan vagyok,
Mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
Mindenki, aki jót akar.
Hontalan vagyok,
Mert hiszek jóban , igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
És Istenben, kié a diadal.
Hontalan vagyok,
De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
És maradok ez úton, míg csak élek
Töretlen hittel ember és magyar.
Kertész esetében keresztény hitről, vagy egyáltalán hitről beszélni sokkal nehezebb, ha nem lehetetlen, ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy bár látszólag a hitét, magyarságához hasonlóan elhagyta, mégis, írásaiban rengeteg olyan gondolat van, amit mi krisztusi gondolatként olvashatunk. Az a bizonyos nehezen érthető fogalom, a „koncentrációs táborok boldogsága”. Amiről beszélnie kell, ahogy a regénye végén mondja.
Wass és Kertész: a magyar irodalom két eltagadott óriása. A száműzött és a Nobel-díjas. A művészetük nem a cifra szavak ragyogása, hanem az igazság, a magyar történelem két oldala. Az egyiktől megtagadják a nagyságot, a másikat a hivatalos elismerés hamisítja meg. Hitem szerint mindkettőjüknek szobrot kellene emelnünk, ugyanabban a parkban, az út két oldalán. És azt hiszem, Kertészt Wass szemüvegén keresztül, egyetemes látásmódján keresztül tudjuk megérteni.
„Talán a mi feladatunk az, hogy együttkeressünk meg valamit, egy utat talán, amit még eddig nem talált meg senki, egy újutat, amelyen a cseh, a magyar, a román, a lengyel, a német együtt mehet majd egy békésebb jövendő felé…
– És a zsidó? – szólt közbe a festő mély hangja – azzal mi lesz?
– Az is a csónakban volt, ne feledjük” (Elvész a nyom)
Egy barátom azt mondta, amikor a feleségem várandós volt a fiunkkal, hogy sok Wass Albertet olvasson, hogy a szépség beleépüljön a magzat lelkébe.
Mégis, azt hiszem, ha a felnőttkor küszöbére ér, újra a kezébe kell majd adnom Wass Albert műveit, mert azoknak igazsága csak a sokadik olvasás után érthető meg.
Olvasóimnak meg jó szívvel ajánlom Wass Albert műveit, Török Tünde hangján:
Köszönöm! Megtisztelő egy ilyen értékes mű "közreműködőjévé" lenni! Gratulálok az írásodhoz!🤝