Ennek a versnek is története van...
Vendéglátóim jelezték, hogy még a konferencia előtt érdemes ellátogatnom a Barkáts Jenő Ásványtár megnyitójára… Bár magam inkább humán érdeklődésű vagyok, de a szépet igyekszem a természettudományokban is megtalálni, így eleget tettem az invitálásnak, és nem bántam meg: még sohasem láttam olyan ásványtárat, ami annyira le tudott volna kötni, mint ez!
Kevesen tudják, de Magyarország ásvány-nagyhatalom: van év, amikor a világon felfedezett ásványok egytizede a Kárpát-medencéből kerül elő. A kiállítás elsősorban tudományos, oktatási célokat szolgál, de olyan gazdag, látványos és változatos, hogy a magamfajta amatőrt is leköti, s ez nem csak egyéni vélemény: több olyan kincset is rejt, ami még Budapesten sem látható.
A kiállítás anyagát az abban az évben (2016) elhunyt Barkáts Jenő, a Fiatal Kárpátaljai Magyar Kutatók Konferenciájának alapítójának családja bocsájtotta a Főiskola rendelkezésére, hogy azt minden látogató ingyenesen megtekinthesse. Nevét jegyezzék fel az Igazak Könyvébe!
A halál mindig fájdalmas, de az igaz halála csak időre szól, s műve itt is tovább él a földön: a diákok, aki az ásványtárban járnak, először az ő képét látják meg.
Bár az Ásványtár elsősorban oktatási célt szolgál, de reméljük, hamarosan a nagyközönség is látogathatja. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola szellemi kincsiről már írtam, s hamarosan újra írni fogok, de azt hiszem, ennek az Ásványtárnak a megnyitása segít abban, hogy a fizikai környezet is méltó legyen ehhez. Egy kiállítás, ami bárhol, bármely intézménynek a dicsőségére válhatna, de mégis, itt van, Kárpátalján. Ennek a kicsiny magyar világ élni akarásának bizonyítékául…
Ennyit akartam elmesélni, mielőtt közreadnám a megnyitón írt versemet:
Sokszor mondták, hogy múltbafagyott nemzet a magyar, hogy holt már fényünk és ragyogásunk, mint ásványtár kincsei, hogy egyszer mi is csak tárló alatt leszünk, mint egy múlt kor szép szuvenírjei.
Állok az üvegfal másik oldalán, Kárpátalján, s erre gondolok, hogy lesz-e jövő egyáltalán, mely kincsnek tartja, hogy volt egyszer egy nemzet, a magyar.
Mégis: a kő halott, csak szépsége él, de itt, az üveglap másik oldalán, élünk mi, bár éltünk nem ily ragyogó, mert a jelen ritkán tündököl, napi mocsárharcunk sosem csillogó…
Mégis, e nibelung „má”-ból, mit gyűjtenek s építenek szorgos kezek, e nem egynyári kristályvetésből sarjad, csírázik egy örök jövő, reményt érlelő, Istenben érkező.
