Rozványi Dávid

Csontokat hasábokba rendezett a sors keze, egykor emberek voltak: egy dicső sereg, diadalra vágyva, halálra készen, sok tízezer vitéz, bennük a formálódó Európa, a keresztény Res Publica[1]. Ma már csak fehérlő csontok a föld alatt, riasztóan kacagó koponyák, nevetik egykori álmaik, embervoltuk lefoszlott róluk, ahogy férgek falták fel a bőrük és a húsuk… Egykor emberek voltak, volt arcuk és hitük, de a halál kalapácsa egy csonthasábba kovácsolta őket. Ment a sereg Mohá

Ki tudná számbavenni az összes vesztett csatát, az összes tragédiát, amit túlélt a magyarság?

A mohácsi síkon déltájt húszezer magyar áll, lelkükben viselik a halált, bennük az egész királyság. Mint páncél fedi testüket hordozott...