Családregék: 1956. október 22.

Egy budapesti lakásban, ahol több család élt együtt, ahol csak 20 wattos izzó égett a foglalatban, élt egy férfi és egy nő. A világban, amiben éltek, nem volt más szín, csak szürke és fekete, de a világ, amit egymásban megtaláltak, teljes volt. Egészen eddig az estéig, 1956. október 22-e alkonyáig…

Amikor a férfi hazaérkezett; meg sem szólaltak, csak egymásra néztek, s ebben a pillantásban minden benne volt. Minden, amit a szavak nem tudtak volna kifejezni. Az asszony mosolyogva csak ennyit mondott:

- Mosakodj meg, már készen van a vacsora, addig megterítek.

- Most nem tudok. El kell mennem, csak nem akartam, hogy aggódj miattam.

- Hová?

- A trafikba. El kell intéznem valamit.

- Tudom, hogy nem mondasz igazat. Valamitől meg akarsz kímélni. Apád is ezt mondta anyádnak, amikor elment háborúba. Hová mész?

- Nem tudom. Csak azt tudom, hogy valami készülődik.

- Történt valami a gyárban?

- Semmi… Ugyanúgy dolgoztunk, nem mondtunk semmit sem egymásnak a kartársakkal, de éreztük, hogy valami megváltozott. Amikor hazafelé jöttem, láttam a Sztalin szobrot. Tudod, mindig arra gondolok, hogy amikor felállították, azt mondták, hogy azért van kiskabátban, mert ezt az egy telet már abban is kibírja, de amikor ma este ránéztem, eltöltött a bizonyosság, hogy nem lesz még egy tél.

- És mit akarsz tenni? Odamenni egy hidegvágóval, és egymagad ledönteni?

- Nem tudom… Csak ott akarok lenni. A Műegyetemen nagygyűlést tartanak. Úgy érzem, ott kell lennem.

- Te nem vagy egyetemista. Amikor lecsuktak, kizártak az egyetemről is. Te már ott voltál, ahol érezted, hogy lenned kell, kis híján fel is akasztottak.

- Lehet, hogy nem tudok semmit sem használni, de része akarok lenni annak, ami most készülődik. Érzem, hogy valami meg fog változni.

- Ezt már érezted… De nem jött el Truman fehér lovon, se Churchill sem szabadított fel bennünket, maradt a Szovjet és a Párt. Mindig csak az olyan eszmék világában élsz, mint Isten, haza, szabadság.

- De ezek az eszmék tesznek emberré minket.

- Légy már egy kicsit emberi is! Gondolj a családodra és a barátaidra! A kihallgatótiszt azt mondta nekem, hogy hajszál híja, hogy engem nem ítéltek el. Gondolj arra, hogy ha valamibe belekeveredsz, akkor az összes barátodat előállítják. Gondolj a barátodra, aki a szabadulás után munkát szerzett a gyárban, már így is rossz elvtárs lett, hogy egy politikai elítéltnek munkát adott, de ha csinálsz valamit, az ő élete derékba törik.

- Hidd el, gondolok rájuk. De gondolok a nagybátyámra is, akit felakasztottak, az anyámra, akit halálra ítéltek, azokra a barátaimra, akiket kivégeztek. A cellánk nem messze volt a halálsortól, éjszakákon keresztül hallottuk, hogy valaki a Levéláriát énekli a Toscából. Aztán egy este már csend volt… Onnan tudtuk meg, hogy őt is meggyilkolták.

- És velem nem gondolsz? A kis világunkra, amit nagynehezen felépítettünk? Az évekre, amíg vártam rád, hogy kiszabadulj?

A férfi hangja elbizonytalanodott:

- De igen… És ezért jöttem haza. Tudom, ha elmegyek, magadra hagylak és ez rosszabb lesz, mintha megcsalnálak.

- Házasságtörést követsz el egy eszmével. Mit akarsz, mit mondjak?

- Hogy elengedsz... Hogy megbocsátasz.

- Ha most elmész, sohasem fogok megbocsátani. És nem engedem, hogy elmenj.

A nő felállt és a fogashoz lépett és egy kefével tisztogatni kezdte a lódenkabátokat.

- Mit csinálsz? – kérdezte csodálkozva a férfi.

- Ha már egyszer mindenképpen a történelem színpadára lépsz, legalább ne legyen poros a kabátod.

- Azt mondtad nem engedsz el…

- Nem is engedlek el. Veled megyek. Nem értek egyet veled és sohasem fogok megbocsátani neked azért, hogy most el akarsz menni, de tudom, ha visszatartanálak, önmagadat kellene megtagadnod, azt az embert, akihez hozzámentem. És akkor magamnak nem tudnék sohasem megbocsátani. Így veled megyek, és vállalom azt a sorsot, amit veled együtt kaptam – válaszolt a nő és átölelte a férfit. De azért hozzá tette: - Sohasem fogok megbocsátani, ne feledd!

És a férfi és a nő nekiindult a budapesti éjszakának, hogy részese legyen valaminek, amiről nem tudták, hogy micsoda, csak egyet: hogy ezért a valamiért érdemes élni. Talán ez volt a szabadság.

És a nő végül megbocsátott a férfinak.