Az Tengőldi Bornemisza János vitézségének krónikája Örsnek határiban
- Rozványi Dávid
- 10 órával ezelőtt
- 2 perc olvasás
A magyar huszárok abban az időben, az Úr 1570-ik esztendejében sok mindenről híresek és hírhedtek voltak, de a számvetés tudományában való jártasságukról nemigen. Azt mesélik az ősi fóliánsok, hogy a templomos lovagok anno csak akkor menekedhettek meg a csata elől, ha az ellen tízszeres túlerő felett vala, ám a magyar huszár, ha meglátta a tar pogányt, nem számolta azt, hanem nekivetette magát, ütötte és vágta.
Ám oly szemtelen támadást, mint amit Tengőldi Bornemisza János rendelt el az alsóörsi vízparton, még a legöregebb vitézek sem tudtak felidézni az esténkénti borozgatás közben, mikor pedig az öreg hősök nyelve egyébként mindig megered.
Történt pedig, hogy a török kilencszáz lovassal fosztogatásra indult a Balaton északi partján, s az örsi partokon letáboroztak, hogy onnan szétvágtatva zabrára vegyék a környéket.
Mindeközben Enyigi Török Ferenc országos főkapitány uramnál nem akármily deputáció tette tiszteletét: az ifjú Drugeth János jött leánykérőbe, mikor megérkezett a kurír az ellenség betörésének hírivel. Az ifjú Drugeth szeme felcsillanván, azt kérte, hadd lássa meg a mezőket és a véghelyeket, melyeken a fiú férfivá érhet.
- Egy kis férfimulatság sohasem árt – bólintott Bornemissza, Török Ferenc vicéje. Össze is hívtak kétszáz huszárt Veszprém városából és száz talpas hajdút Pápáról, s nekiindultak a Balatonnak. Már a Bakony lábas erdejének mélyiben jártak, mikor megérkezett az őrs, kik előre küldettek kémlelésre, a hírrel, hogy kétszáznyi martalóc tart feléjük.
- Piha! Mit nekem az! Fél fogamra sem elég! Válasszuk le az bestiának az fejét, majd elhalnak lábai és karjai is! – kiáltott fel Bornemissza, s magához vévén száz huszárt és a hajdúk elejiből még százat, erőltetvén őket nekiiramodott a pogány ellen. Megérkezvén már erős este volt, s Boreas szele is tépázta a vitézeket, de a magyarok nem rettentek meg a hétszáznyi rendezett töröktől.
- Hinnye! Itt biza kevés lesz a magyarok virtusa, csellel kell nekimennünk az ellennek! – mondá Bornemissza, s tíz jó lovas vitézt küldött martalékul a pogánynak, hogy sorait felbontsa, s viadalra kicsalja. Ámde a fortély hatástalan volt, a török hadak, mint falak álltak.
- Hát, ha így nem megyen, akkor majd megyen úgy! – mondá a vice-főkapitány és attakot rendele. Nekimentek hát az ellennek, de hijába harcola velük Krisztus Urunk is, Mohamed seregei oldalán állt az aritmetika, s egyre jobban szorongatták a keresztény sereget. Ekkor azonban, mintegy isteni akaratra, megérkezett Török Ferenc uram is a hátrahagyott száz hajdújával, kik bár igencsak megfáradtak a rohanvást érkezéstől, oldalba kapták a törököket, kik a sötétben nem látták, hogy mily kacagásra ingerlően kevés magyarral álllnak szemben, s megszaladtak.
A kegyes Úristen nagy dicsőségére és a magyar vitézek dicsőségére a keresztények nagy győzelmet arattak: egyetlen legényt sem kellett elsiratniuk, de olyannyi pogányt levágtak, hogy csak a hátukon tudtak járni, item huszonkilenc foglyot ejtettek, köztük egy igen nemzetes főagát, továbbá négy szép öreg zászlót szerzettek, és annyi paripát, hogy meg sem tudták számolni.
Megtérvén váraikba, hálát adtak az kegyes Úristennek, eme nagy kegyelmiért, és kérvén kérlelték, hogy tépett hazánkat óvja meg az ellentől és a hadak járásától, adván békességet, hogy az ösvényeket már ne harci mének patái és vitézek csizmája tapossa, inkább kalmároké és vándor íródeákoké, kik krónikákba foglalják eme vidék, az örsi határ gazdagságát és békességét.
A novella a Magyar Széppróza Napjára készített ünnepi műsorunkban szerepel:
Hozzászólások