Teamesék: Májusfa
- Rozványi Dávid
- 6 nappal ezelőtt
- 3 perc olvasás
A hegyek közt megbújó falu szigorú rend szerint élt: meg volt mindennek a rendelt ideje és módja: a munkának, a pihenésnek, hogy mit szabad felvenni, és mit nem, hogy miről szabad beszélni és miről kell hallgatni, hogy vasárnap szép ruhát kell felvenni, és a lányoknak imakönyvet és rózsafüzért kellett a kezükben vinniük. A sok szabálytól és szokástól soha nem volt szabad eltérni, különben a feketekendős öregasszonyok azonnal megszólták: „Hát téged honnan szalasztottak? Csak nem a városból, te lyán?”
Nem volt messze a város, vonattal egy bő félóra, de már egy másik világ: a fiatal lányok egyedül nem is mehettek be, legfeljebb, ha piacozni kísérték el nénjeiket vagy anyjaikat.
A lány nem is akart volna máshol élni, mint a faluban, de valahol lelke mélyén csábította az a bűnös és szabad világ, ahol büntetlenül válthatott egymással szót a lány és a legény… Pedig ő is szívesen vette volna, ha Jóskával legalább titkos pillantást válthatott volna. Majd kirobbant a szíve a kebléből, amikor a templomba menet előre engedte a kapuban, és amikor levette a kalapját, nem tudta, de érezte, hogy nem csak az Úristen és Szűz Mária, előtt tiszteleg, de őt is üdvözölte.
Rendes legény volt, érezte, hogy boldogok lennének együtt, a családja is tisztes gazda, mellette minden nap kerülne kenyér az asztalra, még ha vaj nem is jutna rá… De hogyan jelezhetné neki, hogy szívesen venné, ha udvarolna? S ha még ezt meg is tudná lépni, a szülékkel hogyan tudathatná, hogy van már kérője? Hiszen a házasság nem a bugyuta fiatalok ügye, hanem a bölcs öregeké, akik mindent pontosan elrendeznek a gyerekeik életében.
A húsvéti körmenetben, a templomi zászlók alatt is ezért imádkozott, hogy a kegyes Úristen bogozza ki ezt a feloldhatatlan csomót. Mert olyan jó lenne, már neki is, ha lenne egy legénye, akiről álmodozhat.
Április utolsó napja volt, hosszú volt a délután, mert a munka után még ki kellett vasalnia vasárnapi szoknyáját, hogy másnap abban mehessen a májusi litániára, este már épp csak beesett az ágyba és mély álomban szenderült, hogy a hajnali Angelusig fel se keljen. Azonban az Úriesten, vagy egy tréfás kedvű angyal másképpen akarta: hajnal előtt hangos kopácsolásra ébredt. Szíve szerint odarohant volna az ablakhoz, hogy meglesse, mi történik, de anyja szigorúan rászólt: „Mi vagy te? Kotnyeles? Mars vissza!”.
A lány meg sem várta a harangszót, már jóval előtte kiment a kútra, hogy megmosjék és ellássa a jószágokat, de alig lépett ki, vörösre pirult: egy májusfa állt a ház előtt.
„Mit bámulsz, mint borjú az újkapura? Majd apád elintézi azt a perfid gazfickót, aki ilyen szégyenbe hozott minket! Te csak a dolgoddal foglalkozz!”
A munka az első a gazda életében, a második az ima, s minden más csak utána jöhet, ha jöhet egyáltalán. Egész nap a munkába menekült, s csak titokban mert a májusfára lesni. Pihenő csak az esti litánia után lehetett, amikoris végre az asztalhoz ültek. Mielőtt megszegték volna a kenyeret, az asszony kérdőn nézett urára:
- Elintézte?
- El.
- És ki volt?
- Jóska.
A lány nem mert szüléire nézni, elmerült az abrosz mintáinak vizsgálatában.
- És mit tudott meg?
- Legénypajtásaival az éjjel kiment a papi erdőkbe és kivágott egy fát, aztán pálinkás hangulatban itt állították fel. Mit akar még tudni, lelkem?
- Ezt a szégyent! – sápítozott az asszony.
- Ne bánja, megkapta a büntetését az öreg Jóskától. Úgy megpálcázta, hogy még a keze is kivörösödött bele. Mi az, hogy a másból lop egy fát? És mi ő, egy városi ficsúr tán, hogy hírbe hozzon egy tisztes leányzót? No eligazítottunk mindent férfimódra, most már törődjön a maga dolgával.
Az asszony nem is mert semmit sem kérdezni, csak odarakta az asztalra a kenyeret, a szalonnát és a bort, hogy az áldás és megszegés után elfogyasszák. Az utolsó falat után szólalt meg csak a férfi.
- No, most aztán igazán gondosan takarítsa ki a portát szombaton. Te pedig – fordult a lány felé -, igazítsad ki magadat vasárnapra. És vágjatok tyúkot is!
- Mivégre? – kotnyeleskedett az asszony.
- Majd, ha odaérünk meglátja. Délebédre meghívtam az öreg és a fiatal Jóskát is, hogy ha már egyszer megfizette az udvarlása árát, hadd lássa legalább, miért kapta a pálcát. És ha valóban úgy látják, hogy egyszerre dobban a szívük, hát nem tartjuk vissza az áldásunkat!
És a leánynak és a legénynek egyszerre dobbant a szívük, egészen életük végéig. És hogy boldogok voltak-e, amíg meg nem haltak? Talán igen, talán nem, de sohasem voltak többé egyedül.
Hozzászólások