A betérő

Egy nő és a szék

„…hogy vár rád kedvesem és újra lesz hazám!” – már kilométerek óta ez a sor visszhangzott a fejemben. Bicikliztem, tűzött a nap, s hogy a megérkezés utáni vágyat elnyomjam magamban, dúdoltam. Jó lett volna megpihenni, de még messze volt az érkezés. A világ leszűkült az aszfaltcsíkra, a folyóra és néhány elszórt házra, s egy nőre, aki a ház előtt ügyködött.

Az ingerszegény környezet okán, önkéntelenül is elkezdtem tanulmányozni a nőt. A gimnáziumban azt tanultuk, hogy ha valamit meg akarunk ismerni, mindig távolról kell közelítenünk, lassan és fokozatosan kell magunkba fogadnunk az élményt. Első pillantásra nem volt semmi különös: nőben magas, túl a középkoron, még innen az öregségen, szőkésbarna haj, alkata nem szépségkirálynő homokóra sziluettje, de érezni rajta, hogy néhány éve még ujja közé tudta csavarni a férfiakat, s talán most is, ha akarná. Ha a városban látom, elsétálok mellette, tizenkettő egy tucat, de itt, hogy a látóteremben ő volt az egyedüli emberi lény, nem tudtam levenni róla a szemem. Ahogy közeledtem, láttam, hogy a ház előtt egy olcsó műanyag asztal, rajta újságpapír, festékek, egy festetlen, de simára csiszolt faládika… Nem tehetek róla, szeretem, ha egy nő ilyen finom munkákat végez. Van abban valami időtlen, valami békebeli, ha egy lány vagy asszony nem a napi robottal foglalkozik, hanem ráér nőiességének lényegéből adni azáltal, hogy valami szépet hoz létre. Festeget, hímez, a lényeg, hogy ha csak pár négyzetcentiméteren is de szebbé teszi a világot. Az ecset könnyű lehetett a kezében, de a kinyitható műanyagszék csak nem akart engedelmeskedni a kezének. Hontalan volt az idő, ráértem, megálltam az út szélén, kirúgtam a bicikli támasztékát és odaléptem hozzá: segíthetek?

- Azt hiszem tönkrement, de ha gondolod…

Valóban, nem illett a székre a kifejezés, hogy a hazai ipar élenjáró terméke, a nyitásmechanika tüskéje kiugrott a sínből, s félő volt, hogy ha erőszakoskodom, széttörik. Vagy fél percig játszottam vele, amíg megtaláltam azt a pontot, ahol megfeszíthettem, s a szerkezet a helyére ugrott. Nem tartós megoldás, de a férfibecsületet, hogy megjavítsam, ami elromlott, teljesítettem. – Tessék, egy darabig jó lesz.

- Köszönöm. Igazából a barátnőmé, akié a ház, féltem, hogy elrontva tudom csak visszaadni neki. Látom, nagyon megizzadtál, kérsz egy pohár vizet hálából?

- Megköszönném. Jól esne. – Néztem, ahogy befordul a konyhába. Nem volt csábosan ringó a lépése, de nem volt semmi bizonytalanság sem a járásában, látszott, hogy már kiismeri magát a barátnője házában. – Tessék. Még nem is ismerjük egymást: Sarolt vagyok.

- Dávid, örülök.

- Dávid? Régi szép héber név. Csak nem vagy zsidó?

Bevallom, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Európában és Magyarországon ritkán szokták így feltenni ezt a kérdést. Génjeinkben hordozzuk a félelmet, hogy erről nyíltan beszéljünk. Egy olyan országban, ahol a zsidóságnak csak ostoba ellenségei, vagy még ostobább védői vannak, nem szokás ilyen nyíltan rákérdezni az Izraelita felekezethez való tartozásra. Különös íze volt a szónak is: héber. A „zsidó” szóban van valami megvetés, az „izraelita” szó túl kemény a ropogtatott „r” betűjével, viszont a „héber” szónak különös hangzása van, mint egy titokzatos keleti fűszernek.

Sarolt kérdése annyira gyermekien egyszerű volt, hogy lehetetlennek tűnt bármilyen hátsó szándékot érezni mögötte. Babits verse jutott az eszembe: „Zsidó vagyok én / s az Egek Istenétől futok én”, de a poézis nem illett a perchez, sütött a nap, nyár volt, az egyenes beszéd ideje: - Katolikus vagyok.

- És a felmenőid között?

Bár normál körülmények között ez a kérdés az indiszkréció határát súrolta volna, amikor a szemembe nézett éreztem, hogy válaszolnom kell, hogy fontos neki, hogy ezt a kérdést tisztázza velem kapcsolatban. Mielőtt válaszoltam volna, még egyszer végigmértem, most már olyan szemmel, de nem láttam semmi rendkívülit, átlagosan kellemes arc, semmi markánsan keleties vonás. – Nem, nem tudok róla.

- Apai ágon sem? Igaz, az nem számít.

- Nem, - de eszembe jutottak Naftali Krausz írása, így hozzátettem: - bár a hazatérési törvény, ha jól tudom, elismeri azt is.

- Igen. Oldódnak a törvények, ami évezredeken keresztül jó volt, most már idejétmúlt. – lesütötte a szemét – Bocsáss meg, hogy megkérdeztem. – alighanem kérdőn nézhettem rá, mert egy könnyű lélegzetvétel után folytatta: - én sem vagyok az. Sietsz? Ülj le egy kicsit.

Elővigyázatból a frissen reparáltat meghagytam neki, s én a régebbi, öntött, mechanika nélküli székre ültem le. Örömmel láttam, hogy amikor kinyitotta és elhelyezkedett benne, stabilan állt (minden szerelés alaptörvénye, hogy addig kitartson, amíg ott tartózkodik, aki csinálta).

- Hazatérés… Igen, azt hiszem ez az egyetlen törvény. Hogy ha az ember megtalálja a hazáját, egyszer visszatérjen oda. Hogy annak a rész legyen, ahová tartozik. Biztos, hogy van időd? Tizenvalahány évet szeretnék elmondani neked. S ha van türelmed, talán egy kicsivel te is gazdagabb leszel, s nekem is meg lesz az örömöm, hogy legalább annyira fontos vagyok valakinek, hogy végighallgat.

Messziről kezdem, ha van türelmed.

Egy nő és a szerelem

Mondhatnám, hogy nagy szerelem volt, de nem lenne igaz. Ostoba kis lény az ember. Van két idegen, akit egymás mellé sodor a sors vagy a véletlen és képesek azt hinni, hogy ez a végzet. Nem hiszek istenben, de hisznek az isteni elrendelésben. Ha másnál látjuk, nevetünk, hogy milyen banális, de ha velünk esik meg, eredetinek és fontosnak tűnik. Én is azt hittem, hogy ez a mindent betöltő szerelem, hogy a sors egymásnak rendelt minket. Nem akarok beszélni róla. Van, amikor a régi szerelmek emléke megédesíti a pillanatot, de van, amikor égetnek, mint a sav. Te ezt érted?

A sok emberi történetre gondoltam, amiket hallottam és megéltem. Nagy levegőt vettem.

- Igen, azt hiszem értem. Amíg élik a szerelmet, addig boldogok az emberek. Ha nincs boldogság, akkor az nem szerelem, csak játék, csak szex. Aztán, ha véget ér, jön a keserűség. De ha a keserűségből gyűlölet születik, azt hiszem, nem volt igazi az a szerelem, akkor csak az önérdeket és az önzést öltöztettük a szeretet ruhájába. Az után elmúlik a fájdalom és eljön a pillanat, hogy elmosolyodunk, amikor a másikkal töltött időre gondolunk. És, ha eljön ez a pillanat, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ami volt, az szerelem volt, mert ez a mosoly örökké tart. Én így látom.

- Érdekes, amit mondasz, de nem tudom elfogadni. Gondolatnak és elméletnek szép, de más az élet, legalábbis az én életem. Én még a fájdalomban élek és gyűlölöm a páromat.

Jó, akkor úgy mondom, hogy voltak szép éveink, de a vége pocsék volt. De nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy lehet, hogy sok mindent elvett tőlem, a legszebb éveimet, de adott is valamit: általa találkoztam a zsidósággal. Nem, tudom, mit akarsz kérdezni: nem volt zsidó, de tökéletesen beszélt ivritül és rengeteg zsidó barátja volt, akik szinte naponta látogattak meg minket. Hogy jól érezzék magukat meg kellett tanulnom mindent: hogyan kell viselkednem, hogyan kell kóser ételt főznöm és hasonlók. Nem várta el tőlem, hogy komolyan vegyem ezeket, nem kellett megjátszanom, hogy elhiszem, hogy van értelme annak, hogy mi a kóser és mi a tréfli, ez csak egy egyszerű udvariassági gesztus volt. Valami olyasmi, hogy egy homoszexuális látogat meg, akkor nem mesélsz buzi vicceket. Természetese közeggé vált nekem, hogy időnként zsidók vesznek körül. Te beszélsz héberül?

- Nem, csak néhány imát tudok, a legalapvetőbbeket, érdekességképpen megtanultam. De jobb társaságban nem merek megszólalni, mindig kinevetik az alsó-dabasi tájszólásomat. Ivritül nem tudok.

- Szóval közelről ismertem meg a zsidókat, de nem kellett és nem is akartam megélni a zsidóságot. Azután, nagyjából tíz évvel ezelőtt sok minden összejött. Nem akarlak untatni, bár te, mint férfi ezt jobban tudod: az ember néha szeretne kitörni a mindennapi kis életéből és rohanni messzire, oda, ahol talán még az Isten sem látja meg. Ahol már más szabályok érvényesek. És a másik oldal: nem lehet az élet elől elmenekülni, hiába szerelmes valaki, attól még nem lesz pénze, lakása, kocsija. Tehát el akartam menni messzire, s ha lehet ott összeszedni annyi pénzt, hogy hazatérve rendbe tudjuk hozni az életünket. Elhatároztam, hogy kimegyek Izraelbe. Az Ígéret Földjére, talán nekem is ígér valamit.

Erec

Minden kezdet nehéz, az enyém keserves volt. Kezdődött a repülőtéri elkülönítésben, a megalázó vizsgálatokban, mindent ezerszer el kellett mondani, hogy kihez és miért megyek. A munkavállalási engedély senkit sem érdekelt, úgy kezeltek, mintha terrorista lennék. Nem ez volt a legrosszabb, később láttam, ahogy egy mozgássérült lányt leraknak a földre és darabokra szedik a tolókocsiját. Félre ne érts: sokszor megaláztak már életemben: rendőrök, főnökök, férfiak, nem kevesen. Mégis: valahogy más volt. Hiába aláztak meg, éreztem, hogy mégis azonos fajhoz tartozunk, csak a szerencse, vagy a saját butaságom hozta úgy, hogy ők voltak fenn, én pedig lenn. Abban a pillanatban viszont meg kellett értenem, hogy ők, a büszke zsidók kezében van a hatalom, a fegyver, én pedig csak egy állat vagyok, akin uralkodhatnak, s nem a véletlen, hanem a világ rendje hozta így. Abban a pillanatban engem is megérintett az a gyűlölet, amit a palesztinok éreznek a zsidók ellen. Egy éjszakát kellett a fogdában töltenem. Nem szeretem a nagy szavakat, de azon az éjszakán átéltem mindent, amiről csak a történelemkönyvekben olvastam korábban. Én voltam benn, kinn, az ajtó előtt pedig a vörös és fehér terrorlegények, a nyilasok és a kommunisták, az ávósok és pufajkások. Száz évet éltem át. A párom közben itthonról megpróbált minden követ megmozgatni: egy barátját aktivizálta, hogy jöjjön be és álljon jót értem. Kinevették. Megpróbált óvadékot ajánlani értem, de szerencsétlenségemre szombat volt, amikor a bankok zárva vannak. Megpróbálta a Leumi Bankon keresztül átutalni a pénzt, de nem fogadták el, mondtak neki egy olyan bankot, amiről még sohasem hallott, hiába élt egész életében Izraelben. Szegény, egész éjszaka ügyködött az érdekemben.

- A Leumi Bankot nem fogadták el? Jól értettem?

- Igen, jól. Groteszk nem?

- Igen, mintha nálunk az OTP vagy az MNB papírjait nem fogadnák el.

- Valahogy úgy. De Izrael nem hétköznapi föld, ott más törvények uralkodnak. A logika szabályai ott nem érvényesek, vagy igen, de pont ellenkezőleg. Talán pont ezért „szent” föld, mert ott nem a normál világ szabályai érvényesek.

- Nem éreztél ezek után gyűlölet az izraeliek iránt?

- Nem, hiszen igaz, hogy zsidók voltak, akik megaláztak és bezártak engem, de az is, aki barátságból rám áldozta a napját és kockára tette pénze jó részét. Igaz, nem is szerettem meg őket, kaptam jót is, rosszat is, úgy, mint mástól. Rosszabbul is járhattam volna. De el akarom neked mondani, hogy nem csak ezt éltem ott át. Hanem azt is, hogy otthon voltam. Hiába voltam csak egy cseléd, mégis emberként kezeltek. Hallottál a haszidokról? Ők azok voltak.

Egy pillanatra máshol voltam, egy bodrog-parti kis faluban, nagyapám egykori földjén. Ott, ahol a Bodrogon köteles komp kel át, ott, ahol a szarmata évszázadok óta ízleli a bort, ahol másképpen süt a nap, jobban éget, mint máshol. Ott, ahol a színek nem elhagyottak. Ott voltam egy pillanatra, ahonnan a sors elhajtott minket. A csodarabbik földjén, ahol bölcsességgel itatódott át a levegő. Ahol kőasszony száraz szemekkel siratja a múltat. Ahol a zsinagóga romjai, mint várromok idézik a soha vissza nem térő időt. Ahol már sohasem fog összejönni annyi zsidó férfi, hogy elmondják az imát. Ahol a por népe, zsidók híján a sírokon tölti ki tehetetlen dühét, vagy az arra tévedőt veri agyon. S ahogy az emlékektől eljutottam a napi hírek véres valóságáig, összeborzadtam, pedig a nap még nem veszített erejéből.

- Igen, talán elég, ha annyit mondok, hogy anyai ágon Olaszliszkáról származom. Igen, ismerem őket, s nekem nagyon rokonszenvesnek tűnnek.

- Ők azok voltak. Először nehéznek és nevetségesnek is tűnt az az aprólékosság, amivel a Törvényt be akarták tartani. Mondtam, hogy itthon már meg tanultam kóser konyhát vezetni, de csak a vendégek kedvéért. Ott viszont minden más volt. Minden egyes mozdulatot, minden egyes pillanatot szertartásosan kellett átélni. Talán bele kellett volna őrülnöm és bele is őrültem volna, ha nem érzem meg mindennek a mélyén a rendet. Hogy igenis, az embernek van helye a világban, hogy aki megtartja a szombatot, azt a szombat is megtartja. Nem istenben hittem, hanem a vallásban. Nem tudom, hogy van-e Isten, aki mindent lát és mindenért megjutalmaz, vagy megbüntet, Istennel nem találkoztam. De találkoztam emberekkel, akik hisznek és láttam, hogy ez jó. És láttam, hogy jó a Törvény, ami egyszerre idegen és egyszerre jön az ember szívének a mélyéből. Talán nem hiszed el, de örömmel tettem meg mindent a kifacsart szabályok alapján. És amikor ezt látták, akkor ők is másképpen néztek rám. A háziasszonyuktól két dicséretet is kaptam. A kisebbik az volt, amikor azt mondta, hogy nem tudja, hogy honnan jöttem, és ki vagyok, de jobb zsidó vagyok, mint sok izraeli, aki ott született. A másik, hogy egy idő után megengedte, hogy én főzzek, amikor összegyűlt a család. Nem állt ott mellettem, hogy ellenőrizze, hogy minden kóser-e, hogy egy szem morzsa nem kerül-e rossz helyre, nem, engedte, hogy egyedül legyek a konyhában, s utána teljes bizalommal megette, mintha az édesanyja főztje lett volna. Tudtam, hogy ez tőle több volt, mintha az egyetlen gyermeke életét bízta volna rám. Úgy éreztem, hogy otthon vagyok. És szerettem volna örökre ott maradni.

- Akkor nagyon rossz lehetett visszajönni. Gondolom, a párod visszavárt…

- Nem, más miatt kellett visszajönnöm. Az édesapám szívinfarktust kapott és üzent, hogy szeretne még látni. Közben összegyűlt annyi pénz is, hogy itthon már tudtunk volna vele valamit kezdeni, úgy értem, lakást venni. Amikor az édesanyám felhívott, hogy az édesapámnak már lehet, hogy csak napjai vannak hátra, olyan volt, mintha egy csúf esős, ködös reggelen nyáridéző álomból ébredtem volna. Hirtelen úgy éreztem, hogy nagyon jó volt ott, de az én igazi világom, ahova valóban tartozom, nem a vágyak szintjén, hanem valóságosan, az itt van, Magyarországon.

Elbúcsúztam a családtól, megállapodtunk, hogy még néhány napig maradok, hogy elrendezzem a dolgokat. Az emberek nem is hiszik, hogy Erecben is lehet pocsék az idő, pedig hidd el, azokban a napokban tényleg ronda idő volt. Csak úgy járkáltam, mint akinek már semmi köze sincs azokhoz az utcákhoz, pedig pár nappal korábban, még azt képzeltem, hogy így vagy úgy, de örökké ott fogok élni. De nem, ez is csak egy buta álom volt, mint annyi minden az életemben. Emlékszem, a tel avivi buszpályaudvarról indultam hazafelé, amikor megláttam egy koldust. A koldusok nemzetköziek, mindegy, hogy Magyarországon, vagy Romániában, Izraelben vagy New Yorkban. Büdösek, piszkosak és kérkedve mutatják sebeiket. Ez sem volt más, mégis volt benne valami, ami miatt megszántam Nem volt nálam apró, de tudod, ha az ember attól retteg, hogy bármelyik pillanatban megtudhatja, hogy éppen akkor halt meg az apja, akkor valahogy nem érzi a pénz értékét. A koldus nem hálálkodott, hanem felém emelte a kezét és valamit mormogott héberül, nem ivritül, hanem a régi szakrális nyelven, amit nem értettem. Mégis, hiába nem értettem, valami melegség áradt szét bennem.

Talán emlékszel, hogy nem hiszek a zsidók Istenében, de hiszek a zsidóságban, de amikor este hazatelefonáltam, az anyám azt mondta, hogy az apám jobban van. És én azt hiszem, hogy ez nem volt véletlen, hogy valaki meghallotta, hogy mit mondott az a nyomorult koldus, és ezért lett jobban az apám, és ezért élhetett még néhány boldog évet.

Sóhajtott és újabb cigarettára gyújtott. Arra gondoltam, hogy mennyire más és más módon tudnak a nők cigarettázni. A férfiak általában káros rossz szokásból szoktak rágyújtani, a füstbe menekülnek terméketlen nagyravágyásuk árnya elől, a nők viszont a legritkábban cigarettáznak magukért, inkább azért, mert valamit el akarnak mondani a világnak ezzel. Néha, valami félvilági érzést akarnak sugallni, az egyetemes dívai csábot. Néha, ha a férfival együtt eregetik a füstöt, azt mondják: most csak a füstben válunk eggyé, de hamarosan már karjaink fognak összefonódni. Más nők viszont pont ellenkezőleg, a férfiasságukat, a keménységüket az aszexualitásukat fejezik ki a dohányzással.

Sarolt viszont másképpen tette: az ő cigarettázása segítségkérés volt. Mintha azt mondta volna: tudom, hogy ezzel ártok magamnak, tudom, hogy nem lenne szabad percenként újabb szálat megkezdenem, de miért vigyáznék magamra, úgysem érdekel senkit sem a sorsom. Szerettem volna neki elmondani, hogy én aggódom érte, hogy nekem fontos lenne, hogy boldog legyen, de nem találtam szavakat.

Közben szeme elé emelte a kezét, a nap az arcába sütött. Pár percig eltartott, amíg a székeket elrendeztük, közben kicsit körbenéztem: a nap, a folyó, a ház, időtlenül derűs volt, a legkisebb mértékben sem igazodott ahhoz a keserűséghez, ami a nő szavaiból áradt. Rákérdeztem: - és aztán nem akartál visszamenni Izraelbe?

- De igen, apám halála után. Úgy látszik a koldus áldása csak három évre szólt, legközelebb többet kell majd bedobnom – próbált meg elmosolyodni. – Ne nevess ki, de utána minden olyan volt, mint amikor az ember hajnalban munkába indul. Minden szürke, minden hideg, minden idegen. Közben pedig, az ember még nem tud kiszabadulni az álom varázsából. Hát így jártam én is. Éltem a napi robotot, de közben mindig arra gondoltam, hogy jó lenne visszamenni, mert valahol mégiscsak ott volt a hazám. Nem, nem mondanám, hogy boldog voltam ott, vagy boldogabb lettem volna, mint itthon, hiszen itt volt a párom, meg a családom, de mégis alig vártam az alkalmat, hogy visszamehessek. Végül csak visszamentem. Most persze azt kellene mondanom, hogy ezt nem kellett volna. Sokan mondják, hogy nem szabad visszamennünk az első szerelmünkhöz, mert még egyszer már nem lehet ugyanazt átélni, s ez talán igaz is, olyan szempontból, hogy mindenképpen más már másodszor.

Persze nem tudtam ugyanahhoz a családhoz menni, akikhez először, de újra érdekes és jó emberekkel ismerkedtem meg. Emlékszem, volt egy öregúr, aki a díszegyenruháját a szekrényben tartotta, amit mindig nagy tisztelettel kellett leporolnom. Mindig nagy szeretettel fogadott, tudom mire gondolsz, nem úgy, hanem ahogy mondta, a lányaként szeretett. De nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy az egyik barátnőm, hogy gyakoroljam a nyelvet, adott egy világháborús regényt, ami arról szólt, hogy egy palesztinai zsidó fiatalember belép a brit hadseregbe, hogy Európában zsidókat mentse. Érdekes regény volt, de feltűnt, hogy a főhőst ugyanúgy hívják, mint az én öreguramat, s amikor rákérdeztem, kiderült, hogy tényleg róla szól.

Banális, ugye? Ha olvasnád, unottan tennéd le a könyvet, de nekem, hogy megéltem érdekes volt. Mintha a történelem része lettem volna egy pillanatra. – Egy pillanatra elgondolkoztam. Az örök zsidó kérdés: a kettős identitás. Ragaszkodni a zsidó volthoz és teljesíteni a parancsot „keresd annak a népnek a békéjét, amely között élsz”. A népségek, a „gojok” ragaszkodnának ahhoz, hogy csak az utóbbihoz igazodjanak, a cionisták csak az elsőt tartják jogosnak. Ha lenne logika és értelem a világban, talán igazságot lehetne tenni, de csak a „mundus absurdus”-ban foglalható össze a világ lényege, nincs egyértelmű igazság a világ dolgaiban. Ami marad: tisztelni azt, aki képes saját egyéni érdekein felülemelkedve döntést hozni, harcra kelni és feláldozni az életet. De mi történik a Szenes Hannákkal, akik az őket „befogadó” néppel, amely kitaszítja őt magából, szállnak szembe? Szenes Hanna Budapesten született, de a város halálra ítélte, így alijázott Erecbe. Erecből azonban hazavágyott, hogy testvéreit is az Ígéret Földjére vezesse, azonban egy rosszul előkészített különleges katonai művelet során fogságba esett és kivégezték. Azon a földön halt meg, ahonnan menekült, de legalább holtában hazatérhetett igazi otthonába. De ez túl komoly, túl filozofikus kérdésnek tűnt a késő nyári kánikula délidejében.

- Aztán megtaláltad a helyedet?

- Talán igen, talán ott tudtam volna maradni. Volt ez az öregúr, volt egy barátnőm is… Ne mosolyogj, az öregúrral nem úgy voltam.

- Nem mosolyogtam. Hiszek abban, hogy a férfi és nő között lehet tiszta barátság is.

- Akkor jó. Hol is tartottam? Igen, szóval minden egész jól ment. Jól éreztem magamat. Komolyan foglalkoztam azzal, hogy betérek. De valahogy sohasem tudtam magamat rászánni. A lelkem mélyén zsidónak tartottam magamat, a zsidó barátaim is úgy kezeltek, de arra, hogy megkezdjem a betérést, nem tudtam rászánni magamat. No, de Izraelre visszatérve: igen, jól éreztem magamat, de történt valami, illetve valamik.

Figyelmeztetést kaptam Istentől, vagy a sorstól.

Az első egy teljesen szokványos eset volt. Legalábbis Izraelben szokványos. A boltot, ahová naponta jártam, egy öngyilkos merénylő felrobbantotta. Talán egy magyarnak, egy európainak ez is elég lett volna, de ott ez napi történés, felrobbanni ugyanazt jelenti, mint nálunk közlekedési balesetben meghalni. Mindenki fél tőle, de ahogy mi sem határozzuk el, hogy nem szállunk többé buszra vagy kocsiba, vagy nem megyünk ki az utcára, ott sem ijed meg az ember annyira, hogy a ki-, illetve a visszavándorláson kezdjen gondolkodni. Én is csak a második eset után kezdtem el filozofálni.

Nos, a második eset az volt, hogy amikor egy bevásárlóközpontba bementem, láttam, hogy a mellettem álló fiatalemberre a biztonságiak ráugranak, és a földre teperik. Másnap olvastam az újságban, hogy egy öngyilkos merénylő volt, de szerencsére nem történt semmi sem. Talán még ez is kevés lett volna a hazatéréshez, de aztán jött egy harmadik eset is.

A buszon utaztam, sokáig csak bámultam kifele az ablakon, aztán csak azt vettem észre, hogy velem szemben egy fiatalember ül. Marokkói szefárd, gondoltam, tudod, ha valaki Izraelben él néhány évig, már első ránézésre felismeri, hogy ki honnan származik. Nem szégyellem bevallani, hogy szemezgetni próbálgattam vele. Fiatalabb volt, mint én, de akkor még én is jobban néztem ki. Ne akarj semmit se belemagyarázni, csak néztem, különösebb vágy nélkül, csak egyszerűen tetszett. Jóképű volt, egzotikus arca volt. Nem viszonozta a pillantásomat, egyfolytában, rezzenéstelen arccal bámult ki az ablakon. Aztán le kellett szállnom. Átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha még kicsit tovább utaznék, végtére is, a következő megálló alig van távolabb a célomtól. De aztán győzött a lustaságom. Leszálltam és ez mentette meg az életemet. Öngyilkos merénylő volt ő is, és nem sokkal később végzett önmagával és a busz utasaival.

Nem vagyok túlzottan vallásos, nem győzöm elégszer mondani, de ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy ezekkel valaki vagy valami figyelmeztetni akart volna: jobb hazajönnöm, mert legközelebb már nem leszek ilyen szerencsés. Hazajöttem.

„Otthon”

Kicsit sóhajtott és rám nézett, majd kicsit oldalt fordította a fejét, mint aki emlékeket próbál felidézni magában, megrázkódott, s pár percre közénk szállt a csend. Abban a pillanatban megérteni véltem valamit: hazudott nekem és önmagának is. Nem a sors vagy Isten kezét ismerte fel, hanem megértett valamit: ha a jóképű fiatalemberek, akik látszólag mindent elérhetnek az életben és a nőknél, képesek mindent odadobni és felrobbantani magukat, akkor bennük olyan irracionális gyűlölet él, hogy azzal szemben nem lehet felvenni a küzdelmet. Lehet filozofálgatni azon, hogy ki kezdte, hogy ki ütött erősebbet, de mindettől függetlenül csak egyetlen valóság van: a gyűlölet. A gyűlöletnek, az ember lelkét betöltő üres és fekete gyűlöletnek nincs ellenszere. El lehet pusztítani a hordozóját, de akkor újak állnak a helyükre. Tehetnek bármit Izraelben: válaszolhatnak fegyverrel, szeretettel, gyűlölettel vagy humánummal erre, de mindenképpen veszíteniük kell, mert ellenük vallanak a számok, a demográfia és az irracionalitás. Talán csak egyetlen koncepció áll szemben a pusztulás törvényével: mi van akkor, ha valóban az Örökkévaló az Isten és Izrael az Ő választott népe?

Gyűlölnek és egy nép gyűlölete legyőzhetetlen, legfeljebb sok ezer vagy millió halott után maguktól jöhetnek rá arra, hogy érdemes felhagyni. Azonban ez a pillanat még nem érkezett el.

- No, hogy kerek legyen a történet, elmondom, hogy mi történt aztán. Először úgy tűnt, hogy itthon megtaláltam a helyemet. A párommal berendeztünk egy lakást, voltak barátaink, s bár nagyon hiányzott az otthagyott életem, mégis mintha ez az élet is, ez az élet is élhető lett volna.

Aztán jött a Karácsony. Furcsa, hogy képes lennék mindent odahagyni, ami az eddigi kultúrámhoz köt, de ezt az egyet, a karácsonyi édeskés hangulatot, nehéz elfelejteni. Feldíszítettem a fát, megfőztem az ünnepi ételeket, mindent előkészítettem a gyertyagyújtáshoz, kicsit olyan volt, mint amikor a szombat eljövetelét vártuk, amikor a párom bejelentette, hogy elhagy. Nem mondott semmi különös indokot, azt sem, hogy megutált, azt sem, hogy van valakije, csak egyszerűen közölte, hogy vége.

Ez volt életemben a legváratlanabb és legkeményebb csapás. Meg tudod érteni, hogy mit jelenthetett ez nekem? Hogy amikor az ember lelke legtisztábban nyílik meg szeretet felé, akkor kell elszenvednie a visszautasítást? Szerinted milyen ember lehet az ilyen, aki képest ezt megtenni, akihez majdnem végleg hozzákötöttem az életemet? – hallgatott el kérdőn rám nézett.

Egyszer valaki azt mondta, hogy nincs nagy különbség az ölés és az ölelés között. Van, aki úgy tud szeretni, hogy nagyon átadja magát a másiknak, élete minden percét és minden élményét vele akarja megélni. S van, aki ezt halálos ölelésként éli meg. Ami az egyiknek a teljes önátadás, az a másiknak halálos ölelés, amitől menekülni kell.

S Karácsonykor, ami a szeretet legfőbb ünnepe, beszélhetnek akármennyit a multikulturalizmusról és a szekularizációról, az egyik ember a szeretet teljességét éli meg, a másik számára pedig nem marad más, csak a menekülés vágya.

Mert ritka az olyan szerelem, ahol a teljes önátadás kölcsönös, pedig a regények és versek többsége erről szól. S talán jó is, hogy ritka, mert, ha elmúlik a nagy, lángoló érzemény, keserű és fájdalmas az ébredés. Igaz, addig mindketten megélik a teljes boldogságot. Gyakoribb, hogy mind a két fél csak közepes lánggal ég, csak félig adják át magukat a másiknak, s ezek a kapcsolatok azok, amiket nem szoktak nagy betűvel írni. Nem az ilyen kapcsolatokról szoktak a fiatalok álmodozni, pedig az életre szóló kötések ebből szoktak kialakulni. Sok embert ismertem, hála az Örökkévalónak (a beszélgetés hatására már én is ezt a szót használtam magamban), akit jó szerencséje és akarata ilyen szeretetkötéshez segített. Ha őket megkérdezném, hogy most boldogok-e, lehet, hogy azt válaszolnák, hogy nem, hogy nem a boldogság a lényeg, de tudom, hogy ha akkor tenném fel nekik a kérdést, amikor már az ajtóban áll a Halál Angyala, hogy boldog volt-e az életük, mindegyikük, kivétel nélkül, „igennel” válaszolna és „az élettel betelve” hagyná itt a földi életet.

Néztem Saroltot és azon gondolkoztam, hogy elmondjam-e neki, lehet, hogy rossz helyen keresi a boldogságot. Néztem, ahogy csendben ügyködött a kezével, láttam, hogy egész valója, a teste és a lelke szerelemre éhes, s megértettem, hogy hallgatnom kell. Mert lehet, hogy nem lesz sohasem tartósan boldog, de legalább percekre, napokra, hetekre meg fogja élni azt a teljes boldogságot, azt a lángolást, aminél kevesebb nem lenne neki elég.

A betérő

- Szóval ennyi. Azóta csak a tömény nihil, a tömény semmi. Nem gondoltam az öngyilkosságra, de az életre sem. Eltelt fél év, és nem történt semmi. Csak éltem, csak ültem otthon, csak léteztem. Amikor nyár lett, a forró napokon nagyon hiányzott Izrael, ahol utoljára voltam valóban boldog, és nem csak látszatboldogságot éltem meg. Ahol otthon voltam. Szerencsére, ha szeretőm már nem is volt, de barátom még igen. Az egyik barátnőm felkínálta a házikóját, hogy jöjjek ki egy kicsit pihenni. Hát itt vagyok.

- Köszönöm, hogy elmondtad. – Nem csak udvariasságból mondtam, valóban hálás voltam neki. Mindig van abban valami csodálatos, ha valaki felfedi a másiknak mezítelenségét. Mintha felfedezőként elsőként léphetnél egy olyan földre, ahol még senki sem járt. Mintha űrhajósként először szállnál le egy bolygón, amit ember addig még nem ismert – de közben tudod, hogy az a föld, az a bolygó sohasem lesz az otthonod, nem lesz benne és rajta szállásod, annak a helynek törvényei és a tudás, amit ott megszerzel, nem érvényesek az igazi otthonodban. Ezek a gondolatok azonban kimondva olyan esetlennek tűntek volna, ezért inkább másra tereltem a szót: - Min dolgozol? – Eddig csak a mozdulatokat láttam, a színeket és a tárgyakat, de nem állt össze a kép.

Pillanatra a szemével végigsimogatta azt a színes valamit, ami az asztalon feküdt majd felemelte, a szemem és a nap közé, s a színeket és a formákat a fény életre keltette. Egy mandala volt, a közepén egy Dávid-csillaggal s héber jelekkel gazdagítva. Egy-két utalást megértettem belőle, de fájdalmat okozott, hogy nem fogom fel teljes mélységét, s csak azzal tudtam vigasztalódni, hogy a többség szeme elsiklott volna a részletek felett, legfeljebb csak felszínes szépségét érzékelte volna. – Gyönyörű.

- Köszönöm. A barátnőmnek csinálom, hogy valamivel megköszönjem, hogy itt lakhattam.

Tudod, amikor Izraelből hazaindultam, az egyik barátnőm, aki nem bigottan vallásos… Sőt, őszintén szólva, egyáltalán nem, elment az ortodox-negyedbe, és vett nekem egy mezúzát. Tudod, egy igazi mezúza nem olcsó, s tőle különösképpen is szép volt, hogy ilyen, szerinte meghaladott babonákkal kellett foglalkoznia, ezért különösen is hálás voltam neki ezért. Azt mondta, hogy ha hazaértem, keressek egy zsidó férfit és kérjem meg, hogy rakja fel nekem.

Biztos, hogy nem vagy zsidó? - mintha tudta volna a választ, folytatta: - Tudom nevetséges, sőt talán babonásnak tűnök, hogy ezt mondom, de érzem, hogy nem fogsz kinevetni.

Amikor hazaértem, beraktam a szekrénybe, igaz, hogy nem feledkeztem meg róla, de valahogy nem tűnt különösebben fontosnak, hogy tényleg kirakjam. Aztán jött a keserű Karácsony, utána a párom kiköltözése, a csomagolás, a dobozolás és akkor újra a kezembe került. És abban a pillanatban rám tört a felismerés, hogy mindez nem történt volna meg, ha akkor, amikor hazaértem, kiraktam volna. És most is hiszem, hogy ha egyszer találok valakit, aki megfelel a Törvénynek, aki a megfelelő szavakkal, a megfelelő szertartással felrakja, újra jóra fordul az életem. És akkor lesz majd erőm betérni a zsidóságba és nem fogom ünnepelni többet a Karácsonyt. Mert akkor már új ünnepeim lesznek, olyanok, amik valóban az enyémek lesznek.

Nagyon jó volt Izraelben.

- Irigyellek érte. Mindig terveztem, hogy egyszer elmegyek oda, de félek, hogy csalódás lenne.

- Mitől félsz?

- Az Ígéret Földjéről csak álmodni szokás, mert, ha egyszer odamegyünk, kiderül, hogy csak olyan ország, mint a többi.

- Nem, hidd el, Izrael más. Én úgy mentem oda, hogy nem vártam semmi különöset, de valami, amit nem tudok megnevezni, megragadott, annyira, hogy most zsidóvá akarok válni.

- Talán többet tudok Izarelről, mint más. Többet, mint azok, akik gyűlölik és többet, mint azok, akik úgy rajonganak érte, hogy csak az álmaikban jártak ott. Minden Naftali Krausz cikket elolvasok az Interneten… Egyszerre nagyszerű és kicsinyes világ.

- Nevetni fogsz, de én is nagyon szeretem az írásait. Össze is gyűjtöttem egy mappába. Ha egyszer még találkozunk, szívesen megmutatom. Egyszer majdnem találkoztam is vele, el akartam menni az egyik előadására, de sajnos közbe jött valami, már nem is emlékszem, aztán már nem adódott több alkalom.

- Szívesen elolvasnám, most is ott van a biciklimen a zsákban egy Naftali Krausz könyv, a Talmud bölcsei. Ha gondolod, szívesen kölcsönadom, s ha újra találkozunk, majd visszaadod.

- Nem, fejezd csak be. Mikor jársz legközelebb errefelé?

- Nem tudom, talán pár héten belül.

- Akkor, ha gondolod, ugorj be, és akkor cserélünk. Én odaadom a cikkeket és te meg a könyvet, jó lesz?

- Rendben. Akkor, valamikor. – Indulnom kellett, még fél nap hátra volt a célomig, s a forróság is alábbhagyott. Megittam egy pohár vizet, elszívtunk egy szál cigit, pusziváltás, egy könnyed ölelés, az a fajta, amikor egymás vállát fogjuk, nem tudni, hogy azért, hogy kézzel is megérinthessük egymást, vagy azért, hogy távolt tartsuk magunkat a másiktól, majd útnak indultam. Nem néztem hátra, tudtam, hogy ő sem követ a szemével, hanem visszatért az apró foglalatosságaihoz.

Nehéz volt az út, amire megérkeztem a fejem majd szétrobbant a forróságtól, ahol izmaim voltak ott izomlázat éreztem, ahol csak lehetett lehorzsolódott a bőröm, de amikor végül a házikónknál leszálltam a nyeregből boldog voltam, hogy meg tudtam tenni, hogy lebicikliztem a szokásos távot.

Aztán jó két órával, egy fürdéssel és egy félkész étel elfogyasztásával később, egy mérsékelten hideg sörrel és egy szivarral a kezemben kiültem a csillagos ég alá és megpróbáltam visszagondolni a beszélgetésre. Nem tudtam hová rakni ezt a nőt és nem tudtam, hogyan fog alakulni az élete. Megpróbáltam különböző lehetőségeket felvázolni.

Talán találkozik valakivel, akit szeretni tud és aki viszont tudja szeretni, talán ez lenne a legjobb és akkor a zsidóság és Izrael csak egy romantikus, be nem teljesült vágy lesz az életében. Talán ez lenne a legjobb, bár kissé köznapi verzió.

Talán egyszer a kétségbeesés, a hiány, erőt ad neki arra, hogy megkezdje a betérését a zsidóságba. Nem buta nő, hiszen már tudja, hogy ez az út talán a legnehezebb, amit választhat, de talán végig tud menni ezen az úton. De ha sikerülne is, ha zsidó lenne, vagy akár jó zsidó is lenne, vajon a szabadságvágyát le tudja-e küzdeni? Vajon a zsidó lét akkor is vonzó lesz-e a számára, amikor nem egy közeli, de mégis távoli világ lesz, hanem az élet minden percét keményen meghatározó valóság? S ha mégis igen a válasz erre a kérdésre, vajon a hiten kívül lesz-e valakije? Hithű zsidóként talán még nehezebb párt találni, mint szabadúszó szekularizáltként – kivéve, ha elfogadjuk, hogy az Örökkévaló napi tevékenységei között a satyerolás is szerepel, de sajnos a gyakorlati tapasztalatok ezt nem igazolják vissza.

Egy utolsót szippantottam a szivaromból, leraktam a hamutálba, s az utolsó kortyot a sörből az egészségére ittam ki.

Nem találkoztunk többet. Évekkel később, amikor újra arra mentem, a ház már lakatlan volt – de az ablakában még ott volt a napszítta mandala, közepén a Dávid-csillaggal.