Teamese: A kisfiú és a síró tündér

A kisfiú nagyon szerette a városát, nagyon szerette az egyesületet, ahol a délelőttjeit töltötte, de igazán akkor volt boldog, amikor sétálni mehetett. Ilyenkor maga mögött hagyta a várost, a mezőket, s meg sem állt az erdőig. Az erdő nem volt olyan végtelen és félelmetes, mint a nagy hegyek között, de a fák itt is meséket meséltek, és boldogságot daloltak.

Ezen a napon azonban a fák hallgattak: nem volt se mese, se ének, csak egy halk sirdogálás a lombok között. A kisfiú megállt a fa alatt, ahonnan a rívást sejtette és felkiáltott a fák közé:

- Ki vagy és miért hullajtod a könnyeid?

- Én Felicia vagyok, egy boldogság-tündér, illetve igazából még csak tanulom a mesterségem. Elrontottam, és félek, hogy nem csinálhatom többet.

- Egyet se búsulj! – vigasztalta a kisfiú. – Tudod, hogy én hányszor rontottam el a munkámat? A varrást, a tömést, a festést? De sohasem szidtak le, segítettek kijavítani a hibát és folytattam, egész addig, amíg meg nem tanultam, hogy kell csinálni. És, bár nem ismerem a tündérek világát, de úgy gondolom, hogy egy igazi tündér még az embereknél is türelmesebb.

- De nekem akkor is végem van!

- Miért?

- Mert tudnod kell, hogy mi tündérek csak akkor tudunk repülni, ha van hozzá üzemanyagunk.

- Üzemanyag?

- Igen, az emberek boldogságait és örömeit gyűjtjük össze és ha van elég, akkor leszünk csak elég könnyűek ahhoz, hogy repülni tudjunk.

- Ez bizony, nálunk embereknél is így van! Minél boldogabbak vagyunk, annál könnyebbnek érezzük magunkat és minél szomorúbbak, annál nehezebb minden.

- Akkor tudod, miről beszélek… Én, mint boldogság-tündér tanonc azt a feladatot kaptam, hogy az elvarázsolt erdőből vigyem el tündértársaimnak a boldogságokat, hogy repülni tudjanak, de útközben megláttam néhány pillangót és fogócskázni kezdtem velük… S mire abbahagytuk, észrevettem, hogy az összes boldogság szétszóródott a réten. És honnan szedjek most hirtelen új boldogságokat azok helyett, amiket elvesztettem?

- És ha segítenék keresni?

- Tényleg megtennéd?

- Persze! Elmondom, hogy nekem milyen boldogságaim vannak, s hátha találsz köztük olyat, amit használni tudsz. Nekem minden nap új örömeim vannak, majd szerzek helyettük másikat!

- Ez nagyon jó lenne! – hagyta abba a sírást a tündér.

- Boldog vagyok, ha reggel felkelek, hogy puha ágyban aludhattam. Ha eszembe jut, hogy mit álmodtam, annak is örülök. Örülök a finom reggelinek, ha szépen süt a Napocska, ahogy bejövök, örülök a barátaimnak, örülök, ha valamit sikerül jól megcsinálnom, örülök, ha kedvesen szólnak hozzám. És amikor vége van a foglalkozásnak, akkor örülök, hogy szabad vagyok! És aztán örülök az ebédnek is…

- Hagyd abba! – nevetett fel a tündér. – Ha még ennél is több boldogságot adsz nekem, felrepülök a csillagok közé, s onnan még egy tündérnek sem egyszerű visszatérnie a földre. Most már van annyi boldogságom, hogy a többieknek is adjak. Csak azt mondd meg, kisfiú, hogy mit kérsz cserébe azért a sok boldogságért, amit nekem adtál?

- Semmit – mosolyodott el a kisfiú. – Bár lehet, hogy nem tudok sokat a világról, de azt tudom, hogy a boldogság, amit másoknak adunk, nem tűnik el az életünkből, csak megsokszorozódik. Így, ha boldoggá teszek másokat, én is boldogabb leszek.

- Úgy bizony! És még egyszer nagyon köszönöm! – válaszolta a tündér és elrepült. A kisfiú pedig még annál is boldogabban sétált tovább az erdőben, mint annak előtte bármikor.

#tündér #Kézdivásárhely