Teamesék: A kislány és a tenger

Máté Sándor festményéhez

Az asszony, amikor csak tehette kibiciklizett a tóhoz.

Talán öt-hat éves volt, amikor először ült egyedül a tó partján… Istenem, mennyi idő telt el azóta, mennyi minden történt vele! Milyen gyermeki komolysággal tudta bámulni a vizet, s hiába telt el azóta tízszer annyi idő az életéből, az ámulat, amibe a hullámok ringatták, semmit sem változott!

Akkor nézte a vizet és azt képzelte, hogy az nem is egy tó, hanem egy tenger, a végtelen óceán. Hatalmas hullámokkal, s a túlparton egy meg nem nevezhető csodaországgal, amitől végtelen távolság választja el.

És milyen más volt a tenger, amikor főiskolásként először meglátta… Csodálatos volt, varázslatos, de a titok, a mélység hiányzott belőle. Barátnőivel belegázolt, fröcskölte a vizet, játszott, boldog volt, de akkor már friss felnőtt volt, tudta, hány kilométer víz választja el a szemközi partoktól, s azt is tudta, milyen nép él a túlparton. De a titok, a varázslat, hiányzott belőle.

Nekitámaszkodott a korlátnak és emlékezni kezdett. Egyszer, egy augusztusi estén, olyan meleg volt, mint most elaludt… Álmában egy öregember jött hozzá, furcsa, régies ruhában.

- Mire készülsz, kislány? – kérdezte.

- Csak nézem a vizet.

- Azt nézheted – bólintott az öreg. – Én gyerekkorom óta nézem, és sohasem untam meg. Tudod, gyerekkoromban mit játszottam a parton?

- Mit?

- Ástam egy kis lyukat és abban akartam beletölteni a tengert és csodálkoztam, hogy nem sikerül.

- De butusnak tetszett lenni!

- Valóban az voltam… De az ember már csak ilyen: mindent szeretne megélni, megérteni, miközben tudja, hogy cseppnyi az élete… Érted, mire gondolok?

- Nem igazán…

- Nem baj, egyszer majd megérted.

Még most is elmosolyodott az asszony ezen az emléken. Furcsán susogott mögötte a nádas, mintha valaki közeledne. Nem akart megfordulni, édes volt az illúzió, hogy az öregember újra visszatért hozzá.

- Megértetted? – hallotta lelkével a kérdést.

- Nem… Nem is gondolkoztam rajta. Csak éltem. Megházasodtam, gyereket szültem, elváltam és most újra ugyanúgy nézem a vizet, mint akkor.

- Minden víz a partjáig ér, s ha nem szárad ki, teljes. Teljes az óceán, a tenger, a tó, a tóka. Ne méricskéld, csak érezd meg a teljességét.

- És teljes a pocsolya is… Úgy érzem, az én életem legfeljebb egy pocsolya, nem tenger.

- A méretet csak a mérnökök és a filozófusok találták ki… Te melyik vagy?

- Egyik sem…

- Akkor a teljességet lásd, ne méricskélj. Nem az számít, hogy mennyit élsz, hanem az, hogy hogyan. Örülj annak a teljességnek, amit megéltél! Akkor sikerül neked az, amivel én kiskoromban hiába próbálkoztam: egy kis lyukba beletöltötted a végtelen tengert. A teljességet, ami maga a végtelen, a véges emberi életbe.

- Akkor talán mégsem éltem hiába…

- És nem is fogsz élni hiába. Mert amíg él az ember, minden nap új csodát ígér: talán ma vendéged érkezik, akinek teljesebbé teszed az életét, és talán holnap új utakra kelsz, új világokat fedezel fel. Várd a holnapot és készülj a fogadására!

- Talán…

- A „talán” csak egy szó, a „lesz” pedig egy ígéret, amit magunknak és az életünknek teszünk.

És a nád már nem formált szavakat, de békét susogott az asszony lelkébe.