A költő és a küldött („Iam lucis orto sidere” - a teljes regény)

A költő és a küldött - 1. fejezet: A fogadás

Melyben hősünk nem találja az ihletet, ellenben őt megtalálják a légiók és egy titokzatos idegen

A költő, aki egyben Milánó püspöke is volt, kétségbeesetten nézett fel a keresztre. Kint városban még derengett a hajnal, épp hogy csak sejteni lehetett a két egymást metsző egyenest. Üresnek érezte magát, nem volt egy gondolata sem, mindent kiírt magából. Milyen furcsa helyzet, elmélkedett el… Én itt ülök a sekrestyében, egy üres papirusszal az asztalomon, kint a templomban a hívek, akik várják, hogy az átvirrasztott éjszaka után, új éneket írjak nekik, a templom körül a legionáriusok, akik azt várják, hogy mikor adjuk fel és tudják elfoglalni a templomot, s nem messze, a limeseken a barbárok várják, hogy be tudjanak törni a Birodalomba. Nem tudják, hogy ha betörnének hozzánk, át a limeseken, át a légiókon, keresztül a templomi híveken, nem találnának mást, csak egy üres papiruszt…

- Kifogytam a gondolatokból, Uram – nézett a Megváltó jelére. – Haszontalan szolgádnak érzem magamat, nem tudom, miért állítottál ide.

- Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni magasságoddal – szólalt meg mellette valaki. A költő meglepetten nézett fel; az előbb még egyedül volt. Az idegenről egyértelmű volt, hogy az udvarból érkezett; ha el is tekintett volna legújabb divatú bizánci stílusú ruházatától, egyértelmű volt, hogy a katonák sorfalán csak olyan valaki juthat át, aki bírja a legmagasabb körök támogatását.

- Ha megengedi – folytatta az idegen – a világ urának udvarában is hasonló az ön megítélése. Azonban, az imperátor, mint népeinek atyja, az olyan haszontalan és tévelygő szolgáit is szeretetébe fogadja, mint maga, így ide küldött, hogy segítsek feloldani ezen kellemetlen és méltatlan helyzetet, amit az ön működése eredményezett.

- Az én működésem? Biztos, hogy engem keres?

- Ön nemdebár Ambrus, milánó atanáziánus[1] püspöke, a katolikus párt képviselője? Könnyű volt felismernem, hiszen mindenki tudja Önről, hogy ha a legtoprongyosabb alakot kell keresni a templomban.

- Megtisztelő, hogy a szentséges úr így számon tartja az olyan méltatlan szolgáit is, mint én, azonban, én nem látok semmilyen problémát a jelen helyzetben.

- Az ön számára nem jelent problémát, hogy nyíltan ellene szegülnek a szentséges úr parancsának? Az imperátor egyetlen szolgájának sem tűri el, hogy megtagadja parancsainak semmibe vételét. Ő úgy rendelkezett, hogy Milánó egyik templomát adja át az ariánus felekezetnek. Ez méltányos és megfelel az Ediktum[2] szellemének, amelyet pont itt, Milánóban hirdetett ki fénylő emlékezetű elődje, a nagynak nevezett Konstantin. Az ő gyönyörű látomása, hogy a Birodalom minden szabad polgára lelkiismerete szerint imádja az istenséget, amíg a Birodalom hű alattvalója. Nem látom át, hogy magasságodnak mi kifogása lehet az ellen, hogy a város sok temploma közül egyetlen egyet átadjon egy másik felekezetnek.

- Az Imperátor, akinek egyetemleges földi hatalmát sohasem kérdőjeleztem meg, egyetlen szavába kerül, és a légiók, amelyek körül veszik a templomot, megindulnak és kiűzhetnek minket innen. Nem fogunk ellenállni, erre szavamat adom, a magam és híveim nevében is. Nem csinálunk mást, csak összegyűltünk és éneklünk. Nem lázadunk fel az imperátor ellen, de megéljük a hitünket, amely szerint ebben a templomban is imádni akarjuk az Istenünket. Ha az imperátor úgy rendelkezne, hogy ezért halált érdemlünk, nem fogjuk megkérdőjelezni az ígéretet.

- Éppen ez a bökkenő – ült le az idegen - , hogy ez a lázadás a legveszélyesebb azóta, hogy a Krisztusnak nevezett Jézust megfeszítették. Az imperátor a világ leghatalmasabb katonai gépezetének parancsol, nincs olyan lázadó, aki a siker reményével tudna küzdeni ellene. Azonban az önök lázadása a kereszténység megszületése óta a legarcátlanabb ellenszegülés. Ha kardot ragadnának, ha barikádokat emelnének, ha csak egy hivatalos iratot elégetnének nyilvánosan, habozás nélkül elevenen elégetné a gyülekezetét, de azzal, hogy erőszak nélkül énekelgetnek, nem tud mit kezdeni.

- Fényességed megkérdőjelezi a légiók hűségét és engedelmességét? – vetette ellen a püspök.

- Az imperátor hatalma korlátlan, a korlátját egyedül saját bölcsessége jelenti. Kiadhatná a parancsot, a katonák gondolkodás nélkül teljesítenék, azonban csak félszívvel. Római asszonyokat és gyerekeket kivégezni a legnagyobb próbatétele mind a hűségnek, mint az imperátor végtelen hatalmába vetett hitnek. Márpedig az imperátor hatalmának egyetlen forrása, hogy végtelennek és tökéletesnek hiszik az alattvalók. Ha egyetlen tévedést vagy a legkisebb félelmet tulajdonítanák neki, megbukna. Márpedig, ha most kiadná a parancsot, hogy foglalják el a templomot, megindulna a suttogás, hogy már a nőktől és gyerekektől is félnie kell. Ezért szükséges, hogy megoldást találjunk erre a patthelyzetre.

- A Birodalmat végveszélybe sodorná néhány éneklő atanáziánus? – csodálkozott el a püspök.

- Igen. Az erőszaknak egy olyan formáját jelenítik meg, amely ellen kevesek a légiók. Ez a néhány bugyuta latin versike, amelyet, ha jól tudom, mellékesen, nem is engedélyeztetett a Szent Kommunikáció Hivatalával, jobban rombolja a légiók szellemét, mint a technikusok szerkentyűi. Mert ezek az éneklő proletárok, asszonyaik és porontyaik megéreznek valamit: annak az ízét, hogy milyen engedetlennek lenni. Szabadnak. És ahol megszületik a szabadság, megszűnik a fegyelem és ahol nincs fegyelem, ott nincs erő sem. Márpedig, ha valamikor, akkor most van szüksége a Birodalomnak erőre, amikor határainkon felsorakoztak a barbár hordák.

- Értem. És hogyan kíván legyőzni engem? Hogyan akarja elhallgattatni az éneklő tömeget?

- Erre én képtelen vagyok. Erre ön képes.

- Igen, ez valóban így van. De hogyan akar rávenni erre? Kínzással?

- Gondoltam erre is. Kíváncsi lettem volna, hogy az, aki olyan ékesszólóan tud prédikálni a vértanúkról, hogyan viselkedne egy kínzókamrában, de nekem ez kevés lenne.

- Kevés lenne? – csodálkozott el a püspök. – Mi az, ami több annál, hogy valakit testileg-lelkileg porrá zúznak?

- Az őszinte egyetértés. Az, hogy ön elfogadja és magáévá tegye az álláspontomat. Ha átáll a mi oldalunkra, az többet érne az imperátornak tíz légiónál.

- Meg akar vesztegetni?

- Nem rossz gondolat, a püspöktársai többségét alacsony árfolyamon meg tudtam venni, de önnél ez nem célravezető. Mikor nézett utoljára tükörbe?

- Amikor a szakállamat igazítottam…

- Szóval nagyon régen… - nézett rá fitymálóan az idegen. – Piszkos és kopott ruha, ápolatlan szakáll, rövid, katonás haj, amit még fésülni sem kell. Egy ilyen embernek nem számítanak a világi hívságok, a pénz. Önt mással fogom megvenni.

- Mivel?

- A logika és a valóság megfelelően adagolt keverékével.

- Én az igazságra, Krisztusra tettem fel az életemet – vetett keresztet a püspök.

- Azonban nem árt, ha időnként beles az igazság mögé, és meglátja a valóságot is. Fogadást ajánlok: ha meg tudom győzni, akkor hazaküldi a híveit. Ha nem, akkor elmegyek és azt javaslom az imperátornak, hogy adja fel a templommal kapcsolatos szándékait. Elfogadja?

- Credo in unum Deum[3]… - kezdte sorolni a hitvallás szavait a püspök. – Hiszek… Hogyan tudná ezt a hitemet logikai érvekkel megingatni?

- Ön atanáziánus püspök, de ezt a hízelkedés szándéka nélkül mondhatom, korunk egyik legnagyobb koponyája is, aki egy személyben egyesíti az ezeréves Birodalom minden tudását. Ezt akkor is el kell ismernem, ha tudom, hogy mindezt a katolikus párt szolgálatára használja fel. Tudom, hogy él még önben az a klasszikus római jellem, Milánó egykori kormányzója. Állja a fogadást?

Ambrus egy pillanatra kísértésbe esett. Nem gondolt a templomra, a katolikus hitére, se arra a rengeteg emberre, akinek az élete függ attól, hogy mire jut az imperátor megbízottjával. Csak a régi időket igéző filozofikus vita izgalma lelkesítette korábbi énjét. Önkéntelenül is kezet nyújtott az idegennek.

[1] Szent Atanáz püspök követője, azaz katolikus

[2] utalás a Milánói Ediktumra, melyet I. Constantinus (Nagy Konstantin) nyugati és uralkodótársa, Licinius keleti császár adott ki Kr.u. 313-ban és kimondja a vallásszabadságot: „megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él.”

[3] Hiszek az egy Istenben – a keresztény hitvallás kezdő szavai

A költő és a küldött - 2. fejezet: A vita kezdete

Melyben hősünk felidézi, hogy kemény munkával és egy „i” betű segítségével hogyan sikerült likvidálnia saját karrierjét

- Nos, akkor kezdjük az alapoknál. Miről szól ez az egész vita? Egyetlen i betűről. Arius[1] követői, az ariánusok azt mondják, hogy homoiuszion, míg Atanáz követői, az atanaziusok azt, hogy homousziosz. Egy átlag hívő még ki sem tudja ejteni a helyesen ezeket a szavakat, mégis képesek meggyilkolni egymást a két párt nevében. Egyetlen betű eltörpül amellett, hogy a mesterük, a Krisztusnak nevezett Jézus kínhalált szenvedett. Ha nem lenne olyan tragikus, nevethetnékem támadna. Nézzük az ön hitét! Lemondott rangról, hivatalról, vagyonról, családról és mindezt miért? Hogy egy ilyen nevetséges filozofikus szőrszálhasogatás miatt vágószékre vigye a lelkeket? Isten szeretetéről kellene szólnia a vallásnak, nem pedig az agórákra illő filozofikus párbajokról.

Ambrus elmosolyodott magában; már ezerszer feltette és megválaszolta ezeket a kérdéseket magában.

- Korábban én is így gondoltam. Bevallom, de ezt ön jobban tudja, hogy nem készültem papi pályára. Sőt még meg sem voltam keresztelve, csak hittanuló voltam. Nem is nagyon igyekeztem a keresztvíz alá tartani a fejemet, gondoltam, majd ha megöregszem, ha már elteltem a bujálkodással és a lakomákkal, a pogány írók olvasgatásával, ráérek kereszténnyé lenni. Aztán jött az a nevetséges véletlen az életemben: meghalt a püspök, s mint kormányzó kötelességem volt megjelenni a választáson, hogy biztosítsam a köznyugalmat. Nagyon elhúzódott a gyűlés: mindkét párt a saját szája íze szerinti embert akart látni a püspöki székben. Nem szóltam bele a vitába, nekem az egyik kutya, a másik eb volt, szerettem volna csak lezárni rendben ezt az aktát. Azonban a sors másképpen akarta.

- Tudom, ott voltam – mosolyodott el az idegen. – Egy kisgyermek bekiabálta, hogy legyen Ambrus a püspök! Tökéletes megoldásnak tűnt.

- Igen. Engem nyugodtan megválaszthattak, hiszen nem csak hogy egyik párthoz sem tartoztam, de még csak pap sem voltam, egész pontosan, ahogy említettem, még keresztény sem. De a politika nagyon hamar átlépett ezen az akadályon; ha az imperátor kiszemel valakit egy feladatra, akkor ő már a kiválasztás tényétől fogva alkalmasnak minősül. Az olyan apróságok, mint a hivatás, az alkalmasság, lényegtelen mellékkörülménynek számítanak modern világunkban – vont vállat Ambrus.

- És nem volt lelkiismeretfurdalása? Hogy alkalmatlan létére tölt be egy tisztséget.

- Római vagyok – húzta ki magát a püspök, s a szemében egy pillanatra felvillant az egykori kormányzó gőgje. – Ha parancsot kapok, teljesítem. Nem volt lelkiismeretfurdalásom. A parancsnak megfelelően igent mondtam, hazamentem, otthon egy utolsó forró éjszakával vettem búcsút szeretőmtől, vagyonomból busás részt írattam a nevére, hiszen római vagyok, jogszerűen kell viselkednem istennel, emberrel szemben, és másnap reggel átvettem a hivatalt. Úgy gondoltam, ez is csak egy olyan feladat, mint a korábbi, csak most nem az imperátor, hanem Isten nevében fogok kormányozni.

- Szemernyi kétsége sem volt?

- Akkor még nem… Úgy gondoltam, mint homo novus[2] majd rendet teremtek a civakodó szekták között. Ha a várost el tudtam igazgatni, boldogulok majd a hívőkkel is.

- Mégsem ez történt…

- Valóban nem. Amikor átvettem a hivatalt, bekérettem a folyamatban lévő ügyek aktáit, többek között az Arius contra Atanas ügy aktáit is.

- Ez volt az első árulása az imperátor ellen – nézett a szemébe az idegen.

- Árulás lett volna? Nem így gondoltam, de ma sem gondolom így.

- Pedig az volt. Nagy Konstantin óta az uralkodóház Arius tanait követi. Ezek után Atanáz tanait egyenrangúnak minősíteni egy közigazgatási eljárásban már-már a felségsértés határát súrolja. Az imperátor személye elleni sértés.

- Ki az imperátor?

- A teljes nevét vagy a címeit kérdezi?

-Egyiket sem. A kérdésre egyik sem az igazi válasz. Az imperátor nem uralkodója a Birodalomnak, hanem jelképe annak, amit ez a szó: „Róma” jelent. A személye az ezeréves kultúrát és jogérzéket jelenti. Az imperátor lehet jóságos, mint Marcus Aurelius[3], lehet zsarnok, mint Néró[4], lehet idióta, mint Claudius[5], nem számít a személye, hanem az, amit jelképez: a jogszerűséget, az igazságot, a római erényeket. Hogy bármilyen ügyben nincs alá és fölérendelt fél, mindenki egyformán keresheti igazát, minden római polgár, rangtól és vagyontól függetlenül. Mint kormányzó erre tettem esküt, ezt folytattam püspökként is. Az imperátor mindenre parancsot adhat, ami ezt az ezeréves rendhez illeszkedik, és semmi olyanra, ami ezzel ellentétes lenne. A jog az imperátor felett áll.

- Kedves Ambrus – mosolyodott el az idegen – ugye tudja, hogy ezek a szavak felségsértésnek minősülnek? Ennek tizedéért teljes vagyonelkobzás és fővesztés járna. Ezek szerint tagadja az uralkodó hatalmának korlátlanságát?

- Nem ezt mondtam. Soha nem vonnám kétségbe az uralkodó hatalmának korlátlanságát, amíg elismeri a hatalmának korlátait.

- Ez még nekem is túl szofisztikus megközelítés. Korlátos korlátlanság?

- Minden hatalomnak a jog a forrása, ha ezt túllépi, vagy megtagadja, saját hatalmának létjogosultságát kérdőjelezi meg.

- És ha az uralkodó úgy dönt, hogy illetékes a hit kérdéseiben is törvényt alkotni? Mint Pontifex Maximus[6] jogosult erre – vetette ellen az idegen.

- Ez a cím a pogány korszak maradványa, így nem jelenti, hogy a krisztus-hívők ügyeiben hitelvi döntést hozzon. Ha keresztény papi címmel rendelkezne, jogosult lenne erre is, de jelenleg nem ez a helyzet. Rendelkezhet a vagyonukkal, az életünkkel, amilyen mértékben erre a törvények felhatalmazzák, de nem rendelkezhet a hitünkkel és a lelkeinkkel. Az Isten tulajdona, nevezzük bármilyen néven is.

- Ha már a logikánál tartunk – mosolyodott el az idegen – most önmagának mondott ellent. Ha az imperátor rendelkezhet alattvalói vagyonával, miért mond ellen annak a parancsának, hogy egyetlen épületet átadjanak egy általa kedvezményezett csoportnak.

- Mert itt nem az épületről van szó.

- Hanem miről?

- A hitről. Amikor a templomba jöttem, még azon gondolkoztam, milyen szelíd szavakkal bírjam rá a híveimet, hogy elhagyják a templomot. Felelős vagyok értük. Nem azért lettem a pásztoruk, hogy vágóhídra vigyem őket. És most hadd legyek magam vádlója: néhány éve még minket, keresztényeket fosztottak meg mindenünktől, még az életünktől is, a legnagyobb álmunk a szabad vallásgyakorlás volt, s most mi tagadjuk meg a testvéreinktől, akik másképpen hisznek, ugyanezt a jogot? De én tudom annak a bizonyos „i” betűnek a súlyát. Mi azt mondjuk, Isten Fia volt a mi tanítónk, aki feláldozta magát értünk, ezért végtelen súlya van minden szavának, minden tettének. Az ariánusok szerint Jézus csak egy ember, még ha a legközelebb is került Istenhez. Minden tette, minden szava viszonylagos, megkérdőjelezhető. Talán ezért szeretik az imperátorok ezt a tant, mert így nincs felettük egy abszolút hatalom, hanem csak egy megkérdőjelezhető. Már nem Jézus alá rendelt állami tisztségviselők, hanem vele már-már egyenrangú gyakorlói a hatalomnak. A törvényeik felülírhatják Jézus törvényeit, hiszen ő is csak ember volt… Ha Jézus megistenülhetett a szolgálatban, ők miért ne istenülhetnének meg a hatalomban? De abban a pillanatban mindez nem számított.

- Mi számított akkor, ha Jézus isteni lénye is lényegtelen kérdésnek tűnt?

- Most vallomást kell tennem… - suttogta a püspök. – Azt hiszem, abban a pillanatban teljesen lényegtelennek tűnt, hogy Atanas vagy Arius követője vagyok. Csak egy pap voltam, aki a hívei előtt áll. A kapuban, még a küszöbön túl állt a centurió[7], készen arra, hogy a lázadás legkisebb jelére betörjön a templomba, birtokba vegye azt és a híveket elhurcolja. Mérlegre kellett raknom minden szavamat, nehogy kitörjön a vérengzés. Életemben nem készültem annyira egy beszédre, mint akkor. Mindhiába. Alig kezdtem el a beszédemet: ,Az imperátor, akinek…’ elnémult a hangom. Nem bírtam folytatni. Szégyelltem a gyávaságomat, hogy képes lennék meghajolni az imperátor előtt, de szégyelltem a kevélységemet is, hogy büszkeségből képes lennék legyilkoltatni. Nem bírtam folytatni a mondatot. És abban a pillanatban megtörtént a csoda.

- Csoda? Mai, felvilágosult korunkban igencsak ritkán találkozunk ezzel a fogalommal.

- Pedig az volt. Egy gyerekhang megszólalt és énekelni kezdett. Egy versemet, amit mér régebben írtam, Isten dicsőségére. És a tömeg csatlakozott. A centúrió megdermedve állt az ajtóban, nem tudta, hogy mit tegyen, mit ír elő a szolgálati szabályzat arra az esetre, ha nem fegyverekkel, hanem énekkel állnak szemben. Egy pillanatba sem telt, és már mindenki énekelt. És abban a pillanatban megjelent nekem Isten angyala.

- Isten angyala? – mosolyodott el az idegen. – Ha most vádlóként és nem közvetítőként lennék itt, beírhatnám az ügyiratba, hogy azzal, hogy szóba állt az angyallal, megkerülte a szolgálati utat. De kérem, ne aggódjon, nem vagyok ennyire kicsinyes. Szeretném, ha önként látná be az igazamat, nem pedig fenyegetés hatására. De meséljen, mit mutatott vagy mondott önnek ez az úgynevezett angyal.

- Látomásom volt. Az angyal egy pillanat alatt megmutatta nekem a világ rendjét és megsejtette velem a jövőt is.

[1] Arius (Areios, 260-336) az arianizmus tanának megfogalmazója. Bár tanait a Nikaiai Zsinat 325-ben elítélte, később az uralkodóház hitelveinek követőivé váltak.

[2] új ember (latin)

[3] római császár Kr.u. 161 és 180 között, emberségéről és filozófiájáról lett híres

[4] római császár Kr.u. 54 és 68 között, költő. A hagyomány szerint ő gyújttatta fel Rómát, hogy újjáépíthesse, de nevéhez fűződik az első jelentős római keresztényüldözés is

[5] római császár Kr.u. 41. és 54. között, bár korábban gyengeelméjűnek tartották, uralkodása Róma egyik fénykorát jelentette.

[6] főpap

[7] százados a római hadseregben

A költő és a küldött - 3. fejezet: A világ ura

Melyben hősünk felméri, hogy a helyzetén már egy fogadás sem ronthat

- A világ rendjét? Azt talán még maga az imperátor, sem ismerheti.

- Én mégis láttam: láttam a metropoliszainkat, amelyekben a bűn tüze ég: szodomiták, gomorriták[1], véres játékokon élvezkedők, akiknek csak az „én” és a „most” számít, akiknek Róma nem jelent mást, csak egy játszóteret, ahol kiélhetik vágyaikat. Láttam a nyomorgó földműveseket és szolgákat, akiknek nincs semmilyük, mert uruk és az állam mindent elvesz tőlük. Láttam az írnokokat, akik már nem őseink dicső tetteit és a szent iratokat másolják, hanem napi pletykákat, hogy meg tudják tölteni a napilapokat. Láttam a légióinkat, akikben olyanok szolgálnak, akik a vezényszavakon kívül egyetlen latin szót sem tudnak, mégis, képesek feláldozni mindent azért, hogy egyszer, öregkorukban elmondhassák: „római polgár vagyok”. Láttam a határainkon gyülekező barbárokat, akiknek végtelen az erejük, mert asszonyaik méhe termékeny, és az asszonyi méh erősebb fegyver, mint a római kard és katapult. Gyülekeznek, hogy meghódítsanak minket, de nem hitünket és kultúránkat akarják zsákmányul, hanem csak az aranyat és részesülni akarnak élvhajhász életmódunkból, amit egyszerre vetnek meg és kívánnak. Láttam, hogy mi egyre erőtlenebbek vagyunk, és ők egyre erősebbek. És semmivé foszlottam, mert láttam, hogy nincs erőnk, ami nekik ellenállna. És akkor Isten angyala megnyitotta fülemet, s hallottam, ahogy istenes verseimet énekeli a nép a templomban. És aztán hallottam, hogy a légiók kezéből kiesik a fegyver. Láttam összedőlni az imperátor palotáit, a limeseket, ahogy átgázolnak rajtuk a barbárok. És amikor a barbárok elértek a templomhoz, megálltak a kapuban, ahogy most a légiósok. Ugyanúgy nem tudtak mit kezdeni ezzel. És ők is énekelni kezdtek és amikor hazaindultak sötét erdeikbe, az én énekeimet énekelték. És otthon asszonyaik is az én énekeimet énekelték altatónak a bölcső felett. És egyszer megértették, miről szólnak. Földjeikből templomok sarjadtak, a kiontott vér helyett keresztvíz folyt rájuk. És sok-sok idő múlva, újra útra keltek, hogy visszatérjenek Rómába, de már nem barbár hódítóként, hanem alázatos hívőként, hogy áhítattal imádkozzanak az apostolfejedelmek[2] sírjai előtt. Mert akkor megértettem, hogy az imperátori hatalom megdőlhet, a légiók veszíthetnek, de a nép egyszerű hitéből, az unos-untalan énekelt dalocskákból egy új Birodalom, Isten igaz Birodalma fog kinőni. A szeretet és az igazság Birodalma. Ezért nem szabad feladnom; ha engedjük, hogy elnémuljon az ének, el fog némulni a remény is.

- Ezt mutatta az angyal? – kérdezte az idegen. – Ne felejtse el, hogy nem csak az Úrnak vannak angyalai, hanem a sötétségnek is. Nem azt mondom, hogy hazudott, inkább csak azt, hogy az igazságnak csak egy kicsiny szeletét mutatta meg. És ön tudja, hogy a fél igazság teljes hazugság. Mi lenne, ha bekopogtatna egy angyal önhöz és megmutatná az igazságot a maga teljes és szemérmetlen pőreségében? Vajon akkor is kitartana a plebejus gőgjében, ellentmondva az isteni Imperátornak? Ha nem csak a jelen pillanatot látná és nem csak az álmait, hanem azt, hogy az egyes tettei az évszázadok, évezredek alatt milyen gyümölcsöt teremnek?

- És ez a bizonyos angyal ön lenne. Magát nem az imperátor küldte.

- Gratulálok, magasságod kiváló megfigyelő. Honnan jött rá?

- Amikor az imperátorról beszélt, nem érződött a hangjából az alázat. Úgy beszélt róla, mint aki legalábbis egyenrangú vele, vagy még inkább, mint egy bábjátékos a kezében tartott bábról. Egyszer sem nevezte az urának, s azt állította, hogy a „világ urának” udvarából érkezett. Mi, akik Jézust istenünknek valljuk, mást nevezünk ennek, nem a császárt és nem is Istent, hanem…

- Kérem, ne nevezze néven az uramat – emelte fel kezét az idegen. – Tudja, nem jó emlegetni. Még megjelenik, és szeretném, ha velem jutna egyezségre. Tudja, én ezt szeretem a munkámban: nem megölni, megkínozni, megfenyegetni, vagy megvásárolni valakit, hanem meggyőzni. Tudja, én régivágású küldött vagyok, jobban szeretem a lassabb és finomabb módszereket. Higgye el, ezek valójában sokkal hatékonyabbak.

- És mivel akar engem meggyőzni a sötétség küldöttje? – nevetett fel Ambrus. – Most, hogy már leleplezte magát, mit tud kínálni egy keresztény püspöknek, hogy megatagja azt, amiben hisz?

- Ugyan kérem! – legyintett az idegen. – Nem tudom, miért feltételezik mindig a legrosszabbat Luciferről, a fényhozóról. Én a tudást kínálom önnek, hogy megismerheti a jövőt. Megkapja ingyen, nem kérem cserébe semmit sem, csak az őszinteséget.

- Én nem szoktam hazudni – húzta ki magát a püspök.

- Tudom, ezért jöttem önhöz. Ha látja a jövőt, hogy hova vezet az út, amelyen elindult, amelyen elindította a híveit és belátja ennek következményeit, tudom, ön fogja elhallgattatni a híveit, ön fogja rábeszélni őket, hogy hajtsák meg fejüket önként a szentséges imperátor akarata előtt. Kezdhetjük?

- Még nem mondtam igent… - próbált meg visszakozni Ambrus.

- A szavaival nem. De láttam a szeme villanását, láttam, ahogy a katolikus püspök gúnyája alól előkacsint az egykori római kormányzó, aki görög filozófusokon nevelkedett. Más férfiembert ledér hölgyekkel csábítanék el, önre a tudás van ugyanilyen hatással. A pupillái kitágultak, a szíve hevesebben ver, izzad a tenyere… Nekem ennyi elég. Kezdhetjük?

- Ha igent mondok, mit kapok cserébe?

- A tudást.

- A tudás értéktelen – rázta meg a fejét a pap. – Minél többet tudunk, annál több kérdésre nem tudjuk a választ. Nem, én mást kérek.

- Mit?

- Egy jelet, hogy valóban itt járt. Hogy a gonosz valóban létezik.

- És mire menne ezzel a jellel?

- Én semmire. De ahogy az ariánusok azt vallják, hogy a jó nem isteni adomány, hanem az ember műve, látnunk kell az érme másik oldalát: a gonosz sem csak bennünk van, hanem kívülről is körülölel minket. Hogy, amikor a kereszteléskor nemet mondunk a rosszra, nem magunkra mondunk nemet, hanem arra a külső erőre, ami nem kiteljesít, hanem elpusztít minket. Hogy az önmegvalósítás igazi útja nem a bűn, hanem a bűnnel való szembefordulást jelenti.

- Elfogadom a kihívást – mosolyodott el az idegen. – Ha a beszélgetésünk végén még mindig kitart a hitében, adok önnek egy jelet.

[1] utalás a Bibliára, a szexuális bűnökért (homoszexualitás és állatokkal való közösülés) elpusztított városokra

[2] Szent Péter és Pál

A költő és a küldött - 4. fejezet: Kr.u. 407

Melyben az üldözöttekből üldözők lesznek, a koldusokból gazdagok, de a barbárokat ez nem igazán érdekli és háztűznézőbe jönnek a templomba

A templom üres volt, díszeitől megfosztatott, a falakon égésnyomok.

- Hol vagyunk? – kérdezte a püspök.

- Nem az a kérdés, hogy hol, hanem, hogy mikor? Talán nem is az évszám a fontos, hanem, hogy min jutottunk túl. A katolikus párt győzött a birodalomban, Arius követőit elüldözték, nem hagytak nekik nyugtot a Birodalomban. Már nincsenek versengő igazságok, csak egyetlen egy: a katolikus imperátoroké és a római püspöké. Az arianus papok a barbárokhoz menekültek és hirdetni kezdték nekik egyszerű, emberi igazságukat. Hogy Jézus nem volt isten, hanem csak egy ember, s az ember nem az isteni kegyelemből igazul meg, hanem saját emberségéből. A katolikus püspökök aranyban és brokátban tündököltek templomaikban és a pogányoktól elorzott palotáikban, részei lettek az imperátorok megszabta rendnek, beszedik az adót és cserébe kegyesen áldást osztottak. Már nem a hit hatalma, hanem a hatalom hite helyezte őket tisztségükbe. Gyönyörű szónoki fordulatokkal gazdag prédikációkat tartottak, amit a többi szónok udvariasan megtapsolt, mint a stadionban a rövidtávfutókat, de már senkire sem hatottak. Senki sem tért meg, senki sem tartott bűnbánatot. Ezek a papok ültek az ön püspöki székébe. Érdemes volt ezekért? Érdemes vállalnia a szenvedést, a lemondást, a lázadást ezekért a drága selymekbe öltöztetett bábukért?

- Ki tudja… Én csak ember vagyok, nem látok a szívekbe, bár elméletileg, mint papnak ez lenne a hivatásom. Lehet, hogy az én szegénységem gőgje, saját igaz voltomnak tudata Isten szemében nagyobb bűn, mint az ő habzsolásuk.

- Nézzen magára! A szakadt tógájára, az ápolatlan szakállára, mennyi mindent tagad meg magától, csak azért, hogy az utódai élvezhessék mindazt a jólétet és gazdagságot, amit a romló Birodalom képes nyújtani?

- Nem ezt látom most, hanem a felégetett és kifosztott templomomat.

- Igen, mert jött a friss vér, a barbárok, a maguk egyszerű, de egyben erőteljes hitével. És elsöpörték a maga drágalátos katolikus egyházát a hazájával, a Római Birodalommal együtt. És mindez nem történt volna meg, ha maga nem hergeli egymás ellen Jézus követőit egy homályos igazság, olyan teológiai kifejezések nevében, amit valójában sem a római földművesek, sem a barbár harcosok sem értenek. Ha nem a különbözőségeket kereste volna, hanem, ami egyesít, ahogy az egyik tanítványa is mondja, mindez nem történik meg.

- A szeretet is olyan végtelen, mint a tenger, de minden tengernek van partja. És, mi emberek, ezen a parton élünk, a végtelen tengerbe belefulladnánk. Ha majd Istent halálunk után, az Ő kegyelméből színről színre látjuk, meg fogjuk érteni azt a végtelenséget, ami a mi töredékes tudásainkat és igazságainkat egyesíti, de addig ragaszkodnunk kell a szavakhoz, a hithez, amiben élünk, mert vaksi szemeinknek ezek az útjelző fények, melyek megóvnak attól, hogy a szakadékba zuhanjunk. Elismerem, hogy ezek a szövetnékek[1] az igazi fény visszfényének, sokkal inkább gúnyrajzának tekinthetők, de a mi gyarló emberi valónk csak erre képes.

Az idegen nyeregben érezte magát: - Kedves barátom, ha megengedi, hogy így szólítsam, hiszen, ha a hitünk különbözik is, a filozófia és logika iránti rajongásunkban hasonlatosak vagyunk, nem lehetséges, hogy az ő igazságuk az ő részükre ugyanolyan jelzőfény az igaz élet felé, mint önnek a saját dogmái? Nézze! – intett a templom felé, ami egyszerre megtelt a beözönlő barbárokkal. – Nézze, ők is fényt gyújtanak! De ez a fény nem világít és nem melenget, hanem pusztító tűz, ami megtisztítja az Atanas-féle eretnekségtől Isten házát. Ők önöket tekintik eretneknek, ahogy maga őket. Valahol a messze keleten egy furcsa jelképet használnak, két egymásba fonódó csepp, ők a saját nyelvükön jingnek és jangnak nevezik. Ha kedvesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, az én szememben önök is ugyanilyenek: egymást kergetőzve egymás ellentéteinek képzelik magukat, pedig valójában ugyanolyanok.

- És ha őszintén beszélne? – kérdezett vissza a püspök.

- Ha őszintén beszélnék, azt mondanám, olyanok, mint az utcákon marakodó kutyák. Csak ők csontokon, kézzelfogható és hasznos valamiért küzdenek, addig önök semmire sem jó szavakért.

Közben az ariánus barbárok kötelet vetettek a templom díszes keresztjére, lerántották a földre. Az hatalmas csattanással darabokra tört a templom kövén, a drágakövek szerteszét gurultak. A torzonborz alakok hatalmas ujjongással vetődtek rá a csillogó kövecskékre. A két férfi egy darabig némán nézte a jelenetet, majd Ambrus kezét felemelve halkan mormolni kezdett.

- Átkot mond rá, Magasságod? – kérdezte a küldött. – Legnagyobb sajnálatomra, ez még nem valóság, ez csak látomás. Az átok így nem tud érvényesülni. Vagy már előre ki akarja közösíteni őket, még el nem követett tetteikért? Ne feledje, ők már eleve nem tagjai az ön egyházának.

- Azt hiszem, félreértett. Nem átkot, áldást mondtam. Az áldásnak nincs korlátja a térben és időben.

- Értem! Ön úgy gondolja, hogy ezzel emelkedik föléjük, hogy teljesíti Jézus parancsát, és imádkozik gyűlölőiért és áldást mond üldözőire. Felülemelkedik rajtuk, egészen addig, amíg el nem éri a kevélység csúcsait – állapította meg az idegen gúnyosan.

- Gyűlölőink? Üldözőink? Nem hiszem… Ön azt mondta, hogy a halálom utáni időkben az utódaim a jólétbe, a hatalomba és gazdaságban dagonyáztak, mint a sertések… Ezek a derék férfiak és nők, a ködös tartományokból vállalták az áldozatot, hogy eljöjjenek hozzánk és mindentől megtisztítsanak. Legyenek áldottak minden fáradozásukért! Azért hozott engem ide, hogy rácáfoljon kitartásomra a katolikus hitben, most mégis megerősített.

- Hogyhogy? – álmélkodott el Lucifer küldöttje, sok ezer éves pályafutása alatt először.

- Ha nem tartom életben a hitet, vagy ahogy ön mondja, az ellentétet Atanas és Arius követői között, hanem hagyom, hogy a jólétben egyesüljenek, akkor őket is megmérgezte volna az imerátori hatalom kegye. Ugyan, akkor honnan érkezett volna a megváltásunk a Mammon markából?

- Úgy látom, ez keményebb diskurzus lesz, mint amire számítottam – mosolyodott el az idegen. – Lépjünk pár lépést felfelé és pár évszázadot előre a történelemben.

[1] fáklyák

A költő és a küldött - 5. fejezet: Kr.u. 800

Melyben hősünk leckét kap a koraközépkori illemből és modern művészetből és mintegy mellékesen, megkezdődik Krisztus ezeréves birodalma

A templom magasából már békésebb kép tárult eléjük: a téren állványok erdejében munkások építkeztek.

- Javaslom Magasságodnak, hogy alaposan nézzen körül: az új korszak kevés békés pillanatának egyikét láthatja. A király[1] arra készül, hogy miután újra egyesítette a Birodalom északnyugati tartományait, imperátorrá, avagy ahogyan mostanság mondják a régi kifejezéssel, caesarrá koronázzák. A közbiztonság helyreállt, az új valuta árfolyama magasan szárnyal, megindul a kereskedelem, templomok és várak épülnek. A leendő caesar uralma alatt a bárók és a püspökök bölcsen irányítják az országot. És, aminek különösképpen fog örülni, mindezt az ön hite jegyében. A caesart hamarosan a római püspök fogja felkenni uralkodónak.

- Gyönyörű látvány, erről álmodtam. Hogy Róma ne a légiók kardja, hanem az Írás szavai által uralkodjon a világon. És mondja, méltóságod, mi maradt még fenn a Birodalomból? Megmaradtak a szobrok, a paloták? A jog, ami egykor egy világot igazgatott? Olvassák még Tacitust és Vergiliust?

- Úgy, ahogy. Vergiliust még olvassák, mert valamelyik bölcs rájött arra, hogy prófétának is minősíthető. A klasszikus latin betűket felcserélték valamilyen újkori ákombákommal[2], a kiejtésről meg ne is beszéljünk! A verseikben töredezik a ritmus, helyette valamilyen barbár találmányt alkalmaznak, a rímet, aminek olyan a hangzása, mint a tehén nyakán a kolomp bongása. A palotákból és a nyaralókból erődök lettek. A himnuszok, amiket írt, már régimódinak találják, s helyette egy olyan versformát alkalmaznak, amit anno egy leszboszi költőnőnek ajánlottam[3]. Valahányszor meghallom, hogy Istent olyan versformával dicsőítik, amit anno a nő és nő közötti szerelem magasztalására alkottak meg, alig bírom magamban tartani a kacagást.

- Mégis, Isten dicséretére szól. Nekem ez elég. A formákba új tartalom került.

- Régi tömlőbe új bor? Ha jól emlékszem, ezt még a maga Mestere sem helyeselte.

- A szodomita szerelem helyébe a szent szeretet lépett.

- A szent szeretet? Nos attól még messze vagyunk, pedig most történelmi évet írunk – nézett a küldött a püspök szemébe.

- Minden év történelmi bizonyos szempontból. Majd az utókor eldönti, hogy valóban az-e.

- Több, mint három évszázada nincs se caesar, se imperátor Rómában. Most a király újra egyesítette a Birodalmat, olyan területeket is belevonva, amire Róma fennhatósága nem terjedt ki. Idén újjá fog születni, de már más formában. Már nem a Szenátus a Római Néppel, nem a Senatus Populusque Romanum a hatalom forrása, nem is a hadsereg, hanem Isten nevében a római püspök. Idén egy olyan kísérlet kezdődik el, ami páratlan lehetőséget nyújt a Jézus-követőknek.

- Egy caesar, aki meghajtja a fejét a keresztre feszített előtt? Ez valóban új dolog…

- Még annál is nagyobb. A király, amint felkenik Rómában egy ezeréves Birodalom, Jézus Birodalmának első uralkodója lesz. Az emberiség kap ezer évet arra, hogy valóra váltsa az evangélium tanítását.

- Ez csodálatos… Legyen áldott érte a történelem Ura! – vetett keresztet a püspök. – Ez nem a sátán veresége is egyben? Miért beszél róla ilyen nyugodtan.

- Ne felejtse el Magasságod, hogy jómagam is angyal vagyok, még ha a felkelők oldalára is álltam, s mint angyal ismerem a jövőt is. És tudom, hogy ez a kísérlet balul fog elsülni, s mikor lejár az ezer év, összeomlik a Jézus-követők összetákolt egyháza, és mi szabad kezet kapunk az emberiség felett. A sötét templomok butaságát felváltja a szabadság és a tudás Birodalma. És mivel mi nem az emberi természet megtagadására építünk, hanem arra, hogy mindenki minden, még a legsötétebb vágyát is kiélje, a mi Birodalmunk örök lesz és teljes.

- De addig lesz ezer évünk, hogy felkészüljünk erre. Hogy az isteni tanítás az emberek lelkébe beépüljön, s ha átveszik a hatalmat, számolniuk kell azzal, hogy a lelke mélyén mindenki a mi követőnk.

- Látja, emiatt az egy miatt nem kell aggódom… - mosolyodott el az idegen. – Hogy bármilyen mértékben is átjárná Jézus tanítása az emberi lelket. Nézzen ki! - Mutatott le a térre.

- Látom, építik a templomot. Emlékszem, még az én időmben kezdték el. Már kezd alakulni – bólintott Ambrus.

- Nézze azt az építőmunkást!

Épp délidőre járt, az egyik munkáshoz odament egy asszony, kis csomagban ételt adott neki. Állva várta meg, míg a gerendán ülő férfi kibontotta az ebédjét. Megkóstolta, elfintorodott, kiköpte. Felkapta a szerszámát és az asszony arcába csapott vele.

- Iszonyatos – borzadt el a püspök.

- Szemmel láthatóan, a kulináris kultúra magasabb szinten áll, mint a kereszténység. Látja: a templomon újra ott a kereszt, de nincs benne a szívekben. Ennyit ér az önök ezeréves birodalma, ezért fognak elbukni. A kereszt nem lesz több, mint egy kötelező vizuális elem az ünnepségeken és az épületeken. Az embereket a jézusi tanítás nem egyesíti, hanem szentesíti alá- és fölérendelt viszonyaikat. A király meghajtja a fejét Róma püspöke előtt, de kezében tartja a bárók és püspökök életét. Őket ez feszélyezi, s ezt a saját hűbéreseiken élik ki. Azok meg a jobbágyokon és a városi polgárokon. Azok meg a feleségeiken, ők meg a gyerekeket verik meg. A gyermekek meg arról álmodoznak, hogy ha felnőnek ők is urak lesznek, s akkor majd visszaadhatnak minden ütleget az alájuk kerülőknek. S a kör itt visszatér önmagába. Itt mindenki valakinek a tulajdona, az emberi életnek meg van a maga árfolyama. A gyilkosság nem egyéb, mint egy pénzügyi tranzakció előzménye.

És ez még semmi… Mutatok még valamit ebből a korból, sétáljunk le a templomba. Azonban, amíg odaérünk, feltennék egy kérdést: mi a legfontosabb a templomban? A szentségek? A kereszt?

- Isten – vágta rá a püspök. – Mindaz, amit felsorolt, fontos, de csak arra szolgálnak, hogy Istenhez vezessenek bennünket. Ami nem vezet Istenhez, de fontosak nekünk, azok mind bálványok.

- Nos, akkor nézze!

A munkás, aki az előbb beverte az asszonya arcát, most a templomba jött. Nem nézett se a mécsesre, se a keresztre, de letérdelt egy Szűz Mária ikon előtt, s maga sem tudta miért, a bűnbánat mozdulatával alázkodott meg.

- Látja? Ezt a derék asszonyverő munkást nem érdeklik sem a szentségek, sem a kereszt, de a mellét veri Mária képe előtt. Megjegyzem, borzalmas ez a portré. Emlékszem, még Názáretből ismertem Mirjammot[4], sajnos nem engedélyezték nekem, hogy felvegyem vele a kapcsolatot, vagy ártsak neki, de azért alaposan megfigyeltem. Egy életvidám, mosolygós, segítőkész kamaszlány volt, amíg ahhoz az öregemberhez hozzá nem kényszerítették, nem az az unott, karót nyelt királynő, akinek a modern képeken ábrázolják. Szívesen mondanám, hogy az én bosszúm, hogy ilyennek ábrázolják, de sajnos nem igaz. Az embereknek nélkülem is ilyen kificamodott az ízlésük. Nézze, hogy ez a szerencsétlen teremtmény milyen imádattal nézi ezt a mázolmányt! Még azt is képes megbánni, hogy az előbb bezúzta a felesége arcát. Most, hogy a drágalátos utódai kiűzték az ariánusokat a templomból, a bálványképek foglalták el a helyüket. Érdemes volt?

A püspök sokáig nézte a bűnbánó alakot, magában formálta a szavakat és a gondolatokat, mielőtt válaszolt volna.

- Igazat kell adnom önnek. Az emberek buták és borzalmas a modern művészet. Én sem ilyen arcot képzelek magam elé, amikor Isten Anyjára gondolok. Mégis, valahol ebben az imában, amit ön annyira kigúnyol, látom Isten szándékát.

- Nézze, nekem semmi kifogásom a bálványimádás, a paráznaság, az erőszak és hasonlók ellen, hiszen ezekből élek, de ezek az ízlésficamos mázolmányok még engem is borzalommal töltenek el. Ön milyen jót képes látni ebben?

- Azt hiszem, kezdetektől fogva tévúton jártunk, amikor Istenről beszéltünk. Isten maga a teljesség, de mivel a férfiak világában éltünk és élnek most is az utódaink, lényegét a férfi princípium szavaival írtuk le: Apa és Fiú. Ebben a szavakból alkotott hitben a nőknek nincs szerepe, ezért kellenek a templomba a giccses képek Máriáról is: hogy a nők is érezzék, hogy ők is részei az isteni tervnek, ahogyan Mária is szerepet kapott a megváltásban. És a férfiak letérdeljenek egy asszony képe előtt. Nem ma, nem holnap és talán csak évszázadok múltán, de ez a vetés ki fog kelni: a nők büszkék lesznek arra, hogy nőnek születtek és a férfiak térdet hajtanak előttük, kezet csókolnak és tetteik mozgatója lesz, hogy hódoljanak nekik. Szükség van ezekre a képekre a templomainkban, hogy a férfi mellett a női princípium is része legyen a vallásunknak.

- Azt hiszem, hosszú pályafutásom alatt még nem találkoztam olyan makacs emberrel, mint Magasságod.

- Ezt az ön szájából dicséretnek veszem – hajolt meg udvariasan a püspök az idegen előtt.

- Mindenestere – bólintott a küldött – feljegyzem magamnak, hogy az ezeréves jézusi Birodalom lebontását azzal kell kezdenünk, hogy ezeket a Mária-képeket eltávolítsuk a templomokból. Nos, akkor lapozzunk… Lépjünk előre újra, mondjuk félezer évet. Megfelel? Nézzük meg, hogy a félidőben hogyan áll az a bizonyos terv, hogy a Galileai képére formáljátok az emberiséget.

[1] I. Nagy Károly (742-814) frank uralkodó, a Nyugat-Római birodalmat 800-ban történt császárrá koronázásával újjáalapította

[2] alatta vezették be a ma ismert írást, azaz a kis és nagybetűk megkülönböztetését (karolingi minuscula)

[3] szapphói strófa

[4] Mária héberül

A költő és a küldött - 6. fejezet: Kr.u. 1300

Melyben főhősünk szembesül saját arcképével és azzal, hogy már a félidőben járnak és nem áll éppen nyerésre

Már nem a templomban, hanem a téren álltak. Színes forgatag vette őket körbe: az emberek tarka ruhában nevetgélve, zsibongva intézték ügyeiket, vagy éppen ügyet-lenül lopták a napot. Az árusok pultjai gazdagok voltak, az arcok vidámak és pirospozsgásak. A tér sarkán egy barát éppen prédikált, arról, hogy a mohamedánok elfoglalták a Szentföld utolsó darabkáját és közelítenek a próféta hadai Európa felé, hamarosan Bizánc, a második Róma következik, s ha nem kapunk észbe és tartunk bűnbánatot, hamarosan a szép Itáliában is feltűnnek a lófarkas zászlók. Néhányan úgy tettek udvariasságból, mintha figyelnének, de a trubadúroknak, akik a szerelem és a női lény szépségéről énekeltek, nagyobb sikerük volt.

- Nos, ez az önök által megálmodott szép világ… - mutatott körbe az idegen. – Bevallom, ez még nekem is tetszik.

- Gyönyörű… - álmélkodott a püspök.

- Nézze, ennek örülni fog – intett kihívója egy lovag felé, aki kecses meghajlással kezet csókolt szíve hölgyének. – Az építőipari munkaeszközökkel történő udvarlás már kiment a divatból. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor egy pillanatra úgy látszik, valóban sikerült önöknek egy keresztény világot teremteniük. Mindenhol béke és gazdagság, az emberek boldogok és egymás hegyén-hátán épülnek a templomok. Nézze, a maga kedvence is tovább épül! – mutatott az egyre szépülő dómra. – Már fel sem ismerni benne az egykori szükség-templomot, aminek az egyetlen díszei az ön versei voltak. De ha jól látom, ön még sem tud ennek úgy örülni, mint én.

- Emlékszem, amikor püspökké választottak, egyszer meghívtak az imperátor palotájába. Korábban, mint helytartó már jártam ott, akkor elvarázsolt a szépsége, a gazdagsága, fiatalemberként teljesen elkábított, akkor úgy képzeltem, hogy az udvar a mennyország földi hasonmása. De akkor, amikor frissen választott püspökként tettem tisztelgő látogatást, hirtelen fulladozni kezdtem.

- Csak nem jutott eszébe, hogy miket mondott a galileai mestere a gazdaságról?

- Nem. Akkor, ha még nem is tudtam kívülről a Bibliát, azt már tudtam, hogy bármilyen állítást is veszek elő az Írásból, tíz másik, teljesen ellentétes értelműt lehet szembe állítani vele. Nem, nem voltak tudatos gondolataim, egyszerűen minden csak üresnek és nyomasztónak tűnt. Már nem a szentséges urat, Isten földi mását láttam, az udvaroncok nem az ő angyalai voltak, hanem egyszerű kicicomázott bábuk, amilyenekkel a csepűrágók mulattatják a népet a piacon.

- Akkor döntött úgy, hogy fel fog lázadni ellene? Mármint nem az imperátor, hanem az egész rendszer ellen, amit képvisel?

- Én. mint lázadó? – nevetett fel a püspök.

- Igen. Tudja, szeretem az olyan embereket, mint ön. Önben van kihívás. Ön eredetileg helytartó volt, gazdagságban és megbecsülésben, a következő lépéssel, a püspökké választásával még feljebb lépett a ranglétrán, akár még római püspök is lehetett volna, ha a rendszer része marad, erre mit csinál? Ellentmond mindennek, amiben korábban élt. Megalázza az imperátort, csak azért, mert kivégeztetett egy stadionnyi alattvalót, máskor meg leszidja, amiért gyengekezű az Arius követőivel szemben. Nincs benne semmi következetesség, csak az örök lázadás, a változás utáni szomj. Pont, mint az én mesteremben, Luciferben. Most elérkeztünk egy olyan korba, amikor minden álma teljesül, mindenki keresztény a caesartól kezdve a trágyahordóig, amikor mindenhol templomok épülnek, még Mária Magdolnának is, akihez az utcalányok imádkoznak, hogy nem igazán becsült, de társadalmi szempontból igencsak hasznos szakmájukat tökéletesen tudják mívelni, még mindig lázad. Mondja meg őszintén, mi hiányzik még, hogy boldog legyen?

- Nem tudom… Talán igaza van, mindig a lázadás munkál bennem. Mindig kerestem valamit, sohasem voltam elégedett. A foltozott ruhám volt a kevélységem. Az emberekben sohasem azt láttam, hogy jók-e már, hanem azt, hogy mivé kell válniuk. Hogy a végcél, amit sohasem érhetünk el, Isten, az ő tökéletessége. Akár lelkesítettem, akár szidtam a híveimet, mindig ez izzott bennem a „van” helyett a „lehet”. Elbuktam, mert el kellett buknom. A világ nem lett olyan, mint amilyennek álmodtam.

- Szóval – csillant fel az idegen szeme – belátja, hogy tévedett? Hogy mindez hiábavaló volt? Már véget érne a mi kis párbajunk? – mintha egy kis sajnálkozás érződött volna a hangjában.

- Egy lázadás sohasem lehet sikeres. Valahogy el kell buknia. A jobbik eset, ha leverik és kivégzik a lázadókat, mert akkor, ha testileg meg is ölik őket, tovább fognak élni, mint legenda, mesévé válnak. Egy lázadás akkor bukik el, ha győz; amikor a közemberek, akik egykor az igazságért, a sokszor kellemetlen álmokért éltek, koldustarisznyájukat bíborra és aranyra cserélik, és beköltöznek a palotákba. És ekkor kiderül, hogy mindaz, amit az igazságról és hűségről korábban mondtak, hazugság volt, áltatás, amivel igazolni akarták primitív vágyukat, hogy ők is leülhessenek a zsírtól csöpögő asztalokhoz.

- Úgy gondolja, hogy Jézus is azáltal lett Krisztus, mert kereszten halt meg? És ha a zsidók befogadják és egy megbecsült názáreti bútoripari vállalkozóként hal meg, aki időnként elmond néhány bölcsességet, akkor senki sem emlékezne rá?

A püspök csak rövid hallgatás után válaszolt:

- Ezek a kérdés nagyobb nálam. Szeretem Jézust, minden nagypénteken átélem a fájdalmát, amikor a híveknek a szenvedéstörténetről mesélek, átélem, milyen lehetett, amikor a csuklóján keresztül átverték a szegeket, a testemben érzem, mit kellett átélnie értem. Szeretnék ott lenni, azon a helyen és azon a napon, ott a Golgotán, átölelni a keresztre feszített lábait és könyörögni neki, hogy szálljon le a keresztről és ne szenvedjen többet, elég volt, hagyja a csudába a megváltást, köszönjük, mi emberek eddig is megvoltunk valahogy, megleszünk ezután is, de az emberiség nem érdemli meg, hogy Isten Fia szenvedjen érte… Mégis… - hallgatott el.

- Mégis? – erősködött az idegen.

-Mégsem. Ha Jézus akkor leszállt volna a keresztről, ha ágyban párnák között halt volna meg, egy békés és joviális patríciusként, akkor is hittem volna benne, hiszen akkor is Isten Fia, de nem tudtam volna szeretni. Ahhoz, hogy ne csak értsem, hanem érezzem is, hogy mennyire szeret minket, hogy mennyire szeret engem személy szerint is, szükség volt erre az értelmetlen és kegyetlen kereszthalálra.

- Valóban… Azt hiszem, értem, mire gondol – bólintott az idegen. – Bevallom, nekem szakmailag ez volt a legnagyobb kudarcom. Én ott voltam, egy farizeus képében és könyörögtem neki, hogy szálljon le a keresztről, hogy éljen boldog életet. Az önök Írása azt mondja, szemet szemért, fogat fogért, nos, az őszinteségéért én is őszinteséggel fizetek. Azon a napon, amikor ott álltam a keresztfa alatt, egy pillanatra még engem is megszállt a kétség. Engem, aki egész életemben hűségesen szolgáltam Lucifert. Bevallom, én fizettem le a centúriót, hogy odaengedje Mirjammot, az anyját és Jánost a szeretett tanítványt, hátha ők rá tudják venni Jézust, hogy leszálljon a keresztről. Az lett volna a legnagyobb győzelmünk… De abban a pillanatban valóban azt akartam, hogy Jézus ne haljon meg. És nem azért, mert akkor mi győztünk volna, hanem mert én is sajnáltam és nem akartam, hogy szenvedjen. Abban a pillanatban, amikor kimondta a szót: „bevégeztetett” úgy éreztem, végleges vereséget szenvedtünk.

- De nem adta fel… Miért szolgálja mégis Lucifert?

- Az emberek miatt. Azt hittem, attól tartottam, hogy Jézus halála mindent megváltoztat majd, erre mit látok másnap? Semmit. Csak harmadnap merészkedett elő Mirjam Magdalából, bocsánat, ahogy ön ismeri, Mária Magdolna, hogy kicsit rendbe tegye a sírt. De elsőre még ő sem ismerte fel a mesterét. Akkor jöttem rá a nagy igazságra: Isten tehet bármit is, lehet akármilyen szent vagy tökéletes, az ember képes elrontani. Ezért fogunk a végén mi győzni. Mi az emberi tökéletlenségre építünk, s a világban ez az erősebb, ez túlél mindent.

- Jézus meghalt és mert látszólag elbukott, örökké fog élni, gondolhatnak bármit is az emberek. Ha nem is lett volna Isten Fia és maga is Isten, akkor is élne a tanítása, mert a nyomorával, a szenvedésével és a halálával hitelesítette azt – vallotta a püspök.

- Majd írunk új meséket, amiben Jézus olyan lesz, mint amilyennek mi akarjuk láttatni – mosolyodott el cinikusan az idegen. – Mit gondol, hányan olvassák még az Írást? És hányan nézik meg azokat a képeket, amiket a mi általunk ihletett festők festenek, amiken Jézus egy görög piperkőc? Jézus anyját meg egy hetéra képében tárjuk a világ elé. És vannak még terveink, jönnek olyan korok, amikor az igazság már senkit sem fog érdekelni, csak a látszat, a könnyebb, befogadható hazugság izgat mindenkit. Jöjjön, mutatok valamit… - intett a püspöknek.

A térről beléptek a templomba, a küldött illedelmesen elfordult, ahogy Ambrus keresztet vetett. A templom sokkal ragyogóbb és díszesebb volt, mint bármi, amit a püspök valaha is látott, ezerszer szebb, mint egykor az imperátor palotája. Keresztülvágtak a templomon, rá sem pillantva a díszes főoltárra, se az ezer színben pompázó rózsaablakra, az idegen egy alig észrevehető képnél állt meg.

Ambrus lába a földbe gyökeredzett, s csak annyit bírt mondani: - Uramisten…

Persze utána azonnal keresztet vetett és felindította magában a bűnbánatot, hogy hiába vette Isten nevét: - Ez… - akadt el benne a kérdés.

Az idegen bólintott: - Igen. Ez ön. Hiába élt szegénységben, hiába nem törődött a kinézetével, hiába perzselt a szava, már így emlékeznek önre. Egy aranypalástos, ápolt szakállú, kedves öregapóra. Nos, az ön emlékét már felülírta a propagandánk. És higgye el, nekünk nem kell hozzá ezer év, és Jézusra is úgy fognak gondolni az emberek, ahogy mi akarjuk. Nem Isten Fiaként, nem Megváltóként vagy Krisztusként, hanem egy ügyefogyott filozófusként, akit megöltek, mert nem értették meg. Egy olyan egykor volt emberré válik, akire mindig lehet hivatkozni, de nem kell olvasni, pláne nem meghallgatni. Lesz idő, amikor még a szodomiták is vele fogják igazolni vágyaikat.

- De ezen a képen nem Krisztus látható – ellenkezett a püspök.

- Igen. Ez a kép önt ábrázolja. Ahogyan önt látni akarják. Egy jóságos nagyapó, aki gondosan ápolt szakálla mögül, aranyozott palástban és puha papaucsban tekint a világra. Aki a családok és a fennálló rend védelmezője. Aki mindenre csak áldást mond, mindent helyesel és mindenkihez van egy-egy kedves szava. Tündéri – mosolyodott el az idegen.

- Ez volnék én? Ennyi maradt belőlem?

- Még ennyi sem. Ambrus, ön meghalt és szétporladt. Ez az Ambrus már a szent püspök, akire emlékezni akarnak. Nyugodjon meg, a kollégája, Miklós, Myra püspöke még rosszabbul jár majd, ő lesz az ügyeletes cukrosbácsi. De a mester művem, hadd dicsekedjek, Bálint vértanú lesz, akinek a nevét a pajzánságok kedvelői és a virágkötők fogják áldani.

- Hiába volt minden harcom és küzdelmem? Hiába lázadtam fel néhány dallal a Birodalom és a zsarnokság ellen?

- A dalok, igen, hiábavalóság. El is felejtettem mondani. Most is népszerűek, a kasztráltak kórusa ma is naponta énekli azokat, a hívek udvariasan hallgatják. Igaz, már semmit sem értenek belőle, hiszen latinul szólnak, de azért idézik. Ez a költők és álmodozók sorsa: egykor egy lángot gyújtottak, hogy ragyogjon és lobogjon az egész világ, de az utókor tűzhelyre zárja és pecsenyét süt rajta. Az én uram, Lucifer és az öné megegyeztek, hogy ezer évig visszafogjuk magunkat, hadd épüljön fel Jézus Birodalma. Most félidőben járunk. Én csak hátradőlök és elégedetten nézem, hogy alakul a kísérlet.

- Semmit sem tesz?

- Semmit sem kell tennem, csak figyelni, hogyan teszik tönkre a keresztények a kereszténységet. Itt már semmit sem kell tennünk, elég kivárni az évezred végét és várni, hogy magától omoljon össze. Oltárra emelték önt is, ugyanúgy, ahogy Jézust, s ezzel kiszakították az emberek közül. Jézust megközelíthetetlen aranyködbe vonták, önre meg aranypalástot borítottak, hogy mindenre figyeljenek, csak arra ne, hogy mit mondott egykor. Mondja, még mindig hisz? Még mindig nem látja be, hogy mennyire hiábavaló a küzdelme az akaratunk ellen?

- Még várok…

- Mire?

- Nem tudom… de ahogy elém tárta a történelmet, rájöttem arra, hogy az Prédikátornak mennyire igaza van és mindennek meg van a maga ideje az ég alatt és ezek mindig örök rendben váltakoznak. Nincsenek örök királyságok és birodalmak, s minél hatalmasabb egy imperátor, annál hamarabb megbukik. Meg van ideje a gazdagodásnak és a kifosztásnak is; a hit kiüresedésének és a hitre való rátalálásnak is. Azt szeretném látni… Talán szörnyű kimondani is, mi lesz, ha véget ér az ezeréves keresztény birodalom? Amikor újra Lucifer kezébe kerül a világ?

- Hát – mosolyodott el az öregember – nekünk nem lesz szükségünk egy évtizedre sem ahhoz, hogy mindent leromboljunk, amit önök ezer év alatt létrehoztak. Már meg is fogalmazta egy tökéletes bon mot-ot: egy tollvonással megszüntetni.

- Az előbb azt kérdezte, hogy nem láttam-e be, hogy hiábavaló minden lemondásom, tettem, minden szavam és versem. De ön még nem unta meg, hogy bármit építünk, lerombolják? – fordult a püspök a küldötthöz.

- Higgye el, a rombolás olyan öröm, amit sohasem lehet megunni… A hitvallásunk: rombolni kell, hogy építeni lehessen. Amikor véget ér az önök uralma, Lucifer új fényt fog gyújtani a világnak és valóra vált mindent, amiről önök csak prédikáltak. Ha látni akarja végső győzelmünket, most távolabbra kell szállnunk. El kell hagynunk Milánót és a templomot. Vállalja…?

A püspök némán bólintott.

A költő és a küldött - 7. fejezet: 1793, Párizs

Melyben hősünk elhagyja Milánó határait és szembesül az emberi találékonysággal, ami a kivégzéseket illeti valamint különös szerepet kapnak a határidők

A két férfi Párizsban volt. Ambrus még sohasem látott ilyen hatalmas és csodálatos templomot, mintha a Bibliát faragták volna kőbe, festett üvegablakai, mintha a Mennyországra nyíltak volna… Az épületben zajló események azonban éles ellentétben álltak annak szentségével: tarka ruhába öltözött alakok táncoltak a szentélyben, középen a képekből és szobrokból rakott máglya égett, az oltár helyén meg egy hiányos öltözetű hölgy trónolt, közkinccsé téve testi adottságait.

- Látja? – szólalt meg az idegen. – Tánccal és énekszóval, vidáman temetjük el a régi világot. Már senki sem sírja vissza.

- Ha jól láttam, ez nagyon nagy részben annak a különös szerkezetnek is köszönhető, amit a templom előtti téren láttunk.

- Valóban, egy új találmány segít hatékonyan kezelni az új rendszer létrehozásával kapcsolatos adminisztratív nehézségeket.

- Ha jól értem, ezalatt a régi rend híveinek lemészárlását érti.

- Kérem, ne használjon ilyen szavakat! Végtére is miről van szó? Hatástalanítanunk kell ezeket a személyeket, akik esetleg polgárháborúba sodornák az országot. Természetesen mindenkinek biztosítjuk a törvényes eljárást. Néhány ezer ember élete árán megmentünk több milliót. Ön, mint egykori tisztségviselője az imperátornak, gondolom belátja, hogy ez ésszerű megoldás.

- Néhány ezer? Ahogy én látom, inkább hetente áldoznak fel néhány ezer embert az állam oltárán – vetette ellen Ambrus.

- Ez csak könyvelési kérdés. Figyelje meg kérem, milyen kifinomult az eljárás. A kezelésbe vett személy rákötjük a deszkára, nem érez mást, mint egy hűvös érintést a nyakán. Semmi felesleges szenvedés, kínzás. Praktikusan és fájdalommentesen oldjuk meg a kérdést. Természetesen dolgozunk az eljárás továbbfejlesztését, nemsokára egyetlen mozdulattal ezreket szabadítunk ki a földi siralomvölgyből, ahogyan önök mondják. Bevallom, alapvetően én is jobban szeretem a finomabb megoldásokat, de még én is ámulok ezen a lelkesedésen és szervezettségen. Gondoljon bele, hogy az imperátornak, annál a sajnálatos cirkuszi esetnél[1] milyen nehézséget okozott, hogy néhány ezer lázadóval végezzen. Nekünk ez néhány órás rutinmunka, és, hangsúlyozom, ez csak a beláthatatlan fejlődés kezdete.

- Valóban szükséges lenne, hogy öregembereket, férfiakat, nőket és gyerekeket végezzenek ki? Nem lehetne ezt a szép új világot vér nélkül felépíteni?

- Ön öregembereket, férfiakat, nőket és gyerekeket lát, én papokat, szenátorokat, patríciusokat és lovagokat, a címeket és rangokat, akik nélkül semmivé foszlik a múlt. Most egy új világ születik, a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi váltják majd fel az ön urának avítt tanítását.

- Valóban? Ezek a szavak a mi szavaink is. Mi is a szabadságot hirdettük, amit Jézus ajándékozott nekünk. Azt tanítottuk, hogy a Mennyi Atyánk előtt mindannyian egyenlők vagyunk. Végül, a Szentlélek mindannyiunkat testvérként egyesít. Nekem úgy tűnik, hogy az önök új világa nem más, mint a miénk mímelése, ahogy a majom próbál meg embernek látszani. Ugyanazt a tanítást adják az embereknek, amit mi is – vette ellen Ambrus.

- De már isten nélkül. Mi nem egy láthatatlan fantomot adunk nekik, hanem önmagukat, az embert emeljük az oltárra és nem az Ember Fiát. Látja, milyen boldogok? – mutatott az idegen a táncoló és ünneplő tömeg felé. – Mikor volt ennyi élet, ilyen boldogság ebben az épületben előttünk? Önök csak beszéltek minderről, mi valóra váltjuk. Belátom, némi ráfordítást igényel, hogy az Új Rend ellenségeitől megszabaduljunk, de mindennek ára van a világon. Ezt az árat ön szabta meg.

- Én? Mit tettem, ami ehhez vezetett – csodálkozott a püspök.

- Elhintette a gyűlölet magvait.

- Én csak verseket írtam és énekeltem együtt az emberekkel. Nem volt bennük semmi gyűlölet.

- Kedves Magasságos Uram, néha elcsodálkozom, hogy önök, akiket a lélek ismerőinek mondanak, milyen tudatlanok. Az emberek nem ismerik azt a szót, hogy „szeretet”. Ha egy ember azt mondja, szeret valakit vagy valamit, akkor azt érti alatta, hogy egy másik dolgot gyűlöl. Amikor egy nő azt mondja egy férfinak, szeretlek és mindent megadok neked, azt érti alatta, hogy megöllek, ha más nőre nézel. A hívő, aki azt mondja, szereti Jézust, arra gondol, hogy megveti mindazokat, akik más néven tisztelik Istent. Itt a földön a szeretet csak a gyűlölet álruhája. Ön azt tanította az embereknek, hogy szeressék Istent és az emberré lett Isten Fiát. Ők azonban azt hallották, hogy gyűlöljék Arius követőit és az imperátort. Még mindig nem látja be, hogy tévedett azzal, hogy az igazságát, megengedem, az igazságot, minden elé helyezte az emberek előtt?

- Azt mondta, „itt a földön”… De én hiszem, hogy az igazság nem a mi világunknak a része, hanem egy másikból, az isteniből érkezik hozzánk. Egykor az imperátor világának a helytartója voltam, Milánóban, most Istent képviselem ebben a világban. Ami gyenge, esendő, de jóra vágyó. Isten akkor is jelen van, amikor megtagadják, még a jóakaratú hitetlenek is hisznek benne. Nem tudom, mit fog hozni az a világ, amit önök építenek fel, de a jóra való szomja a léleknek, örök. Ezért hiszem, hogy végül Isten fog győzni.

- És önnek elég ez a hit? Önnek, aki a szavak igazságban hitt, az örökkévaló és testet öltött Szóban?

- Nekem elég ez a hit. Mégis, fáradok, kérhetném, hogy visszatérjünk a saját városomba és saját templomomba. Már azt sem tudom, hogy melyik városban és az Úr melyik évében vagyunk…

- Valóban nagy utat tettünk meg, ideje visszatérnünk, de ne higgye azt, hogy el tud bújni temploma sötétjében a történelem elől, amit mi írunk. Utol fogja érni ott is, majd meglátja. A kérdésére a válasz: Jézus születése után 1793-ban jártunk, az egykori nyugati tartományában, Párizsban.

- 1793… - ismételte meg a püspök. – Másfél évezred, amióta elindultunk. És ugyanazt éljük meg, nem változott semmi sem, a barbárok új és új hullámai érkeznek, a templomokat újra és újra megszentségtelenítik, csak a vértanúk száma lesz mindig több… Először mindig a templomokat gyújtják fel, utána gyilkolják meg először a hívek testét, majd a lelkét is. Valamit azonban nem értek. Ha jól emlékszem, még nem telt le az egy évezred. Még hét év hiányzik belőle.

- Hogy lehet Isten embere ennyire kicsinyes? – méltatlankodott a küldött. – Hét év ide vagy oda, mit számít? Ennél még Lucifer is nagylelkűbb. Valóban nem volt ezer év, hanem csak 993, de nem mi voltunk türelmetlenek. A rendszer, Isten országa magától dőlt össze. Az álszenteskedés, önzés, az önhittség, a hazugság, a hiúság, a pökhendiség, a bűnök teljes arzenálja emésztette el, mi csak ott voltunk és előmásztunk a romjai alól és színre léptünk. Mit számít az a hét év?

- Miért nem hat? Vagy nyolc? – erősködött a püspök.

- Számít ez? Ezekben az években negyedmillió ember hal meg a kezeink által és milliók a háborúkban.

- Amikor az Úr megszabta a számok rendjét, minden számnak értelmet adott. A hetes az ő száma, a hatos azé, aki csak utol akarja érni, de egy lépéssel mindig lemarad, e világ ura, Lucifer. A hét év nekem ezt jelenti: még ebben a korban is, amikor minden magasztost bemocskolnak, minden nagyot ledöntenek, minden szépet elcsúfítanak, minden eszmét kiüresítenek, ebben a korban is jelen van és még ennek a korszaknak is meg van a maga helye Isten tervében.

- Ha csak ennyi kell… – vont vállat Lucifer küldöttje.

[1] „390-ben Szalonikiben egy zendülés alkalmával néhány császári tisztviselőt megöltek. Az amúgy is hirtelen haragú császárt egy udvaronca még tüzelte, és így beleegyezett a szörnyű bosszúba. Színjáték címén a cirkuszba csődítették az embereket, s aztán körülvették katonákkal és néhány óra alatt 7000-t kegyetlenül kivégeztek, korra, nemre, előéletre való minden tekintet nélkül: Rémület és borzalom futott végig az emberiségen. Ambrusnak vérzett a szíve. Elhagyta Milánót, nehogy így kelljen találkoznia a császárral, és írásban leplezetlenül elébe tárta bűnének nagyságát és a nyilvános vezeklés szükségességét. Mikor pedig a császár teljes díszben meg akart jelenni az istentiszteleten a székesegyházban, a püspök útját állta: Nem szabad neki imádságra emelni azokat a kezeket, melyek még vértől csöpögnek, nem szabad Krisztus vérének vételére nyitni azt az ajkat, mely haragjában annyi ártatlan vért ontott. Teodózius védekezett: Dávid is súlyos bűnt követett el. A püspök kész volt a felelettel: Ha utánoztad a bűnöst, utánozd a bűnbánót is! Erre megtört a császár. Letett minden fejedelmi díszt, és nyilán, az egész hívő község színe előtt megvallotta és megsiratta bűnét. S azóta nem múlt el nap, hogy ne bánta volna. Ambrus tanácsára pedig törvényt hozott: a halálos ítéleteket ezentúl nem szabad mindjárt végre-hajtani, hanem harminc nap mulya megerősítés végett fajra a császár elé kell terjeszteni.” Forrás: https://katolikusvalasz.blog.hu/2017/12/07/december_7_szent_ambrus_puspok_hitvallo_es_egyhaztanito

A költő és a küldött - 8. fejezet: 1805, az új típusú uralkodó

Melyben a Római Birodalomra kiteszik a „megszűnt” táblát és levédetik a „világháború” kifejezést

Újra a templomban voltak, Ambrus egykori templomában, amelyet azonban már alig lehetett felismerni: nagyobb és díszesebb volt, mint egykor az imperátor palotája. A templomban nem voltak hívek, csak egy köpcös alak a kíséretével. Az alakon látszódott, hogy katonaember, aki nem sokra becsüli se a templom szentségét, se az építőművészet alkotásait, most mégis magával ragadta a hely szelleme. Időnként kérdezett valamit a mellette álló paptól, aki készséggel neki.

- Látja ezt az embert? Az egyik kedvenc alkotásom – mutatta be az ismeretlent a küldött. – Ismerem önt, egész életében két dologban hitt: az egyházában és a hazájában. Az előbb megmutattam, mit csináltunk az egyházával, most bemutatom azt az embert, aki megszünteti a Római Birodalmat.

- Hát még áll a Birodalom? Majd kétezer évvel azután, hogy a barbárok elözönlötték és feldúlták városait.

- Igen, a Birodalom még mindig áll, de ez az utolsó éve[1]. Már nem a légiók ereje tartja fenn, hanem az eszme ereje, hogy a földrész minden államának közös a sorsa. Még ma is van uralkodó, aki egy távoli provinciában székel, hatalma nem terjed túl tartományain, de még mindig viseli a címet és valahol a lelkek mélyén él a Római Birodalom.

- És mit fog tenni ez az ember, a kedvence?

- Semmi különöset, csak egy tollvonással, jogutód nélkül megszüntetni az imperátori címet, hogy saját uralma alatt egyesítse a földrészt. Háborúk mindig is voltak és mindig is lesznek, de ez az ember új dimenziót teremt: a Pireneusoktól Moszkváig fog terjedni a hatalma.

- Moszkva? Az hol van?

- Az ön idejében még nem létezett, talán úgy tudnám elmagyarázni, hogy a szkíták földjének egyik városa, ami Róma és Bizánc bukása után felvette a Harmadik Róma nevet. Nos, lesz egy pillanat, amikor ez az ember nagyobb területet fog a kezében tartani, mint az egykori Római Birodalom, minden népet leigáz. Alkottam is erre egy új kifejezést: „világháború”, a levédetése folyamatban van, de sajnos a hivatalok malmai lassan őrölnek, így csak a következő évszázadban fogjuk alkalmazni.

- Van még olyan ügy, amit az ördög se tud gyorsan elintézni? – mosolyodott el akaratlanul is Ambrus.

- Kérem, hagyjuk a minősítéseket. Az „ördög” szónak olyan rossz csengése van. De a kérdésére válaszolva: valóban, a bürokrácia felett még Lucifernek sincs hatalma. Most azonban térjünk vissza a kérdésünkhöz, a mi kis párbajunkra: látta, hogy mivé lesz az Egyháza, hogy mit teszünk vele és a hazájával és mégis azt mondja: érdemes? Egy olyan világ születésének a szemtanúja, ahol a hit és a hazaszeretet már semmit sem jelent, ha kimondják, akkor is csak üres szólamok lesznek. Még mindig nem adja fel?

- Hiszek… - válaszolta a püspök, de már nem tudott indokot tenni hite mögé.

- Akkor engedje meg, hogy még egy tényről tájékoztassam – mosolyodott el cinikusan a küldött. – Emlékszik, amikor találkoztunk, akkor épp a templomát védte az imperátortól?

- Természetesen – Ambrus érezte, hogy a másik egy utolsó, végzetes ütésre készül.

- Nézze meg most a templomot! Nagyobb és szebb, mint bármi, amit az életében látott, de még nincs készen. Minden kor hozzátett valamit, de befejezni egyik sem tudta. Most azonban ez az alak, két hadjárat, a Birodalom megszüntetése és egy új Birodalom megalapítása között ki fogja adni a parancsot, hogy fejezzék be a templomot. A falak fel fognak épülni, annyi dísz lesz rajta, mint egyetlen másikon sem, de ez már az ő temploma lesz. El fogja venni a templom lelkét, nem az lesz, amiért egykor a hívek készek lettek volna az életüket adni, hanem a nagyravágyás és a kevélység kőbe faragott emlékműve.

- Ha így is lenne… Egy nap majd az ő emléke is elenyészik. De a templom akkor is megmarad, megtisztul, ahogy megtisztult a többi barbár után is. Isten láthatatlanul is jelen van. És még mindig megmaradnak a verseim…

- Igen, a versei. Azt hiszem, még valamit mutatnom kell.

[1] 1806. augusztus 6-án, Napóleon császár követelésére a Habsburg–Lotaringiai-házból származó II. Ferenc lemond a német-római-császári címéről, ezzel formailag is megszűnik a Római Birodalom

A költő és a küldött - 9. fejezet: XXI. század, a szelfik kora

Melyben főhősünk találkozik a szelfizéssel, s úgy dönt, eleget látott

A templom tömve volt emberekkel, mint a hangyák a bolyban, úgy nyüzsögtek az épületben.

- Most már teljessé vált a műve – szólalt meg a küldött. – A templom. Elkészült, mind a száznegyven tornyával, az oltárokkal és képekkel. És már a barbárok sem törnek be, hogy tisztára rombolják falait, ha csak ezt az ezernyi embert, aki képeket készítenek magukról, nem tekintjük annak. Beteljesedett a templom története – nézett kérdőn a püspökre.

- Ami beteljesedett már nem fejlődik tovább… Ez már a halál, a romlás előszobája. Ugye ezt akarta mondani? Ha elértük a teljességet, nincs miért küzdenünk és üressé válik a hitünk. A felépült templom már nem egyéb, mint modellje ezeknek a piktoroknak, akik kis dobozokkal a kezükben nyüzsögnek az ősi falak között. A küzdelem, az építés erősíti a lelket, a győzelem rombolja.

- Célhoz értünk… - vonta meg a vállát az idegen.

- Mi? – kérdezett vissza a püspök.

- Mi, akik nem a fellegekben lakó istenségben, hanem az emberben élőben hiszünk. Az emberi kiteljesedés előtt már nem áll semmilyen fal, sem a vallás, sem az állam. Mindenki az lehet, ami akar.

- De ahogy elnézem, ezek az emberek semmik sem akarnak lenni – vetette ellen Ambrus.

- Pont ezt a terv lényege: mivel az emberek bármik lehetnek, megelégszenek azzal, hogy ne lépjenek túl saját korlátjaikon. Ki akarna magasra ugrani, ha nincs előtte akadály, ki futna gyorsabban, ha nem lenne távolban a cél? Hallja a nép duruzsolását?

- Igen, de nem veszem ki, mit mondanak.

- Nem is lehet. Már minden nép a saját nyelvén imádkozik, nem értik meg egymást, Isten nyelve a latin, szent nyelvből holt nyelvvé vált.

- Mint egy új Bábel…

- Pontosan. Nem szégyen az ellenféltől tanulni – bólintott a küldött, majd a püspök szemébe nézett: - Akkor lássuk: az Egyházát, amiben hitt, feldaraboltuk, betiltottuk és hiteltelenítettük. A hazájának még az emlékét is eltöröltük. És most már, hogy senki sem beszél latinul, nem értik a verseit sem, könyvtárak mélyére száműztük. Halott nyelv halott énekei, ennyi ön, semmi több. Mondja: még mindig nem érzi úgy, hogy hiába volt? A hit, a harc és a versek? Hogy felesleges volt ragaszkodnia a nevetséges hittételeihez? Nézzen ezekre az emberekre! Valamikor még volt tétje annak, annak, hogy homoiuszion vagy homousziosz, de ezek az emberek másképpen élnének, ha nem az ön hittétele győzedelmeskedett volna? Jobbak lettek azáltal, hogy a Jézus istenségét vallók győztek, s rosszabbak, ha egy tökéletes embernek tartanák?

Ambrus elgondolkodott:

- Az életemben annyi mindent elvesztettem már… Amikor püspök lettem, le kellett mondanom a világi hatalomról és a szerelemről, a test örömeiről. Amikor az imperátorral szembe szálltam, még a koldusnál is szegényebb lettem, mégis egy csodálatos ajándékot kaptam: a szavak hatalmát. Megtanultam, hogy az igaz és súlyos szó nagyobb hatalom, mint a légiók, az arany, vagy a barbárok serege. Hittem a szavaim erejében, mert hittem, hogy ezek nem az én szavaim, hanem a Szónak, az isteni Igének a visszhangjai.

- És most, hogy látta mindennek az értelmetlenségét? Kételkedik már, vagy még mindig az Isten által felkent újkori prófétának tartja magát?

- Próféta? Sohasem tartottam magamat annak. Nem jósoltam jövendőt, nem mondtam átkokat, nem hittem volna, hogy Isten személy szerint nyilatkoztatja ki magát. Nem tudok semmilyen érvet sem mondani, hogy igazam lenne, vagy valaha is igazam lett volna, már nyomaszt az a történelem, amit a tetteim előidéztek, nyomaszt, hogy nem tudtam semmiben megváltoztatni a világot… Kérem, térjünk vissza a saját időmbe és templomomba, ott talán tudok válaszolni.

- Ez természetes, kérem. Ön a vendégem volt ezen az úton, illendő, hogy haza is kísérjem.

A költő és a küldött - 10. fejezet: „Iam lucis orto sidere”

Melyben az idegen megnyeri a fogadást, de ez nem teszi boldoggá, és ezért fejét veri a falba, s a költő végre be tudja fejezni a versét

Újra Ambrus idejében voltak, a légiók által körbezárt templomban. Hirtelen minden olyan értelmetlennek, kicsinynek és szürkének tűnt az út után. Ambrus fáradtan leült és vallomást tett.

- Ha azt akarja, bevallom.

- Mit? – csillant fel a küldött szeme.

- Hogy mindannak, mit csinálok, nincs semmi értelme. Kőteherként hordozom magammal régi énemet, azt az életet, amiben az élvezetek és a hatalomszomj vezérelt. Bevallom, hogy ma is méltatlan vagyok arra, hogy pap legyek és Isten nevét a szájamra vegyem. Felsoroljam a bűneimet? A szeretetlenséget, amit a tévelygők iránt érzek, a test örömét, amikor a böjt elmúltával az ünnepi asztalhoz ülök, a hiúságomat…

- Kérem, a kevélységet se hagyja ki a sorból – mosolyodott el diadalittasan a küldött.

- Az nem ugyanaz? – ébredt fel Ambrusban a teológus.

- Nem. A hiúság egyszerű bűn, nem létező erényekkel dicsekszik. Hiú az öregedéssel küzdő asszony, aki azzal dicsekszik úton-útfélen, hány férfi kívánja még mindig őt, miközben már a koldus szemében sem gyúl ki a vágy fénye. A kevélységet jobban szeretem: az igazi és csontjainkat is fertőző bűn, mert a kevélység az igazi erényekből táplálkozik. A hiú ember könnyen kigyógyul hiúságából, ha egyszer szembenéz a valósággal, de a kevély, ha megtapasztalja a benne élő erényt, csak még kevélyebb lesz. Ön, ha megengedi, így, a mi kis játszmánk végén, korának egyik legnagyobb koponyája, amit borostás arc és rongyos ruha mögé rejt. Nem véletlen, hogy személyesen jöttem önhöz, ön királyi vad, megtiszteltetés volt, hogy én ejthettem el – hajolt meg udvariasan a püspök felé.

- Ha akarja, folytatom a szentségtelen gyónásomat.

- Igazán nem szükséges, elég egyetlen szó, amivel elismeri a győzelmemet: mondja ki, hogy hiábavaló – hajolt meg udvariasan az idegen.

- Rossz költő vagyok. Hiába másolják az írnokok a műveimet, hiába válik a hívek ajkán erősebb fegyverré, mint a légiósok kardja, én tudom, hogy rossz és hiábavaló szavak csupán. Szent János Apostol néhány egyszerű szóval elmagyarázza az istenség lényegét: In principio erat Verbum, et Verbum erat apud Deum et Deus erat Verbum[1]. Én, ha az idők végezetéig írnám a verseimet, az összes vers és könyv nem érne fel ezzel a néhány egyszerű szóval. Ha leírok egy sort, elsőre jónak tűnik, dallamosak, szabályos a ritmusuk, igazak és pontosak, mégis, ha összevetem az Írás szavaival, mind értéktelen és szemétre való.

- Egyetlen szót kérek csak: hiábavaló.

- Hiábavaló volt az életem, hiábavaló a hitem, a küzdelmem, hiábavalók az írásaim… Ezt akarta hallani?

- Igen – ragyogott fel az öregember arca. – Igen, ezt akartam hallani, hogy minden hiábavaló.

- Nem ezt mondtam. Számba vettem magamban, hogy miből áll az életem, és beláttam, hogy minden részlete hiábavaló. Mégis, van valami ami mindennek értelmet ad. Kérem, jöjjön velem a templomba.

- Bocsásson meg, ez mindenképpen szükséges? Tudja, mint angyal, még ha bukott is, örökké élek, de a templom ártalmas az egészségre…

- Akkor lessen be velem csak a hajóba, ahogy eddig is tette.

- Ennek nincs semmi akadálya, ha szükségesnek látja – követte a küldött a püspököt a templom ajtajához.

- Nézze azt asszonyt a két gyerekkel! – mutatott Ambrus a templom belseje felé. – Az ő nevét nem jegyzi fel a történelem. Talán meg sem éli, hogy unokái szülessenek, névtelenül fog meghalni, jeltelen, de megáldott sírba temetik. Alig van enniük, a szájától vonja meg a falatokat, hogy a gyermekeinek enni tudjon adni, a férje csak cselédnek tekinti, rongyokban jár, mégis, minden nap eljön a templomba és hálát ad az Úrnak.

- Valóságos anonim szent[2] – gúnyolódott az idegen.

- Ne gúnyolódjon… De el kell ismernem, igaza, van. Egy névtelen szent. Kevés öröm jut neki az életben, de az teljesen betölti. Mégis, amikor a prédikációmban azt mondtam a híveimnek, hogy eljött az idő, megvédeni a templomot, de nem fegyverrel, hanem imával, énekkel, nem kérdezett semmit. Amikor azt mondtam, hogy lehet, hogy eljött az idő, hogy életünket adjuk Jézusért, az ő dicsőségéért és becsületéért és csak az maradjon, aki erre kész, ő felállt és hazament. A szívem mélyén örültem ennek, mert úgy éreztem, bűn lenne, ha a halálra vezető útra csábítanám, még akkor is, ha ez a halál a mártírok halála lenne. Ő hazament, megmosakodott, kicsinosította magát, mint egykor az esküvője napján, felvette féltve őrzött ünneplő ruháját, magához ölelte két megmaradt gyermekét és visszatért. És napok óta itt térdel és imádkozik és énekel. Minden írásomat, minden szavamat, minden tettemet odaadnám azért, ha ezen asszony lelkének tizede enyém lehetne! Minden művem semmivé fog foszlani, de ez az asszony a hitében és szeretetében ezerszer többet ér, mint bármi, ami én lehetek.

- Nem értem az összefüggést.

- Nos: elismerem, rosszak a verseim, üres és csillogó szavak. De amikor ez az asszony énekeli őket a gyermekeivel, olyan tökéletesek, mint az angyalok éneke, mennyei harmónia. Az ő ajkai szentelik meg a szavaimat, adnak értelmet mindannak, amit teszek és írok.

- Ahogy bármilyen más vers vagy szó szent lenne az ajkain, ebben nincs semmi különös. Bárki veszi fel az imperátor koronáját, uralkodó lesz, bárkinek a szavait ejtik ki hittel, még a leglaposabb és üresebb szavakról is van szó, szent és tiszteletreméltó lesz – filozofált az idegen.

- Igen, de az Úr úgy rendelte, hogy most én legyek az a valaki. Én vagyok itt most ebben a korban, én szolgálok ebben a templomban. Hiszem, hogy mindennek van célja, ami Istentől ered. Nem véletlen, hogy ebbe a történelmi korszakba és ebbe az életbe helyezett engem az Úr, nekem itt és így kell szolgálnom. Ahogy a szolgálatot teljesítő katona sem hagyja el őrhelyét, én sem fogok megfutamodni.

A küldött dühében letépte magáról díszes köpenyét, a földre vágta és megtaposta és dühösen kiabálni kezdett: - Te hitvány szolga! Te isten jószága! Te hazug! Te álszent!

- Az ön szájából nem is remélhetnék nagyobb dicséretet – hajolt meg udvariasan a püspök a bukott angyal felé. – De ha megengedi; az út során ihletet kaptam, hogy folytassam a versírást, visszatért az ihlet. Kérem, engedje meg, hogy folytathassam az írást.

Így szólván, Ambrus, Milánó püspöke, leült és folytatta a versírást. Az idegen minden ruhát ledobott magáról, láthatóvá vált piros és pikkelyes bőre. Szájával tüzet köpött, füléből és orrából füst szállt fel, szeme villámokat vetett. Furcsa alakú kalapján eldobta, így láthatóvá váltak elegáns szarvacskái, melyeket eddig elrejtett a fejfedő. Dühében még egy ideig fel s alá rohangált a szobában, még a plafont is összetaposta (mit fognak ehhez szólni a jótét özvegyek, akik szeretetszolgálatból a templomot takarítják, kezdett aggódni Ambrus), de amikor látta, hogy a szent költőt ez sem zavarja, kirohant a térre és szarvait a fórum oszlopába vájta.

Tudniillik, hogy Lucifer felé el tudja számolni az útiköltséget, mindenképpen szüksége volt a dokumentálásra. És a sátán szarvainak nyoma ma is látható Szent Ambrus temploma előtt, aki nem hiszi, keressen rá a Milánóban készült szelfikre, kis szerencsével talál egyet, ahol a turista épp az ördög szarvainak nyoma előtt pózol.

Mindeközben felhangzott a templomban az ének, Szent Ambrus új himnusza, a „Iam lucis orto sidere”:

Már kél a fénynek csillaga: Esengve kérjük: az Urat, Járjon ma mindenütt velünk, Ne rontsa ártás életünk.

Nyelvünket fogja fékre ma: Ne szóljon rút perek szava. Szemünket védőn óvja meg: A hívságot ne lássa meg.

Lakjék szívünkben tisztaság, Távozzék minden dőreség. Testnek dölyfét törje meg Etel-s italban hősi fék.

Hogy majd a nap ha távozott, S az óra újra éjt hozott, Lemondásunk szent éneke Legyen az Úr dícsérete.

(Sík Sándor fordítása)

VÉGE

[1] Szent János evangéliumának kezdő szavai: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél.”

[2] névtelen szent, aki bár üdvözül, de nem avatnak szentté.