A nő a folyóparton sétált és élvezte a szabadságot: a napfény, a Tisza, a homok és fák árnyasának harmóniáját. Mintha megállt volna az idő és vele együtt megpihent volna. Karját kitárva lefeküdt a földre és hagyta, hogy szép lassan, a hullámokkal rezonálva eggyé váljon a világmindenséggel.
- Őrizz meg ezt a pillanatot, kérlek! – hallott a nő egy suttogó hangot.
- Ki vagy? – emelte fel a fejét a nő.
- Én vagyok a part, a homok, a táj, amivel eggyé váltál. És arra kérlek, hogy ne csak lélekben, de testben is váljunk eggyé.
- Az, hogy lenne lehetséges?
- Eljöttél ide, a ruháiddal levetted a köznapi énedet, a szerepeket, amiket rád osztott az élet, és engedted, hogy a világ a részeddé váljon. Most azt kérem tőled, hogy te is válj a részünkké. Formázd meg ezt a pillanatot.
- Miből formázzam meg? Nincs itt márvány, ami visszaadná a pillanat tisztaságát, nincs arany, ami méltó lenne a napfényhez, fát meg nem vágnék ki…
- Ne is tedd! – tanácsolta a homok. – Ne pusztítsd el sohase az élőt, hogy az Életet megformázd. Használj homokot!
- Homokot? Hiszen az nem marad meg!
- Nem is kell! Gondolj a tibeti szerzetesekre, akik homokból készítenek mandalát Végtelen ideig, határtalan türelemmel dolgoznak rajta, hogy amikor elkészülnek, beleszórják a folyóba.
- Ennek nincs semmi értelme.
- Dehogynem! A szépséget nem a holt anyagban, hanem a lelkünkben kell őriznünk. Ha megformázod a szépet, hiába rombolja le az idő, a természet, vagy a rosszakarat embere, megmarad – magyarázta a hang.
A nő nem ellenkezett tovább és a folyó vizéből és a part homokjából megformázta a pillanatot: egy asszonyt, aki beengedte magába a világot és eggyé vált vele. A homok, a part, a napfény és az ártéri erdő örült a homokszobornak és visszamosolygott rá. És aki arra járt, akár gyermek volt, akár idősebb ember, mind részese lett ennek a boldogságnak.
Este egy hajó hullámokat vetett és a hullámok elmosták ezt a különleges, térbeli mandalát.
A mandaláknak ez a sorsuk: a buddhista szerzetesek selyemkendőbe gyűjtik a homokszemcséket és a folyóba szórják – most a folyó jött érte. Azonban csak a formák bomlanak fel és változnak: a szépség és a boldogság örök.
A mese meséje: a napokban osztottam meg egy verset, amit Gojdár Árpád homokszobrának fényképe ihletett, s ennek aprópóján küldte el nekem Lennert Géza barátom hasonló tematikájú, már-már ikonikus fényképét. Éreztem a hasonlóságot, de a különbséget is, s ebből született meg ez a kávémesém. A kávémesében szereplő nőalakot (a szobor alkotója és modellje) Olga Arbuzovaról (Moszkva) mintáztam
Comments