Sokszor elgondolkozom azon, hogy a Jóistennek milyen fanyar, angolos, néha már abszurdba hajló humora van… Vagy mondjuk inkább kegyelemnek?
Mi katolikusok ma üljük meg Rózsafüzér Királynőjének ünnepét, s ennek a napnak a története olyan abszurd, hogy még Örkény se találhatott volna ki különösebbet.
Ennek a történetnek három szereplője van: a nőcsábász, a pápa és Isten. És nem minden tanulság nélkül való.
A nőcsábász: don Juan de Austria
Don Juan de Austria (1629-1679) a kor leghatalmasabb uralkodójának, V. Károly császárnak volt természetes (ma úgy mondanánk: törvénytelen) gyermeke, egy eldugott kastélyban nevelkedett, azonban féltestvére, II. Fülöp spanyol király maga mellé vette az udvarba, ahol belevetette magát az élet élvezetébe. Botrányaitól volt hangos Európa, neve a nőcsábász szinonimája lett: don Juan… De, javára kell írnunk, nem csak a hálószobákban vitézkedett: bátyja megbízásából harcolt a mórok ellen is. (Róla szól a fattyú és a remete c. novellám)
A pápa: V. Pius
V. Szent Pius (eredeti nevén: Michele Ghislieri, 1504-1572, pápai szolgálata: 1566-1572) már nem a tipikus reneszánsz pápa volt. Eredetileg domonkos szerzetes, filozófiát és teológiát tanított, erkölcsi kérdésekben nem ismert kompromisszumot, erényes életet élt, s a reformáció által megtépázott katolikus Egyháznak talán pont egy ilyen emberre volt szüksége. Mikor 1566-ban Szent Péter székébe ült, új szellemet honosított vissza Rómába. Lefaragta a pápai udvar kiadásait, megválasztása után nem tartott díszmenetet, hanem alamizsnát osztott a szegényeknek, sőt, még a pápai öltözéket sem volt hajlandó felvenni, egyszerű, fehér szerzetesi csuháját viselte pápaként is (azóta szokás, hogy a pápák dísztelen fehér ruhában járjanak). Gyakran látogatta meg Róma kórházait, hogy megmosdassa a szegényeket, vagy csak leüljön az ágyukra beszélgetni. Elrendelte, hogy a kolostorok jövedelmének tizedét a török elleni védekezésre kell fordítani, s ebből a pénzből a Magyar Királyságot is támogatta, s kezdeményezésére jött létre a Szent Liga.
A rózsafüzér
Nehéz elképzelni két annyira különböző embert, mint don Juan és Pius pápa.
Mégis, azokban az időkben, amikor a török előrehaladása megállíthatatlannak tűnt, mind a tengeren, mind a szárazföldön, Piusnak látomása támadt: mikor a szentmise végén, régi szokás szerint Szent János evangéliumát imádkozta, ezen szavaknál: „Fuit homo missus a Deo, cui nomen erat Joannes” (Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve) megérezte, hogy a Szent Liga flottájának élére don Juant kell állítania.
1571. október 7-én don Juan vezetésével a keresztény flotta Lepantónál megütközött a törökökkel, miközben a pápa a rózsafüzért imádkozta. Ne feledjük el, abban a korban még hetek alatt értek a hírek egy helyről a másikra, Pius mégis megszakította az imádságát és kijelentette, hogy a keresztény sereg épp abban a pillanatban aratott győzelmet.
S mivel a látomás igaznak bizonyult, elrendelte, hogy ezen a napon üljék meg Győzedelmes Miasszonyunk ünnepét.
Mit mond ma ez az ünnep?
Tudom, amikor valaki egy évfordulón felteszi ezt a kérdést, mindenki unottan abbahagyja az olvasást, mégis e kérdés nélkül nincs értelme emlékezni.
Az első tanulság és talán a legfontosabb, hogy Isten nem hagy magunkra minket: ahogy a török előrenyomulása idején, úgy a mai kor megpróbáltatásainak idején sem. Ma is vannak szentek, ha kevesebben is mint egykor, és bár mi magunk sem vagyunk sokkal rosszabbak, mint don Juan, mégis Isten kegyelme erősebb, mint a mi tökéletlenségünk.
Befejezésül, még hozzá kell tennem, hogy az ünnepet Szent XXIII. János pápa átnevezte, s Győzedelmes Miasszonyunkból Rózsafüzér Királynője lett.
Mert nem a fegyverek, a puszta vas, hanem az isteni kegyelem és az ima, ami megtart minket.