Scana az erdőtündér feltöltötte a lelkét és a testét napfénnyel: a tündérek ugyanis nem földi étkekkel táplálkoznak, hanem a szépséggel, és ugyan mi lenne szebb, mint a világ, amit Isten teremtett: a víz, a föld, a Nap fénye, ami egyesíti a maradék két őselemet, a levegőt és a tüzet? Miután feltöltötte a lelkét és a testét, álruhát öltött és az emberek közé ment. A legtöbb ember észre sem vette, elmentek mellette, de önkéntelenül is elmosolyodtak. Scana ilyenkor boldog volt, hogy a lelke kincseit meg tudta osztani másokkal. Nagy néha valaki felismerte és köszöntötte, ilyenkor Scana lelke repdesett, hogy egy másik álruhás tündérrel találkozott, hiszen tündért csak egy másik tündér ismer fel, vagy egy olyan emberfi, aki lelkében tündér-varázst hordoz.
Hirtelen azonban úgy érezte, hogy fázik a lelke, mintha valami gonosz szorítaná satuba. Tudta, menekülnie kell, vissza a saját világába. Elhagyta hát az emberfiak világát és visszaindult saját elvarázsolt erdejébe.
Már kívül járt a városon, de még mindig érezte, hogy valaki követi. Megállt, a Napba nézett, kezét a folyóba merítette és megfordult, hogy a titokzatos idegen szemébe nézzen:
- Ki vagy te?
- Az, ami te nem - válaszolta az idegen.
- Látom, te is álruhát viselsz…
- Ahogy mindenki, aki fél megmutatni valódi énjét.
- Mitől félsz? - érdeklődött a tündér.
- Hogy megijednek tőlem az emberek. És aki fél, annak szállást vesz lelkében a gyűlölet, s akiben gyűlölet van, kész gonosszá lenni.
- Én nem félek tőled.
- Mert még nem is láttál… Ha látnád, ki vagyok, elfutnál. Ahogy az emberfiak közül is elmenekültél, amikor megérezted, hogy a közeledben vagyok.
- Én csak a hazugságtól félek. Attól, aki igazat mond és mutat, sohasem. Tőled nem félek, hiszen igazat szóltál. Nem lehetsz félelmetes.
- Honnan tudod?
- Mindenki szép, minden teremtmény, aki megkapta az éltető lelket. Te se félj!
- Mitől félnék?
- Magadtól és tőlem. Nézz rám! - szólt Scana és levette álruháját és ott állt tündér-ragyogásában. Az idegen is elkezdett vetkőzni, elveszítette emberi alakját… Egy sárkány állt Scanaval szemben.
- Te akartad… Így jártál - mondta a tündérnek. - Nem félsz tőlem?
- Nem - mosolyodott el a tündér.
- Pedig gonosz vagyok és veszélyes - mondta a sárkány és hogy nyomatékot adjon szavainak, egy kis lángot lövellt ki a száján.
- Nem vagy se gonosz, se veszélyes. Csak buta.
- Buta? - lepődött meg a sárkány. - Ez kedveskedés volt, vagy sértés?
- Egyik sem - rázta meg a fejét a tündér. - Csak egyszerű ténymegállapítás.
- És miért vagyok buta?
- Mert még nem tanultál meg szeretni.
- Azt meg lehet tanulni? - csodálkozott el a sárkány. - Azt hittem, az vagy van, vagy nincs.
- Az van… A szeretet körülölel és éltet minket, olyan, mint a napfény: mi csak arról dönthetünk, hogy beengedjük-e a szívünkbe. S ha megtanultuk beengedni, akkor megtanultunk szeretni.
- Mit jelent szeretni?
- Az első lépés: nem félni.
- És a második?
- A másikat fontosabbnak tartani magunknál.
- Van még harmadik is?
- Persze, rengeteg! - nevetett fel a tündér. - Bízni a másikban.
- Nekem ez is már soknak tűnik. Taníts meg erre a háromra, először!
- Az első lépést már meg is tetted: nem féltél a tanulás útjára lépni. Aki tanul, hajlandó valamit feladni korábbi tudatlan önmagából, s ehhez bátorság kell.
- Akkor bátor vagyok - büszkélkedett gyerekes módon a sárkány. - És hogyan tartsak valakit fontosabbnak magamnál?
- Tudsz repülni?
- Hát még hogy! Magasabbra, mint a te kis tündér szárnyacskáiddal képzelni tudnád!
- Akkor végy a hátadra, és vigyél fel a magasba!
- Nem vagyok én hátassárkány! - húzta fel az orrát a szörny.
- Ha fontosabb neked az, hogy minek tartod magad, a büszkeséged, mint a másik boldogsága, még nem engedted be a szeretetet a szívedbe.
A sárkány elgondolkozott és lehajtotta a fejét a földre: - Ülj a nyakamba és ülj rá! De erősen kapaszkodj, nehogy leessél!
Scana így tett, s néhány pillanat múlva már a levegőben szárnyaltak, magasabban, mint eddigi életében bármikor.
- Nem félsz? - kérdezte meg a sárkány a tündért.
- Nem félek, sőt, bízom benned.
- Ez nem ugyanaz?
- Nem. Nem félni annyit tesz, hogy tudjuk a másikról, hogy nem akar ártani nekünk, bízni viszont több: tudjuk, hogy jót fog tenni nekünk.
- Köszönöm - pirult el a sárkány, kis híján a tündér vesztére: elfelejtett csapni a szárnyával, zuhant vagy száz métert, mire ki tudott jönni az esésből. Ha Scana nem kapaszkodott volna olyan erősen a nyakába, bizony halálra zúzta volna magát.
- Ez meleg helyzet volt…
- Sőt, forró! - nevetett fel a tündér.
- Most sem féltél? Megérte volna a szeretet, hogy meghaljál?
- Dehogynem! Nagyon is féltem! Ez a következő lépés: vállalni a kockázatot. Szeretni mindig veszélyes, könnyen megsebződik benne a szív.
- És megéri?
- Igen - ölelte át a tündér a sárkány nyakát - mert szeretni, annyit tesz, mint elszakadni a földtől és repülni.
A sárkány és a tündér egészen estig repültek, s amikor elbúcsúztak egymástól, már két tündér mondott Istenhozzádot egymásnak: igaz, az egyik kicsit kisebb volt, a másik nagyobb; az egyik vékonyabb, a másik testesebb, de ez a lényegen nem változtatott: a szívükben már mindketten tündér-varázst hordoztak, ami köztudomásúlag a szeretet.
A képet köszönöm Esthernek!