A próféta, János, szótlanul nézett cellája ablaka felé. Eszébe jutottak a régi idők, amikor a Napból még többet látott, pazarló módon elbújt előle, nem tudva, milyen nagy ajándék. Most csak fejmagasság felett egy kis nyílás, amin a fény nem, de éjszakánként a hideg be tud jutni. Nem maradt más a külvilágból, csak egy fénycsík. Mindig várta, hogy egyszer eljusson a szeméig, szerette volna, ha újra elvakítja a Nap, de az este mindig hamarabb érkezett meg.
A tanítványai csendben várták, hogy megszólaljon a próféta, de János nehezen kereste a szavakat.
- Valóban ezt üzente?
- Igen, mester – bólintott az egyik tanítvány. – Ahogy parancsoltad, megkérdeztük: Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk? És ő azt válaszolta: Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot.
- Ennyit mondott csak? – kérdezte a próféta, de nem mert a tanítványaira nézni: nem akarta, hogy meglássák szemében a gyülekező könnycseppeket.
- Ennyit – válaszolt a tanítvány. – Illetve… Mondott még valamit, de ezt nem értettük.
- Mi mondott még?
- Ezt mondta, de lehet, hogy már másról beszélt: Boldog, aki nem botránkozik rajtam.
- Én értem… - suttogta János. – Nos, hallottátok! Menjetek! Ő az, akinek el kellett jönnie. Kövessétek őt! Engem pedig felejtsetek el.
- De mester… - próbált ellenkezni az egyik tanítvány. – Te merítettél meg minket, hogy hagyhatnánk magadra?
- Ez az utolsó parancsom. Az én munkám, az én tanításom itt már véget ért. Menjetek! – És szemében kigyúlt egy pillanatra a régi tűz, így tanítványai jobbnak látták, ha nem ellenkeznek.
Amikor egyedül maradt, magában elkezdte idézni az írást, Izajást. Hiszen, amit Jézus üzent, Izajás jóslata volt[1] a messiási időkről: „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak.” Jézus tudta, hogy ő meg fogja érteni: üzenetéből hiányzott az utolsó mondat. Nem hirdet neki szabadulást. Neki, Jánosnak, aki egész életében róla prédikált, nem ígér szabadulást. Nem lehet a tanítványa, nem kísérheti, nem hallgathatja, itt kell meghalnia, elfeledve, egyedül a börtönben.
Soha nem volt kétsége abban, hogy Jézus az eljövendő, attól a pillanattól fogva, amikor találkoztak a Jordánnál[2]. A tanítványok nem értették, miért küldi ezzel a kérdéssel Jézushoz, azt hitték, itt a börtönben kétségek szállták meg. De János tudta, hogy Jézus, egyedül ő érteni fogja, hogy a kérdésében ez van benne: ha Ő az Eljövendő, akkor miért nem hirdeti meg a szabadulást neki is?
És Jézus a hiányzó versekkel felelt, s ebből János megtudhatta, hogy kevesebbet ér, mint akármelyik tisztátalan galileai paraszt vagy halász, aki ott lehet mellette.
A földön ült és szemével a könnyein át a napsugarat követte.
Mindez nem számít. Nem számít a börtön, a magány, hogy pont ma üzente meg neki, hogy itt fog meghalni a börtönben, nem reménykedhet a szabadulásban… De az utolsó mondatok tőrként hatoltak a szívébe: „aki nem botránkozik meg”… Jézus feltételezi, hogy képes lenne megbotránkozni benne?
Lassan lenyugodott a nap… A fénysugár megint azelőtt halványodott el, hogy elért volna a szeméig. Ő már nem láthatja meg a fényt. Eszébe jutott gyermekkora, amikor még a szüleivel élt, mielőtt a különös pusztai emberek, az eesszénusok, magukhoz vették volna. Apja nem mondott semmit, csak némán megáldotta őt, anyja megölelte és rábízta a napszítta, néma idegenekre. Ő még egyszer visszafordult a szüli ház felé, és aztán soha többet. Csak a böjt, csak az Írás, csak az ima… Minden mást kizárt az életéből. Egyidős volt Jézussal, csak pár hónappal idősebb, mégis, amikor a Jordánnál találkoztak, mintha évtizedek választották volna el őket egymástól. Ő mindenről lemondott, a családról, az élet apróbb örömeiről, hatalmas árat fizetett… Miért is? Tulajdonképpen a semmiért. Jézus családban nőtt fel, anyja még mindig kísérgeti, nem tartóztatta meg magát sem az ételben, sem a borban, és mégis Ő, Jézus az eljövendő, János pedig, akit elfelejtenek.
Nem volt benne féltékenység. Ő kemény munkával, magas árfolyamon akarta megszerezni Istent, de amikor Jézussal találkozott, érezte, hogy ennek az ember jogos tulajdona, öröksége Isten. És abban a pillanatban feleslegessé vált, minden, amiért küzdött, minden erőfeszítése, minden, amit mondott, sőt még ő maga is.
Az ég lassan elsötétült. Az utolsó emlék otthonról: ahogy a városkapuban ülnek az öregek. Amíg a fiatalok a földeken dolgoztak, ők a kapuknál ültek, politizáltak, vitatkoztak az írásokon. A gyerekek tisztelettel néztek rájuk, volt valami fenséges a feleslességükben. Most ő is ilyen felesleges öreggé vált, csak tisztelet nélkül.
János üresnek érezte magát. Amióta csak az eszét tudta, először feküdt le ima nélkül. Fáradtnak, halálosan fáradtnak érezte magát, mint még sohasem az életben.
Nem tudott aludni: a vár puszta kőfalai valami mulatság zaját visszhangozták. Félálomban kavarogtak a szavak az elméjében.
Boldog… Milyen furcsa ez a szó. A pogányok, és sajnos egyre többen a zsidók közül is, ha ezt a szót mondják, azt értik rajta, hogy szerencsés, akinek jól mennek a dolgai. Jézus, ahogy hallotta, másképpen használja ezt a kifejezést…. Boldogok, sokszor használta ezt a szót, és csupa olyan dologgal kapcsolatban, ami a legtöbb embernek a boldogtalanságot jelenti: szegénység, szomorúság, üldöztetés[3]… A boldogság valami mélyebb és logikátlanabb, mint a szerencse. Valami, amit talán nem is ebben az életben nyer el az ember.
És ebben a pillanatban meglátta a fényt, megértette az üzenet értelmét: ő is boldog, mert el tudja fogadni azt, amin mindenki más botránkozva. És ha nem is része eljövendő királyságnak, mégis elérte a teljességet, a boldogságot. Evett egy falatot a vacsorájából: azért nem is olyan rossz ez a börtön. Kenyér és víz, királyi lakoma a sáskához és a vadmézhez képest, amin eddig élt. És takaróként magára húzta teveszőr ruháját, ezt sem vették el tőle, ez is jó. Tulajdonképpen, ugyanúgy pihenhet és élvezheti az életet, mint gyerekkorában az öregek a városkapuban. János, akit egyesek Elijahunak[4] is neveztek, boldog volt.
Csak kicsit csendesebben vigadnának a királyi lakomán.
Csak kicsit halkabban óbégatnák, hogy „Táncot, táncot!”.