Az öregembert kifárasztotta a beszéd, hátradőlt a padon és élvezte a napfényt. Ilyenkor lélekben mindig Galileába menekült, s újra érezte Mestere közelségét. A többiek tisztelettudóan hallgattak, egyedül az írnok tollának sercegése hallatszott.
A hallgatóság lassan szétszéledt, és kettesben maradt a fiatalemberrel. Az öregember ránézett és megkérdezte:
- Mindent leírtál, fiam?
- Igen, atyám.
- Ne szólíts atyádnak, fiam, hiszen Ő mondta, hogy csak egy atyánk van, a mennyei. Szólíts csak Jánosnak, hidd el, nem kell más cím vagy név, mint ahogy Ő szólított – mosolyodott el az öregember.
- János… - nehezen jött a szó az írnok ajkára. - Ez csodálatos tanítás volt Urunk életéről. De ha megengedi, akkor szeretnék javasolni egy kis finomítást.
- Tedd azt. Én nem vagyok görög, mint te, nem ismerem a szép szavakat, csak egy halász vagyok, mindent csak úgy tudok elmondani, ahogy láttam és hallottam. Szeretnék mindent elmesélni, de úgy érzem, ehhez örökké kellene élnem, de már öregszem. És az úgyis annyi könyv lenne, amit nem tudna befogadni az egész világ sem[1]. A te dolgod, hogy kijavítsd tökéletlen és töredékes szavaimat, hogy megtaláld, hogy mi a pontos görög kifejezés.
- Akkor, ha szabadna, ezt a részt kicsit átírnám: „A földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente”[2]. Ez így túl naturalisztikus, nem fogadnák be az olvasók. A modern irodalmi görög sokkal finomabb, a kritikusok ízekre szednék, és ami még nagyobb baj, a nyitott szívű és jó szándékú olvasókat is elidegenítenénk. Mi azt valljuk, Isten Lelke által, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia. Ezek után mit írunk róla? Hogy a „földre köpött”. Ez felesleges realizmus, ami legfeljebb egy római rímfaragóhoz mondjuk egy Catullushoz vagy Ovidiushoz lenne méltó, nem pedig a Jézusról szóló tanúságtételhez.
- Mit javasolsz?
- Írjunk csak annyit: Jézus meggyógyított egy vakon született embert. Ez ugyanazt mondja el, zavaró részletek nélkül. Nem hazudunk, nem hallgatunk el semmit, de nem botránkoztatjuk meg a kicsiny hitűeket, amilyen egykor én is voltam.
János apostol újra behunyta a szemét, kicsit gondolkozott és bólintott: - Rád bízom, tegyél így fiam.
- Akkor hazamegyek, rendezem a jegyzetemet és este visszajövök és felolvasom, hogy mindent pontosan írtam-e le.
Mikor egyedül maradt az öregember kicsit elszundított. Szokatlanul zavaros álmai voltak: fehér tógás úriemberek vették körül, szidták és kiabáltak vele, aztán, amikor kifogytak a szuszból, méltatlankodva elvonultak. Akkor odalépett hozzá a Mestere:
- János, nem akarod, hogy boldogok legyenek az emberek?
- Uram, dehogynem! Szeretném, ha mindenki boldog lenne, mert megismeri a szeretetedet.
- Emlékszel, mit tanítottam neked, ki a boldog?
- Igen, Uram. A szegények, akik sírnak, a szelídek, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, az irgalmasok, a tiszta szívűek, a béketeremtők és akiket üldöznek az igazságért[3].
- János, mondtam még egy boldogságot, amit szívesen elfelejtenek az emberek.
- Mit, Uram?
- Boldog, aki nem botránkozik rajtam[4]. Finomítanád a szavaidat, és megfosztanád az embereket ettől a boldogságtól?
- Bocsáss meg, Uram - szégyellte el magát álmában is az öregember.
- Szeretetből tetted, nem kell szégyellned - mosolyodott el Jézus. - De, amikor rólam beszélsz, ne feledkezz meg arról, hogy én nem csak Isten Fia voltam, de emberré is lettem. Különben még azt mondhatnák, hogy könnyű volt nekem, hiszen nem éltem át az emberi sorsot.
- Így fogok tenni, Uram. Csak még nem tudom, mit mondjak annak a szegény fiúnak, olyan lelkesen fordítja le görögre, amiket mesélek…
- Őt bízd csak rám, János.
Amikor János felébredt az írnok már ott várta.
- Bocsáss meg, uram, bocsánat, János. Botorságokat mondtam délután. Úgy kell leírnom minden egyes szót, ahogy mondta.
- Neked is megjelent? - csodálkozott el az öreg apostol.
- Kicsoda?
- Nem lényeges - rázta meg a fejét János. - Inkább mondd el, miért gondoltad meg magad.
- Amikor hazafelé mentem, hogy rendezzem a jegyzeteimet, az utcán átszaladt előttem egy kisfiú. Olyan három-négy éves lehetett. Futás közben megbotlott egy kőben és keservesen zokogni kezdett. Az édesanyja a karjaiba kapta, benyálazta az ujját és új tisztította meg arcát. És abban a pillanatban értettem meg, hogy Jézus is úgy szeretett minket, úgy szerette azt a szerencsétlen vakot, ahogy ez az anya szerette a gyermekét.
- Jól látod… Mosolyodott el János. Akkor, kérlek, olvasd el mit írtál ma…
És a fiú olvasni kezdett:
Egyszer útközben látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” „Sem ez nem vétkezett – felelte Jézus –, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk. Addig kell végbevinnem annak tetteit, aki küldött, amíg nappal van. Eljön az éjszaka, s akkor senki sem munkálkodhat. Amíg e világban vagyok, világossága vagyok a világnak.” Míg ezeket mondta, a földre köpött, nyálával sarat csinált, s a sarat a vak szemére kente, majd meghagyta neki: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.” Ez annyit jelent, mint: „küldött”. Az elment, megmosdott, s amikor visszatért, már látott[5]...
A képet köszönöm Böősi Tündinek