Egy törés az aszfalton,
egy kátyú, bosszantó hiba,
kocsitengelyt törő,
biciklist buktató;
de ki nem siet, és látván lát,
nem csak bambulja az utat,
szívet lát benne és rózsaszálat;
a lyuk is szépen életre kel,
benne a magok bő termést ígérnek,
aszfaltba rózsát igéz a lélek.
A kép története, Török Tündétől:
Tegnap, ki tudja már hanyadjára ugyanazon az útvonalon bicikliztem, Nagyiván felé.
Egész biztos hajtottam már keresztül az útnak ezen szakaszán, de valamiért most jött el az a pillanat, hogy fel is fedezzem az aszfaltnak ezen hibáját.
Milyen érdekes, és milyen igaz: minden csak nézőpont kérdése!
Ha bosszús az ember, akkor hibának titulálja, ha fogékonyabb a szépre, esetleg okkal, ok nélkül vidámabban kémlelődik, ott a lehetőség, hogy megszépüljön a szemében az útnak a törése, az olvadt aszfalton képződött mélyülés.
(Itt említem meg, hogy nagy szerelem számomra a "felhőbámulás" is, és ahogy próbálom kitalálni, mivé is csoportosulnak az égi rónán.)
Egy telefon okán meg kellett álljak tehát pont azon a helyen, ahol ez a „képződmény” volt. Amíg beszélgettünk, a szemem a földre tévedt. És akkor az agyamban - kis jóindulatot ugyan feltételezve, de - egy szívvé állt össze az út széléhez közeli mélyedés.
Elköszönve a hívótól persze, hogy lefényképeztem, magammal hoztam a biciklis képeim közé.
Ezt látta meg Dávid, aki nemcsak hogy verssorokba öntötte, további alakot, egy szál rózsát „látott ki” az út vonalaiból. Ezek momentán az én figyelmem elkerülték, csak egy nap elteltével "rajzolódott elő" a rózsa.
Hát például így is születhetnek versikék! Nem is olyan rossz versikék!
Comentarios