Teamesék: Az asszony és a fa

Az asszony az erdőben sétált, kézenfogva az elmúlt időkkel. Néhány éve még az unokájával járkált erre, akkor ez még a tündérek és manók erdeje volt, minden fánál meg kellett állnia és mesélnie. Ma már a fiúcskából fiú lett, aki az élet kapujában állva már tervez és nem meséket hallgat. De kár ezen búsulni, ez az élet rendje…

Úgy érezte, elérkezett ahhoz a pillanathoz, amikor múlttá válik a jelen, a múlt pedig olyan mesévé, amire már senki sem kíváncsi… Csak a fák maradtak. Igaz, volt, amelyik magasabb lett, volt, amelyik kidőlt, de a legtöbb ismerősként üdvözölte.

- Szia! – köszöntötte az egyik.

A nő ránézett a fára: a törzs vastagsága alapján talán egykorúak lehettek. A fagyűrűk ugyanazoknak az éveknek emlékeit őrizhetik, mint az ő agysejtjei. A legbelső gyűrű: a szülei háza, a fehér fakorlát a ház előtt, a téli disznóvágások, a régi kert. Valahol középtájt a fatörzsben énekek és táncok, egy kislány az ágyban, az ő gyermeke. Az évgyűrűkre minden emléke felfűzhető. És a külső gyűrűk egyre közelebb érnek a jelenhez, a mohás, repedezett kéreg meg pont olyan, amilyennek ő érzi magát egy-egy fáradt reggelen.

- Szia! – köszönt vissza neki és megsimogatta a fatörzset.

- Már hiányoztál – vallotta be a fa.

- Nagy a hó és csúszik az út – mentegetőzött a nő.

- Tudom. Tél van, pont ezért vártalak. Ilyenkor mindenki fázik, fáradt és üres. Mi is. Csak tél van és már nincsen Karácsony. Olyan öregeknek érezzük magunkat, mintha már meghaltunk volna. Ha valaki fűrésszel és fejszével jönne, talán észre sem vennénk, ha kivágnának.

- Akkor akár testvérek is lehetnénk.

- De nem vagyunk azok. Én csak egy vagyok az erdő teremtményei közül, amelyik azt várja, hogy jöjjön a tündér és életre keltse.

- Akkor sokáig várhatsz. Én nem vagyok tündér és már nem hiszek a mesékben.

- Ez nagyon nagy kár lenne – tárta szét ágait a fa -, mert csak az lehet tündér, aki tud hinni a mesékben.

- Félrejár a tudatalattid! – nevetett fel a nő.

- Éreztem, amikor megsimogattál, hogy újra élek. Ez megfigyelés, így el kell hinned.

- Ahogy érzed…

- Igen, érzem, hogy életre keltesz, és így igaz a bűverőd. A világ is csak olyan, mint ez a téli erdő: látszólag hol, de ha megjelenik benne a szeretet és megérint, a holt tárgyak életre kelnek. Mindenkinek magának kell eldönteni, hogy mi akar lenni: aki érint, vagy akit megérintenek, s ha elfogadja az érintést, tovább akarja-e adni az életet? Vagy inkább már kimarad az élet táncából. Neked kell tudnod, hogy akarsz-e tündér lenni?

- Miért ne? Mit veszíthetek?

- Csak egyet: a fáradtságodat. Vannak emberek, akik ragaszkodnak a fájdalmaikhoz, félnek boldogok lenni.

A nő elgondolkozott: - De az emlékeim megmaradnak? Néha azok is fájnak.

- Megmaradnak, csak teherből erőforrássá és ígéretté válnak.

- Akkor… - ölelte át a nő a fát. Furcsa békesség és erő töltötte el.

- Most már nem csak érzem, hanem tudom is, hogy el fog jönni a tavasz – sóhajtott fel a fa.

- Akkor majd tavasszal újra eljövök, hogy elhidd a nyarat is. Jó?

- Nagyon jó lesz – bólintott a fa.

- Akkor Isten veled…

- Isten áldjon! – Búcsúzott el a fa, és hosszan nézett a nő után, aki újra az a fiatal lány lett, aki alig várta, hogy felnőtt legyen: könnyű és vidám léptekkel tűnt tova a hólepte ösvényen. És nyomában lopakodott a tavasz.