Teamonológ: Az asszony és a tunikablúz

Az asszony és a férfi, ez Ádám és Éva óta közismert tény, különbözik egymástól, részben ez a különbözőség magyarázza, hogy az emberiség még nem halt ki kollektíve az unalomtól. Bár ennek a különbözőségnek van bizonyos szerepe a fajfenntartásban, de sokkal fontosabb, hogy kenyeret ad az irodalommal, képzőművészettel és lélekgyógyítással foglalkozóknak.

A különbözőség már a nap első pillanataiban megfigyelhető: a férfi kimegy a fürdőszobába, hideg vízben megmosakodik, jobb esetben megborotválkozik, s ezzel a napi szépítkezési feladatait kipipálja. Minden második nap felvesz egy nem gyűrött inget, minden első nap tisztát, lehetőleg olyat, aminek ingzsebébe belefér a mobiltelefont, a héten aktuális nadrágját, és jobb esetben egy nem lyukas zokni és dolgai után indul. Mondhatni, a férfi esetében a napindítás egy meglehetősen unalmas rutinfeladat.

A nő az azonban valóban más: a nő reggele egy összművészeti alkotás, amiben valamennyi múzsa a segítségére siet.

Amikor a nő a tükörbe néz egyszerre látja a fizikai valóságot és azt, amilyennek látni szeretné önmagát. A haj, az arcbőr, a szem, a száj… Azt mesélik, Leonardo élete végéig mindig javítgatta a Mona Lisat, de ez az eltökéltség eltörpül amellett, ahogyan egy nő reggelente a tükör előtt szépítkezik. Mindegy, hogy más meglátja-e, hogy más észreveszi-e, magának akar tetszeni. Mert, ha magának tetszik, képes lesz egész nap mosolyogni, s a világ is visszamosolyodik rá. Örök rituálé, ami az egész világnak a javára válik.

Mikor a nő kilép a fürdőszobából, egy pillanatra megáll az egész alakos tükör előtt, s hangulatától függően elcsügged, vagy megnyugszik. Törvényszerű, hogy az embert az Úristen porból alkotta meg, nem gyurmából, így kizárt, hogy egyik nap ilyen, másik nap olyan legyen az alakja, mégis a nő mindig másnak látja magát. Ha rossz a kedve, a tükör lemondóan legyint és olyasmiket súg, hogy „öreg”, „kövér”, „aminek kicsinek kellene lennie, az túl nagy, aminek nagynak, az meg túl kicsi”. De ha a nő jó kedvvel ébredt fel a tükör elismerőleg csettint: „ejha!”. Vagy megnyugtatólag megsimogatja a vállát: „semmit sem változtál!”, „egész jó!”, „még mindig megfordulnak a férfiak utánad az utcán”, és a nő újra elmosolyodik.

A lírai pillanatok után jön az epika és kinyitja a ruhásszekrényt. A válogatás elsődleges szempontja, hogy a tükör milyennek ítélte meg az alakját. Ilyenkor a kategóriák: ebben jól néznék ki, ez még jó rám, ebbe még beleférek, és az utolsó… No, ezt hagyjuk, majd, ha lefogyok!

Közben egy pillantást vet az ablakra, mert a válogatási szempontok között azért az időjárás is szerepet kap, bár korántsem elsődlegeset. 

Míg a szekrény a férfiak számára csupán tárolókapacitás, a nőknek egy emlékekkel telezsúfolt könyvtár. Ahogy végigsimítja szemével az egyes ruhadarabokat, ezernyi kép villan fel: randevúk csók-íze (de régen is volt), munka, amit szeretett, fiatalság, szép évek…

Félve állt meg a keze egy sárga tunikablúznál. Hány éve is volt? Még kicsi volt az unokája, egy családi nyaraláson voltak a lányával Dániában, Aarhusban. Olyan furcsa… Sokszor érezte, hogy addig élt, amíg meg nem született a gyermeke, attól kezdve már másvalaki került a középpontba. És amikor megszületett az unkája, a legdrágább, megkapta a jutalmát azért, hogy szülővé vált.

Ahogy múlik az idő, az ember is kopik, ha elmúlnak a húszas évei, minden nappal egy kicsivel kevesebb lesz. Ahogy a ruhák is… Azon a nyaraláson ruhát is vett: zöldet, fehéret, pirosat, kéket… És egy sárgát. Most már csak a sárga van meg. Eszébe jutott egy régi fotó, amin a sárga tunikablúz testvérében, a zöldben a karjaiban fogta az unokáját. Most, tucatnyi év elmúltával már kész fiatalember: benne az élet kamatostul visszaadta azt, amit elvett.

És ez így van jól, mosolyodott el a nő.

Kivette a tunikablúzt a szekrényből, s izgatottan próbálta fel: vajon jó még rá?

Talán kicsit jobban simul, mint egy évtizede, de azért… A nő a szekrény elől újra a tükör elé lépett, s a tükör is jóváhagyólag bólintott: „Igen, jól áll!”.

A nő aznap sárgában indult neki a világnak.

És amerre csak ment, mindenhol csodás virágok nyíltak az út mentén. Fehérek, pirosak, kékek… És persze sárgák is.