Teamesék: Az elrejtett kulcs

A férfi bosszankodva vette tudomásul, hogy lezárták az utat és most arra kell mennie. Arra, amerre Ő lakott. Lakik? Már ezt sem tudja. Évek óta nem hallottak egymásról. Néha nagy kísértést érzett, főleg a névnapján, a születésnapján, vagy az évfordulóikon, hogy legalább egy üzenetben jelezze, hogy még emlékezik rá, de sohasem tudott pár épkézláb mondatot kiizzadni magából. Eltemette magában ezt a kapcsolatot, kizárta a tudatából a nő emlékét. Nem is gondolt rá, legalábbis ébren nem… Álmaiban gyakran kísértették a megélt boldog pillanatok. Gyönyörű szerelem volt az övék, olyan, amit nem képes elviselni sem a világ, sem az ember, ezért véget kellett érnie.

Megrakják a tüzet, Mégis elaluszik. Nincs az a szerelem, Aki el nem múlik.

Milyen szépen tudta énekelni ezt a dalt! Vagy… Elbizonytalanodott: valóban énekelte ezt neki a nő, vagy csak utólag teremtette meg magában ezt az emléket? Ha valaki fontos eltűnik az életünkből, sokszor csak a hús-vér létező személy tűnik el, a mítosz megmarad és erősödik. Mindig a vesztett szerelmek a legszebbek… Most viszont az átkozott útlezárás miatt szembe kell nézni az emlékeivel.

Elhatározta, hogy megállás nélkül keresztülhajt a falun, egyszer sem fog a megengedett sebesség alá lassítani… Nem fog balra nézni, csak előre.

Mégis, amikor meglátta a dombra épült templomot, mégis lefékezett és akaratlanul is befordult az emlékműnél, mint azelőtt annyiszor. Megállt a házzal szemben… Csak egy pillantás, csak egy kis pihenő a hosszú úton, nyugtatgatta a lelkiismeretét.

A ház nem adott semmi életjelet. Érezni lehetett, hogy van gazdája, van lakója, de azt nem, hogy itthon van-e. A kertkapuhoz lépett. Vajon mi történne, ha becsöngetne? Ha Ő itthon van, kiles az ablakon és eldönti, hogy beengedi-e vagy sem… Talán egy pillantás is elég lenne az ablaküvegen keresztül, abból megtudná… Ugyan, mit is? Vége és kész.

És különben is, nem tudja, hogy hol van a csengő, egyszer sem csengetett be hozzá. Mindig a kapuban várta, azzal a csodálatos szégyellős, mégis magabiztos mosolyával, amibe belebolondult. Nem, nem mindig, jutott eszébe. Egyszer nem zárta be a kaput, s egy József Attila verset küldött, amikor tudta, hogy a férfi a közelben van: „kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám”. És ő kopogtatás nélkül belépett a nőhöz és boldogok voltak.

Nincs csengő, nincs csengetés… Talán Isten vagy a sors így jelzi, hogy valóban vége. Lehajtott fejjel indult vissza a kocsihoz.

Bokoralja, töredezett beton – ennyit látott csak a világból. És egy kulcs egy ágon. A kapukulcs. Tudta, hogy a nő, mindig kiakasztott egy kulcsot, csak úgy a biztonság kedvéért, hogy ha váratlanul jönne egy barátja, ismerőse, vagy Isten tudja ki, be tudjon jönni. Sohasem neki: ha azt akarta, hogy jöjjön, a kapuban várta, ha nem akarta, hogy jöjjön, ezt elég egyértelműen adta a tudtára. Nem őt várja ez a kulcs…

Mégis, ha most felvenné, beléphetne a házba és választ kaphatna a kérdésre, ami egyfolytában gyötri: miért? Ha belépne, akkor a nőnek meg sem kellene szólalnia, a szemében látná a választ.

- Vigyázz, nehogy beverd a fejedet a kapuba, hajolj le!

Felnézett: a kertből a nő nevetett rá. És a nő szemében ott volt a válasz: „miért ne?”.