Jutkának, barátsággal
A férfi a padon ült és írt. „Úr ír” – ezek voltak az első szavak, amin megtanult olvasni, s ehhez tartotta magát. Néha viccesen azt mondta magáról, hogy ő „úríró”, aki nem pénzért, nem hírnévért, hanem csak úgy írogat. Végtéreis, ha vannak úrvezetők, miért ne lehetnének úrírók is?
A nő türelmesen várt, ismerte a férfit, hogy ezekben a percekben nem szabad zavarni, úgyis ő lesz az első, aki majd elolvashatja és véleményezheti. Amikor a férfi felnézett, a szeméből kiolvasta a kérdést, de megrázta a fejét:
- Most nem. Várunk valakit.
A férfi csak bólintott: az elmúlt évek alatt megszokta, hogy jobban teszi, ha nem vitatkozik. Összetartoztak: az, aki ír és az, aki életre kelti, teljessé téve a leírt szót. „Életrekeltő” – így nevezte magában, a „hang” szó kevés lett volna arra, amit a nő jelentett neki.
A harmadikra nem kellett sokáig várni: egy közös barátjuk volt, aki nem csak értette, de érezte is kettejük közös alkotásait. Amikor megérkezett, csak ennyit kérdezett:
- Merre megyünk?
A nő megvonta a vállát, a férfira nézett és csak ennyit mondott: - Valahová.
- Azt mondtad, - fordult a baráthoz a férfi – hogy szeretnéd tudni, hogy és hol születnek a mesék. Ha valóban kíváncsi vagy rá, oda megyünk, de nem lesz könnyű az út. Indulhatunk?
Útközben a közös barát megkérdezte a férfit:
- Csak hárman vagyunk? Az író, az írások életrekeltője és én, aki hallgat és olvas?
- Kell ennél több? Az alkotó, a közvetítő és a befogadó, ebben minden benne van, ami szép és igaz.
- Mégis, valami még hiányzik.
- Mire gondolsz?
- Az egész mozgatójára. Te miért írsz? A nő miért kelti életre az írásokat?
- Csak nem a múzsára gondolsz?
- Ha akarod, így is nevezheted.
- Hogy képzeled el a múzsát?
- Hát, te férfi vagy, gondolom, akkor a múzsa nő lehet és szép – mosolyodott el a barát.
- Nem, a múzsa a legcsúnyább alak a világon. A mű mindig a fájdalomból születik és a múzsa ezt a fájdalmat hozza el.
- És szép és jó dolgokról nem is születhet mű?
- Csak olyan dolgokból születhet igazi mű, de ehhez át kell élni a rosszat és a csúfat is, különben, hogy lenne hiteles.
- Mint az életben…
- Igen, mint az életben – bólintott a férfi. – De a műnek olyannak kell lennie, mint az életnek. Különben mit érne?
- Ahová megyünk, az is egy ilyen fájdalom-hely?
- Nekem igen. Meg is érkeztünk.
A barát csodálkozva nézett körbe:
- Hiszen én itt élek!
- Igen - mosolyodott el a férfi. – A mesék ott születnek, ahol élünk.
- És itt ért fájdalom? Nem is tudtam.
- Nem is kell tudni… Amit megélünk, az a miénk, amivé formáljuk, az mindenkié, akinek adni tudunk valamit a mesével.
Hosszú hallgatás után a nő is megszólalt:
- Most már itt vagyunk… Ezt akartad?
- Igen. A mesét már régen megírtam, te életre keltetted, de a fájdalom maradt. Szeretnék szembenézni a fájdalommal.
- Félsz? – simogatta meg a nő a hangjával a férfi arcát.
- Igen – vallotta be a férfi. – Az ember fél szembenézni a fájdalmas emlékekkel, s pont ezért kénytelen újra és újra átélni. Talán ma, ha látom azt a helyet, amit ezerszer elátkoztam magamban, megszabadulok az emlékektől. És szabad leszek.
A férfi a parton várta a nőt és a barátjukat:
- Üljetek oda a partra, kérlek!
A másik kettő engedelmeskedett a férfinak. Az elővette a mobilját és több képet is készített, játszva az esti fényekkel és a csillanó hullámokkal.
A harmadik csak ennyit kérdezett:
- A képből egy új mese lesz?
A férfi megrázta a fejét:
- Néha nem kell új mese… Néha csak elég átírnom a régi mesét…
- Vagy nekem újraolvasnom.
- Pontosan elég három ember egy meséhez: aki kitalálja, aki elmeséli és aki meghallgatja – mosolyodott el a férfi. A múzsa, a lélek, pedig mindenkiben ott van.
🤝