Volt egy vár, miről anyám mesélt, melyre oly sokszor visszatért: a vár neve csodát ígért, boldogságot, régmúlt ifjúságot, friss tej ízét, falusi reggelét, titkos járatokat, mely várakat összeköt, mely lovagok és tündérek otthona.
Egy vár, mely tatár ellen védett volna hont, de végül lázadók fészke lett[1], marakodott érte két király[2] hogy ezt félredobva, romhalmaz legyen, mígnem új életet álmodott belé egy új nemzedék.
De mit számít ma már a történelem?
Elég nekem a jelen,
melybe mesét álmodik a lelkem,
hová gondolatom visszatér:
Isten alkotását s az ember munkáját jelenti nekem.