top of page

Látogatóim száma

Szerző képeRozványi Dávid

Csonthideg

Frissítve: 2018. dec. 18.

Mindig is úgy gondoltam, hogy az igaz bátorság nem az, ha félünk a haláltól, hanem az, ha igent mondunk az életre.




Az autó a dombok alatt futó úton száguldott. A vezetője boldog volt: a hideg téli éjszakát a hold és a csillagok uralták, s lélekben még kedvesével volt. Legszívesebben énekelt volna, de nem tudott egyetlen dalt sem, ami vissza tudta volna adni, amit érzett.

Téli éjfél volt, advent és böjt között. Nappal tiszta fény volt, a lélek örült és melegedett, de éjjel a megolvadt hó gyémánttá fagyott.

Az úton nem volt senki más, csak ő és a boldogság.

Egy pillanat volt az egész.

Először csak annyit érzett, hogy a kormány hirtelen nagyon könnyen, túl könnyen mozog, majd minden súlytalanná vált. A szíve megállt, s mintha egy lassított filmen látta volna, ahogy közeledett a hó, se egy hatalmas ütés után párszor helyet cserélt az ég és a föld, s végül minden elsötétült.

Olyan volt, mintha egy mély kútba süllyedt volna el, s egy egyre szűkülő körben látott volna valami homályosuló képet. Nem volt rossz érzés: a sötétség befogadó és ölelő volt, míg valahonnan tudta, hogy a külső világ hideg és kegyetlen.

Olyan volt, mint amikor az ember nagyon fáradt és lefekszik aludni. Ezt az elalvás előtti súlytalan pillanatot éreztem. Még soha nem éreztem olyan kívánatosnak az alvást. De eszembe jutott a kedvesem. Egy fél órája még együtt voltunk. Vissza kell térnem hozzá.

Amikor kinyitotta a szemét, soha nem érzett fájdalmat érzett. Valami belefúródott a lábába, a bal keze élettelenül csüngött, s egyik szemével semmit sem látott. Önkéntelenül megpróbálta letörölni épen maradt kezével, de olyan volt, mintha a nyers húst drótkefével marcangoltak volna.

Nem tudta felfogni, hogy mindez vele történt. Remélte, azt akarta hinni, hogy ez nem igaz: talán csak elaludt a TV előtt valami limonádén. De nem: a szenvedés megértette vele, hogy ez igaz.

Élnem kell, haza kell térnem. Várnak rám. Nem halhatok meg. Túl könnyű lenne most meghalni.

Tudta, senki sem jár éjszaka az úton, s ha mégis, biztos nem vizsgálná meg, mi is az az úttól távolabb lévő sötét folt. Egyszer régen hallotta, hogy a jeges tengervízben nagyjából negyedóráig lehet életben maradni. Minden perc drága, ki kell szabadulni a kocsiból, meg kell tudnia, hol van, jeleznie kell, hátha valaki meglátja és főleg: meleg kell.

Bár bal kezébe kezdett visszatérni az élet, de tudta, nincs ideje megvárni, amíg újra használni tudja. Amikor ránézett egy pillanatra megszédült: a vér úgy folyt le rajta, mintha felvágta volna az ereit. Mint egyszer régen…

Gyerekkoromban mindig a nagyszülőknél nyaraltam, messze, túl a határon. Ott ismertem meg Katalint. Mindig együtt játszottunk. Már a tavaszi szünet alatt alig bírtam a várakozást. A többiek az osztályban a tengerről és a hegyekről ábrándoztak, én csak Katiról. Gyerekszerelem volt ez. Egy ölelés, amikor megjöttem, egy csók az arcomra, amikor elmentem, semmi több. Volt egy titkos helyünk egy nagy öreg fa alatt, esténként oda szöktünk ki, bebújtunk az odvába és meséltünk egymásnak. Soha nem mondtam neki azt, hogy szeretem, de azt hiszem, ezt anélkül is tudta.

Aztán középiskolába mentem, s a nyarat már nem a nagyszüleimnél töltöttem, hanem osztálytársaimmal mentem el túrázni meg biciklizni. Kati az első években sokat írt, soha nem felejtette el a születés vagy a névnapomat, meg a karácsonyt, de én szinte mindig elfelejtettem válaszolni neki. Odaraktam az íróasztalomra, aztán kész. Két kihagyott nyár után találkoztunk.

Megijedtem. Az arca nagyon megöregedett és már sohasem nevetett. Mintha száz évvel lenne idősebb nálam. Én megpróbáltam neki beszélni arról, hogy mit fogok az érettségi után csinálni, de ő soha nem beszélt a terveiről, csak nézett maga elé. Megígértem neki, hogy majd minden héten írok és lesz, ami lesz, a téli szünetben is meglátogatom. Búcsúzáskor nem ölelt meg és csókot sem kaptam.

Két-három levelet valahogy kiizzadtam magamból, de mai eszemmel tudom, hogy nem volt benne több néhány „hogy vagy – kösz én jól vagyok” típusú közhelynél. Komolyan úgy terveztem, hogy Karácsony után meglátogatom, de az osztálytársak azt mondták, hogy ez lesz az utolsó szilveszterünk, kár lenne kihagyni, szóval nem mentem el. Halogattam, hogy megírjam neki, végül aztán el is maradt. Bántott a lelkiismeret, de arra gondoltam, majd csak észreveszi, hogy nem mentem.

Az új év első napjaiban jött a telefon. A nagyszülők hívtak fel, hogy Kati szilveszter este még elment a templomba, aztán nem ment haza, hanem kiment az erdőbe. Felvágta a csuklóján az ereket. Akik látták, azt mondták, a csontig vágta a kést. És mondtak még valamit. A sáljának az egyik vége a fogai között volt, úgy, mintha megpróbálta volna bekötni a csuklóját, de már nem volt hozzá ereje. Szeretném azt hinni, hogy az utolsó percben feltört belőle az életösztön.

Azóta soha nem látogattam meg a nagyszüleimet, még a temetésükre sem mentem el.

És azóta egyszer sem tudtam imádkozni.

Önkéntelen mozdulattal nadrágjába törölte a csuklóját. Szerencsére csak ráfolyt a vér. Ki kell jutnia a kocsiból, mielőtt megfagyna. Ez a filmekben nagyon könnyű: katapult, ököllel beverik a páncélüveget. Neki az is ember feletti feladatnak tűnt, hogy kinyissa az ajtót (szerencsére, nem szorult be!), de a lábát még mindig nem tudta megmozdítani, valami cső fúródott bele. A rókák, ha csapdába kerülnek, leharapják a lábukat, mert jobb három lábbal élni, mint néggyel bevárni a csapda állítóját…

Szerencsére a bicskája a kesztyűtartóban volt. A feladat egyszerűnek tűnt: kicsit kitágítja a sebet, s akkor ki tudja húzni a csövet vagy a lábát a csőből. Kihajtotta a pengét, de képtelen volt belevágni a húsába.

Nem voltam rá képes, pedig majdnem megfagytam. Elhatároztam, hogy háromig számolok, s utána belevágok.

Embertelenül felordított. A hangszálai majdnem megpattantak, s beleharapott a nyelvébe. Nem tudta, hogy valóság-e, de olyan volt, mintha a fogai is meglazultak volna.

A lábát, a fájdalom ellenére még mindig képtelen volt megmozdítani.

Iszonyatos vacogás jött rá, a legjobb lett volna meghalni, de tudta, nem szabad engednie ennek az érzésnek. A megdőlt kocsiban az épen maradt combjára helyezte a bicskát, s a vértől lucskos zsebkendőjét megpróbálta a szájába gyömöszölni. A bicska eközben megbillent, s szép lassan leesett a combjáról, a kocsi padlójára, majd a nyitott ajtón keresztül a hóba.

Úgy éreztem, feladom. Legszívesebben behunytam volna a szememet, de túlságosan fájt mindenem ahhoz, hogy egyszerűen meg tudjak halni. Drágán adták nekem a halált.

Megpróbálta kezével elérni, de akárhogy nyújtózkodott, egy arasz mindig hiányzott. Szerencsére bal kezébe már teljesen visszatért az élet. Az egyik mozdulatnál végül az ő teste is megbillent, s miközben a lábába ékelődött cső széthasította a húst, szépen kicsúszott a hóba. Talán két másodpercig csak értetlenül nézte a lábát. Két másodpercig nem érzett semmit, akár egy akciófilm nagy költségvetéssel készült jelenete is lehetett volna. Két másodpercig nem fogta fel mi vár rá. Aztán egy hatalmas hullámban bukott fel benne a kín. Legszívesebben újra sikított volna, de majdnem megfulladt a szájába tömött zsebkendőtől. Ösztönös mozdulattal kitépte, s érezte, hogy a hideg levegő reszeli a torkát, miközben lihegett. Kicsit megnyugodott, benyúlt a kocsiba, szerencsére emlékezett rá, hogy a kabátja mellette volt az ülésen, s el tudta szorítani a lábát.

Végre kint volt a szabadban! Körbenézett, de nem tudta beazonosítani, merre lehet az út. Egy videojátékban nem kellene mást tennie, csak újrakezdenie a pályát, de ez az élet. Itt nincs „game over”, csak az élet vagy a halál. Hány perce törte össze a kocsit? Nem tudta, de akkor még talán el tudta volna fogadni a halált, de most tudta, hogy neki élnie kell. Az elképzelhetetlen, hogy minden véget érjen, egy óra és a jó melegben lesz és egy hónap múlva már nevetni fog az egészen, csak azt az egy órát kell kibírnia.

Legalább a nyomok megmaradtak volna. De a szél csak fújt és eltűntetett mindent. Fújt a szél, úgy éreztem, hogy csonttá fagyott az arcom.

Az ujjai megdermedtek, a véres ruhadarabok páncélkeménységűvé váltak, de a hideg kicsit csökkentette a fájdalomérzetét is.

Mintha a távolból motorzúgást hallott volna. Nem akart arra gondolni, hogy ez a szél is lehet. El kezdte vonszolni magát a hang irányába. Néha úgy tűnt, mintha a hang forrása változtatná a helyét, de szerencsére nem távolodott.

Miért nem tudtam örülni a melegnek. Emlékszem egy forró nyári nap volt… Kimentem a strandra, feküdtem a napom, Istenem milyen jó is volt, amikor pirosra égetett a nap, amikor felhólyagzik a bőr… Éreztem, hogy valaki néz. Egy férfi és egy nő, beszélhet bármilyen nyelven, egy nyelvet, a vágyét, a szexuális vágyét mindenképpen megérti. Felé fordultam. Egymás szemébe néztünk pár percig. Nem volt rossz érzés. Aztán fogta a törülközőjét és mellém feküdt. Nem beszélt mellé: csak azt kérdezte, hogy hozzá, vagy hozzám menjünk-e fel. Nemet mondtam. Nem hiszem, hogy erkölcsös lettem volna, csak egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Szerelem nélkül minek? Hülye voltam. El kellett volna mennem vele.

Istenem, milyen meleg lett volna az ölelése! Meleg, meleg, meleg, meleg, csak erre tudtam gondolni… Ezt az egy vágyat éreztem. Egy kis melegért lemondtam volna az élet összes többi öröméről, vagy akár még az életről is. De nem volt senki, aki meleget adott volna.

Nem tudta mikor állt el a szél, csak egyszerre neszezést hallott a közelében. Összeszedte maradék erejét és kiabálni kezdett: „Ide! Itt vagyok! A jó életbe!”, meg hasonlókat. Talán jobb volt, nem tudnia, hogy valójában még suttogásnak se lehetett volna nevezni azt a hangot, ami kijött a száján.

A neszek közeledtek.

Pár perc és melegben leszek.

Úgy érezte, hogy végre megpihenhet kicsit. Karjai ellazultak, s arccal beleesett a hóba, s minden elfeketedett. A sors mégsem engedte, hogy ilyen nyomorultul pusztuljon el. Mindjárt meghallja az emberek hangját, felemelik a hóból, pálinkát töltenek a szájába, egy kicsit égetni fogja a torkát, de kellemes érzés lesz. Beviszik egy meleg házba, megfürdetik. Ma este még nem megy vissza a kedveséhez, nehogy megijedjen, de holnap visszatér és jót nevetve fogja elmesélni éjszakai kalandját. Jó lesz, meleg lesz, boldog lesz…

Arra eszmélt, hogy valami meleg és bűzös lehelet csak az arcába. Önkéntelen mozdulattal szabadon maradt kezét maga elé kapta, s erre a mozdulatra vicsorítva hőkölt hátra a kutya. Pár pillanatig egymás szemébe néztek.

A legjobb lett volna egy égő fadarabot dobni a pofájába. De nem volt. Nem volt semmi, az egész világ körülöttünk hideg és nedves volt. Mindenféle rémtörténet az eszembe jutott, amit hallottam a vérfarkasokról és az emberevő kutyákról. Aztán arra gondoltam, hogy ha itt van a kutya, a gazdája vagy annak a háza sem lehet messze. Épp ésszel végiggondolva, ennek semmi valószínűsége sem volt, de az vesse rám az első követ, aki egy ilyen helyzetben nem kapaszkodik bele minden reménysugárba.

A kutya hamar felmérte, hogy itt nincs kilátás semmi jó falatra, ezért megfordult és elügetett.

Erejét megfeszítve, amennyire csak tudott, felemelte a fejét. Sehol semmi. Se gazda, se tanya, se út, se semmi. Csak az az átkozott hó és szél. Sötétség és meghalt remény.

Újra egyedül volt a világmindenségben. Mennyi ideje lehetett úton? Pár perce vagy pár órája? Hirtelen rázuhant a reménytelenség: soha nem fog eljutni sehova sem, az út sincsen sehol sem, valószínűleg rossz irányba indult el a kocsitól, s már nincs ereje, ahhoz, hogy tévedését helyrehozza.

A szél egyre erősebb és egyre hidegebb volt, s a jégkristályok kisebezték a bőrét. A legrosszabb az elveszettség érzete volt. Behunyta a szemét és szeretett volna meghalni. Pillanatra újra átélte az álom előtti valószínűtlen lebegést, de a fájdalom újra magához térítette.

Nem adják olyan könnyen a halált. Még nem. Tudtam, hogy meg fogok halni, de még szenvednem kell. Lehet, hogy vezeklés, lehet, hogy még tennem kell valamit, amit elmulasztottam eddigi életemben… Ezek a gondolatok mind jobbak voltak annál, hogy nincs Isten és nincs értelme semminek sem, csak az értelmetlen szenvedés, ami teljesen betölt.

Amikor rájött arra, hogy még nem érkezett el az ideje, körbenézett. Kicsit tisztult az idő, s nem messze magától meglátott egy pár méter magas dombocskát s rajta egy határfával. Megmagyarázhatatlan módon vonzotta az a hely. Az eszével tudta, hogy bármit tesz, legfeljebb a csoda segíthetne rajta, de csodák már nincsenek. Teljesen betöltötte az a vágy, hogy a dombra felkapaszkodva legalább azt tudja meg, hogy hol fog meghalni. Nem akart többet csalódni, ezért elfojtotta magában azt a reményt, hogy ott majd meglát valami fényt, valami meleget, valami emberit…

Nagyon lassan haladt. A lábai már teljesen elfagytak. Ez a tompa fájdalom legalább elfedte a sebek okozta égető kínt.

Úgy futott, mint a gazella. Még senkit sem láttam olyan szépen futni. S amikor megállt rám nézett és csak nevetett, kacagott, mint a csillagok… Boldog pillanat volt, olyan, amire az ember haláláig visszaemlékezik. Ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt voltunk. Tudta ő is és én is, hogy többet nem találkozunk, de a pillanatot nem akartuk elrontani azzal, hogy kimondjuk. Mind a ketten egyszerre néztünk az óránkra. Tudtuk, hogy eljött az idő.

Még soha senkit sem láttam olyan szépnek mint őt. Még egyszer ölelésben és csókban forrtunk össze. Még soha nem voltunk annyira egyek, mint abban az időtlen pillanatban. Nem mondtunk semmit sem. Minden szó hamis lett volna. Más és más úton mentünk vissza a városba. Nem néztem vissza. Tudtam, ő sem. Vége volt. De még így is teljes volt ez a szerelem. Égő és perzselő, amit az ember csak egyszer élhet át.

Érdekes, sokszor gondoltam rá, de egyszer sem álmodtam vele.

Iszonyatosan erős vizelési ingert érzett, de a kezei már összefagytak, nem tudta kinyitni a nadrágját. Valamikor azt hallotta, hogy a halottak kieresztik a vizeletüket. Ha meghal, mindenképpen megtörténik. De nem akarta, hogy úgy érje a halál. Nem volt már semmije. Ha most valami csoda történne, emberek vennék körül, meleg lenne, orvoshoz vinnék, meleg lenne, talán már akkor is amputálni kellene a végtagjait, már nem lenne semmi sem. Ha meg is mentenék, már nem lenne az, aki volt, csak egy roncs. De azt akarta, hogy legalább a méltósága megmaradjon. Nem számít semmit sem: senki nem fogja megtudni, hogy méltósággal halt meg, ha tényleg van örök élet, akkor ott sem azt fogják kérdezni, hogy vissza tudta-e tartani a vizeletét, mégis ha már mindenét elveszítette, legalább ez maradjon meg.

Lassan, nagyon lassan elérkezett a domb aljához.

Mit csinálhat, most a kedvesem? Azt hiszem már lefeküdt, de még biztos nem tudott elaludni. Minden lány izgatott, amikor a kedvesét bemutathatja a szüleinek. Minden lány boldog, amikor először látja együtt azt a férfit, aki felnevelte, s azt, akivel együtt fogja felnevelni a gyerekeit. Minden lány izgatott azon az éjjelen, amikor megkérik a kezét. Feküdhet az ágyban, magára húzva a takarót, a paplant és boldog.

Uram, amióta ő meghalt, még nem szóltam hozzád. Eddig a pillanatig azt hittem, hogy nem tudok neked megbocsátani az ő értelmetlen haláláért. Úgy éreztem, hogy nincs értelme semminek, s igazságtalan és gonosz világot teremtettél. Most már tudom: igazából nem neked, hanem magamnak nem tudtam megbocsátani.

Furcsa érzés volt. Mintha testének egyre nagyobb része lenne csak élettelen és hideg hústömeg. A lábai már nem mozogtak, csak a kezeivel tudta vonszolni magát. Egyre kevésbé érezte a fájdalmat. Groteszk módon arra vágyott, hogy egy nagy késsel levágja a lábait, a testét a hasától lefele, s akkor már olyan könnyű lenne, hogy egy-kettőre fel tudná húzni magát a domb tetejéig.

Már csak kevés a hiányzott a domb tetejéig.

Istenem, most ő az ágyában fekszik, melegben és boldog. Köszönöm, Uram, hogy ő melegben van és boldog. Köszönöm, Uram, hogy van még meleg és boldogság a világon.

Végre elérte a fát. Eddig nem látott semmit sem, csak a havat az arca előtt, de most arcán, a fagyott húson keresztül megérezte a fa érdes kérgét. Átölelte, utolsó erejével megpróbálta felhúzni magát. Szerencsére a fa törzse negyvenöt fokban megdőlt, így sikerült. Amikor már derékig kiemelkedett a hóból, óvatosan megfordult, s meglátta a csodát.

Gyönyörű téli éj volt. A hold világított, millió csillag ragyogott az égen, s a hó kék fényben tükrözte vissza az eget. Béke volt. Ilyen lehetett ez a táj az ember megjelenése előtt is. Egyedül vagyok a világon.

Nem tudott betelni a látvánnyal. Azt akarta, hogy semmi se zavarja meg az utolsó képet, amit magával visz a világról.

Egyszer régen az Alföldön biciklizett. A nyári nap erősen tűzött, a vize elfogyott, s azt hitte ott hal meg az út szélén, s nem fogja már elérni a következő falut. Mégis elérte, s az első csapnál nem tudott betelni a vízzel. Csak ivott és ivott, mígnem úgy érezte hogy az egész teste vízzé nem vált. Most újra átélte ezt a pillanatot. A teste súlytalanná vált, s eggyé vált a tájjal: az éjszakával, a hideggel, a hóval, a fákkal, mindennel, amit érzett vagy látott.

Az izmai ellankadtak, s lassan belecsúszott a hóba, amelyik ölelőn, védőn körbefogta. Már nem érezte a hideget, csak átadta magát annak a lebegésnek, amit idáig akarattal távol tartott magától. Maradék erejével egyetlen szót suttogott:

Szeretlek…


Solymár, 2001 december - ez volt az első, interneten publikált írásom

70 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comments


bottom of page