„Vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kínszenvedésök helyét ... vártam e pillanatot, nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. Tanúbizonyságom erre a költemények, melyeket több mint egy év óta írtam. Nem okoskodás után, de azon prófétai ihletből – vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek – mely a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű erőszakos megrázkódáshoz. Ezt többször leírtam, még többeknek elmondtam. Senki nem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, általában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást él bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt.” – Petőfi Sándor naplója
Oly szép szemem hogyha volna énnekem,
Oly szép szemem, mint neked van kedvesem,
Fűre-fára, lányról-lányra nem néznék,
Csak az egyre, kit igazán szeretnék.
Messze van a csillaga a tó vizétől,
Még messzebb én gyönyörű két szemedtől,
Mégis mint a csillag a tó vizében,
Tükröződik tekinteted szivemben.
Ez a két szem lesz még az én halálom,
Isten neki! hadd öljön meg, nem bánom,
Hadd álmodjam e két szemről végtelen,
S ne költhessen föl álmomból senki sem.[1]
A keddi napoknak mindig különös hangulata van: már nem hétfő, az emberek beletörődnek abba, hogy dolgozniuk kell és már nem siratják a vasárnapot. Ilyenkor kezdenek mindig nagy dolgok születni. Petőfi is ezen gondolkodott: néhány nap múlva itt a József-napi vásár. Összegyűlik a sok ember, mindenre vevők, hátha néhány új gondolatot is lehetne nekik adni. Történelmi jelentőségű eseményt terveztek: egy bankettet, úgymond francia mintára. A barátaival már mindent elterveztek, csak Júlia elött nem fejtette ki teljesen a tervet, hiszen már előre tudta, hogy azzal a jogos kifogással élne, hogy minek a nemzetnek állófogadást adni, amikor még a kosztpénz is hibádzik.
- A forradalom… - kezdte bátortalanul a költő felvezetni mondanivalóját.
- Melyik? A palermói vagy a párizsi[2]? Mindkettő messze van. Ne álmodozz, tudom, mit terveztek: egy forradalmi lakomát, egy revolúciós bankettet[3]. Mert te is jól tudod, hogy az oly hőn szeretett magyar népedet csak a hasán keresztül tudod megfogni.
- Most már Bécsben is[4]… Már a halvérű sógoroknál is betelt a pohár.
- Akkor talán meg fognak hallgatni titeket. Pesten mindig is a bécsi módi volt a divat.
- Tizenkét pontban gondolkozunk.
- Az jó, az rövid, addig kitart a hallgatóság figyelme. Fogalmazzátok meg röviden, tömören, hogy mit akartok, majd én leírom hosszabban a nőtársamnak az újságban. Te költő vagy, írd meg versben, ez a te feladatod. Én csak egy nő vagyok, aki a közönségesebb lelkekhez tudja majd közvetíteni a szabadság üzenetét.
Petőfi úgy érezte, hogy ellene kell vetnie:
- Nem igaz, te is ugyanúgy költő vagy, mint én. Az első költőnő magyarhonban, akinek figyelnek a szavára[5].
Júlia válaszul megsimogatta férje arcát:
- Te is tudod, hogy ez így nem igaz. Figyelnek rám, olvassák az írásaimat, de csak azért, mert a feleséged vagyok. A te fényed ragyog be engem, de az árnyékodból nem tudok kibújni. Írhatok bármit, akármiről, az olvasók csak téged keresnek benne. Talán más íróval is kellene kacérkodnom? – kacérkodott a férjével, aki belement a játékba.
- Ugyan kire gondol az én szívem szerelme? Kire vetné ki hálóját? Jánosra[6]?
- Ugyan, ő olyan tiszta lélek, még Salome tánca sem hatna rá.
- Mórra[7]?
- Bele is pirulna, ha kikezdenék vele! Nem, akire én gondolok, az távoli föld szülöttje: egy dán meseíróval osztanám meg érzéseimet[8].
- Egy meseíróval?
- Igen. Sokat gondolok arra, hogy egyszer, talán nem is sokára, megindul bennem egy új élet, s magamban már szövögetem, hogy mely meséket meséljem majd neki. Andersen meséi nagyon szépek, talán majd átültetem hazánk nyelvére, hogy gyermekünknek ettől nemesbüljön lelke.
- Eljön majd az is. Azonban térjünk vissza a ma gondjaira: holnap szerda lesz, március 15-e.
- Március idusa, amikor megölték a zsarnokot Rómában[9]. Jó nap ez a zsarnokság megdöntésére, jól gondolom, édes uram?
A költőnek eszébe jutott felesége verse:
- "Aki másnak vermet ás, az
Maga esik bele",
Ez a franczia király is
Éppen igy járt vele.
Júlia azonnal folytatta:
- Nem volna-e jó egy kissé
Erről gondolkodni,
S ezt mielőtt késő lenne,
Bölcsen megfontolni?[10]
- Szép gondolat a zsarnokgyilkosság, de én másra gondoltam: szerdán házasodtunk meg, s azóta minden ügyködésünk közös. Megírom a verset, a többiek megvitatják, s talán lesz belőle valami, talán megmozdul valami honunkban is. Szeretném, ha a szabadság közös szívdobbanásunk lenne.
- Bizonyosan… De én nő vagyok, nekem másképpen kell szólnom. Te vagy a gondolat, a szó, én a lélek és az érzés. Te tedd a dolgodat és én is teszem az enyémet, s majd meglátjuk, ki mire megy vele…
Petőfi leült tehát az asztalhoz, s megírta a verset, a „Rajtra magyar”-t[11], miközben felesége a varróasztalkán serénykedett. Mikor elkészült, büszkén olvasta fel élete társának új művét. Júlia figyelmesen hallgatta, egy-két javaslattal élt, ahol döcögősebbnek ítélte a szöveget. Sándor hálás volt ezekért, hiszen minden szavának a nő volt bírája és célja: életében nem csak múzsa, de társ is volt.
- Nos, drága uram, akkor ítélkezzél az én fejem felett is.
Petőfi, mint minden férj, zavartan nézte élete párját, de nem tudta, mit kellene megdicsérnie.
- Nézzél mán a fejemre!
- Mi ez? – kérdezte értetlenül Sándor.
- Te megnyered a férfiak szívét, én az asszonyokét. Te írtál egy verset, én varrtam egy nemzeti fejkötőt.
- Igen csinosat – bólintott a költő.
- Nem akarlak bántani, de beletelik egy hétbe legalább, míg a versedet mindenki megismeri, de nem adok két napot és minden nő ilyet fog viselni. Divatba fogom hozni a forradalmat. De a férfiakra is gondoltam, neked is varrtam valamit.
- Ugye nem kell asszonyi fejkötőt viselnem nekem is?
- Nem! – nevetett fel a nő – ez illeni fog rád. – És valamit Petőfi kabátjára tűzött.
- Mi lenne ez?
- Egy kokárda. Amit a szíved fölött fogsz viselni, amíg csak a szabadságért és értem dobog. Most menj, és indítsd meg a revolúciót. Most te szólsz és én hallgatlak, ez a férfiak napja lesz. A holnap már az enyém és az asszonyoké, és a holnapután a kettőnké, a közös szabadságé. Amikor már nem kell küzdenünk, csak élnünk békében.
És Petőfi büszkén viselte a kokárdát: másnap, harmadnak és élete minden hátralévő napján – de a békét, amikor szerelmes asszonyával együtt tudta volna élvezni a szabadságot, a sors már nem adta meg.
Szendrey Júlia teljesítette ígéretét és kiáltványt intézett nőtársaihoz, „Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez” címmel:
„Elég sokáig maradtunk érzéketlenek hazánk szenvedései iránt; elég sokáig mellőztük honleányi kötelességeinket, most már kétszeresen kell lerónunk tartozásunkat: bünhődnünk az elveszett múltért s méltókká tenni magunkat a jövőre. Nyujtsunk segédkezet lelkes honfiainknak, kik megvetve a halált, békével türve minden nélkülözéseket, őseinkhez méltólag: lelkükben véres boszuval szabadságunk ellenei iránt s kezükben öldöklő fegyverrel léptek ki a sikra, megszerezni honunknak a szabadságot, mi neki szükségesebb, mint nekünk a lég, hogy élhessünk, s a virágnak a napsugár, hogy virágozhassák. (…) Nemünk nem használ karjával, testi erejével hazájának, de annál többet használhat befolyása és lelkesitése által. Mi hathatunk kedvesünk, férjünk vagy gyermekeink által, ha őket buzdítjuk, ha kétszeres szerelemmel vagyunk övék, miután hazájuk iránti kötelességüket hiven teljesiték.”[12]
[1] Szendrey Júlia: Népdal
[2] 1848. január 12-én tört ki az első forradalom Szicíliában, február 22-én Párizsban
[3] politikai (reformista) vacsora. 1789 után a korábbi szalonokat váltotta fel, immár forradalmi köntösben. 1847-ben újraindították a bankettek intézményét, az 1848-as francia forradalmat is a január 19-re tervezett esemény betiltása váltotta ki.
[4] Bécsben március 13-án kezdődtek a tüntetések
[5] Szendrey Júlia első versei és naplójegyzetei 1847-től jelentek meg a Jókai Mór szerkesztette Életképekben.
[6] Arany János
[7] Jókai Mór: ezekben a napokban Petőfiék lakótársa volt
[8] Hans Christian Andersen (1805-1875): meséit először Szendrey Júlia fordította le magyarra (1858)
[9] Caius Iulius Caesart Kr.e. 44-ben ezen a napon gyilkolták meg
[10] részletek Szendrey Júlia Tizenhatodik Lajos c. verséből
[11] a Nemzeti dal eredeti kezdősora
[12] Szendrey Júlia ezeket a sorokat valójában egy évvel később írta, azonban dramaturgiai okokból szükségesnek láttam itt idézni
Comments