Nem tudom, ismerik-e azt a viccet, hogy valaki megérkezik egy vidéki kisvárosba és nem igazodik el, ezért megkérdez valakit:
- Elnézést, nem tudja véletlenül, hogy merre van a zsinagóga?
Mire a másik szomorúan vállat von:
- Véletlenül…?
Valahogy így vagyok én is a győri zsinagógával. Néha elmentem mellette főiskolás éveimben, aztán egy barátom mesélte, hogy ott zenélt, s most, amikor a családomnak szerettem volna megmutatni ifjúságom városát, előtte parkoltunk le. A zsinagóga, mint zsinagóga nem tartozik a kedvenceim közé: bevallom, a modern zsinagógákat mindig idegennek tartottam, olyannak, ami megpróbál másnak látszani, mint ami: pont az hiányzik belőle nekem, ami a zsidóságban, az Izraelita hitben értékes: a hűség az ősiséghez. Tudom, erre azt lehetne válaszolni, hogy akkor egyetlen modern templom sem tetszik nekem? Valóban, a szakrális építészetben ellene vagyok a modernitásnak, a modernitásnak az a formája tetszik, ami az ősi lényeghez próbál meg minket visszavezetni az eltelt korok által rárakódott cirádáktól megtisztítva azt.
A győri zsinagóga nekem építészetileg üres, azonban furcsa módon, az építéskori ürességet ellensúlyozza a történelem által rákényszerített üresség. A holokauszt eltűntette a híveit, 1960 óta üresen állt, míg a Zeneművészeti Főiskola kapott benne helyet. Emlékszem, amikor egyszer erre jártam, még előző életemben, hallottam a kiszűrődő hangokat, s arra gondoltam, lehet bármilyen szép és tiszta is a zene, olyan, mint egy hűtlen, csalfa szerető szirén-szava: hamis. Hamis, mert ezt az épületet minden hibája és hiányossága ellenére is a hitnek, Istennek épült, s minden más felhasználás ennek meghamisítása. Valahogy a rákényszerített egyéb szerepek mutatnak rá erre, vezet vissza igaz lényegéhez.
Amikor Győrbe felvételiztem, nem tettem volna túl magas tétet arra, hogy fel is vesznek, ezért a szóbelizés után megkérdeztem a tanárt, hogy van-e még annyi idő, hogy körbenézzek a városban, hiszen Isten tudja, hogy mikor járok erre legközelebb… A tanár jót nevetett, én meg körbejártam a városban, s a múzeumok közül az egyházmegyei kincstárba tértem be. A történet folytatása: közel maximális pontot kaptam és három évig a Széchenyi István Főiskola hallgatója lettem, s közben a katolikus hallgatókkal eljártunk hétfőnként katekézisre a Székesegyházba. Ezek a hétfő éjjelek különös varázzsal bírtak, hiszen a pap szavainak a könnyező Szűz Mária, Szent László hermája és a vértanúként tisztelt báró Apor Vilmos sírja adott súlyt. Szent Lászlóról és az ő hermájáról mindenki tud, legfeljebb azt tudják kevesen, hogy ezt a misztikus tárgyat a győri Székesegyházban őrzik. A könnyező Szűzanyának képének a története az igazán érdekes, nem is a hozzákapcsolódó csoda: az írországi katolikusüldözések idején, az angol hódítók elől menekítették ezt a képet Győrbe. Mi magyarok szeretjük azt gondolni, hogy mi vagyunk a legsorsüldözöttebb nép a világon, de érdemes tudomásul vennünk, hogy vannak olyan nemzetek is, akiknek Magyarország a béke és nyugalom szigete a történelem háborgó tengerén.
Báró Apor Vilmos Győr vértanú püspöke volt a világégés idején, aki egyformán kiállt az üldözött zsidók és keresztények mellett, életét is áldozta a püspökvárba menekült lányok és asszonyok becsületének védelmében, amikor a szovjet katonák el akarták hurcolni az odamenekült lányokat. A pisztolylövések nyomai még a mai napig láthatók a püspökvár pincéjében. Győr vértanú püspökét ma is b. Apor Vilmosként emlegetik, de a „b” betű már nem „bárót”, hanem „boldogot” jelent, ezzel ismerve el vértanúságát.
A kincstár ma már a Székesegyházban tekinthető meg, s érdemes rászánni egy kis időt, hogy az elmúlt évszázadok hitének és művészetének örökségét megnézzük. Az emberben sokféle érzés kavarog ilyenkor: az első a csodálat, utána a kétség, hogy valóban a keresztény hit lényegéhez tartozik-e a művészet, nem inkább az, hogy a legolcsóbban kivitelezett kegytárgyak mellett inkább a szegényeknek adták volna ezt a pénzt?
Vajon ellentétes-e a kettő? Ha akkor nem aranyból készítik a kegytárgyakat, lehet, hogy néhány szegényen többen tudtak volna segíteni, de a ma embere biztos szegényebb lenne.
A kérdés azonban Szent Lőrinc vértanú óta mindig aktuális. VIII. Henrik és Cromwell kancellár feloszlatta a szerzetesrendeket, a templomok kincseit elvette, a szegényekre hivatkozva, de valójában olyan súlyos nyomor szakadt Angliára, amilyent korábban még nem élt meg a nép. A francia felvilágosodás hívei is így gondolkoztak, az egyházi és a nemesi vagyont elvették a forradalom idején, de ebből a nép keveset látott… Ahogy a jólétben élő Ady sem túl sokat adományozott a nyomorgóknak, de éles szavakkal támadta azokat a papokat a dőzsölésük miatt, akik iskolát, lakást építettek a szegényeknek. Furcsa tanulsága a történelemnek, hogy mindig azok a rendszerek teremtik meg a legmélyebb nyomort, amelyek a szegények megsegítését tűzik zászlajukra.
Amikor a Székesegyházat jártuk be, ezek a gondolatok kavarogtak benne, és a Szent László herma máig megfejtetlen titka, amit az ember akkor érez meg, amikor oldalnézetből látja a Lovagkirály arcélét, de erről majd máskor írok. A templom maga csodálatos, enciklopédiája a magyar történelemnek, annak ellenére, hogy a legújabb felújítása, amivel közelebb akarták hozni a ma emberéhez, számomra elidegenítő. Jobban szeretem, ha egy templomot az eredeti pompájában állítják helyre, tanúskodva az elmúlt korok őszinte hitéről, mintsem néhány erőltetett megoldással korszerűsíteni akarnák.
Különös érzés megállni a vértanú püspök szarkofágja előtt: ő ellent tudott mondani minden divatos koreszmének, őrizve azt a lelki örökséget, amit a krisztusi tanítás jelent – és meggyilkolták. Nem lépett be egyetlen szellemi klubba sem és nem vetette alá magát senkinek Istenen kívül, látszólag értelmetlenül, mégis, ez az értelmetlenség adott értelmet az életének és ez az értelmetlenség, eredménytelenség a kereszténység lényege is.
A zsinagóga és a templom után megálltunk a Pulzus szobor, a folyóparton felállított hatalmas lencsetükör előtt is, s benne torzultan láttuk önmagunk. A tükör, még a legtökéletesebb is, mindig homályos, benne leegyszerűsítve látjuk a valóságot, de valahol a művészet is mindig ezt teszi: a sokszínű valóságból megpróbálja kiemelni a lényeget, ami visszaadja az igazságot, vagy legalábbis közelít ahhoz. Mintha a zsinagóga, a templom, a szobor, az elmúlt ifjúságom mind egy rejtvény részei lennének, amire meg kellene találnom a választ…
A választ Győrtől nem messze, Radnóti emlékhelyén sejti meg az ember. Az út mellett leraktuk a kocsit és a töltésen sétálva, mint a zarándokok tartottunk a célunk felé.
Az emlékhely valahol azt jelzi nekem, hogy bár tudjuk, hogy Radnóti milyen fontos nekünk, de a maga sokszínűségében, a maga ellentmondásosságában nem tudjuk még mindig feldolgozni. A zsidót, aki megkeresztelkedett. A költőt, aki talán a legszebb verset írta a hazaszeretetről, mégis egy torzult hazaeszme nevében gyilkolták le. A szellemet, aki sokféle eszmét befogadott, de egyiknek sem lett a szolgája. A sehova sem tartozó embert, aki kitaszítottsága ellenére otthonná alakította a számkivetést.
A szobra előtt állva magam elé idézem Apor Vilmos arcvonásait: két sehová sem tartozó ember, akik mégis az örökkének a részei lettek. A világ nem fogadta be őket, mégis alakították a világot. Mindkettőjüket meggyilkolták, mégis élnek, örökké.
Aki arra jár, fogjon egy kavicsot és helyezze az emlékmű kövére, azokért, akiket Radnótival együtt gyilkoltak meg, s keressük meg magunkban a költő lélekvonásait. Talán ez a válasz, amit kerestem, amit keresünk.