A gyermekdalt nem fojtja el a történelem.
Ki lélekben gyermek marad, annak csak játék, mibe más belehal, az a gulágról is csak nevetve mesél, a vezényszavakat is kifigurázza, arcáról a mosoly nem fogy el.
Mert ki fűzi a gyöngykalárist, tündérkacagástól ékes nyakláncot, az megköti a földdel az eget, erőszak sodorja el.
A beregszászi verseim közül talán ez a legfontosabb, mert Orbán Melinda előadásából egy olyan embert ismerhettem meg, Balog Sándort, akin átrobogott a történelem: megélte a kisebbségi sorsot Csehszlovákiában, a betegséget, a háborút, a kommunizmus embertelenségét – és mégis ember maradt. És ami példamutató, apámra és Olofsson Placid emlékeztet, megőrizte a derűjét is mindeközben.
A vers, amit írtam, másodlagos, Orbán Melinda előadása hangsúlyosabb, de ami a legfontosabb: megismerni ezt az embert. Ezért szokásomtól eltérően nem csak a verset, hanem Orbán Melinda előadását is közreadom a honlapomon.
ORBÁN MELINDA A SZERNYEI GYÖNGYKALÁRIS TEVÉKENYSÉGÉRŐL, – AVAGY ANEKDOTA BALOG SÁNDOR ÉLETÉRŐL II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola
A Kárpát-medence északkeleti csücske, a mai Kárpátalja a 20. század első felében tragikus sorsot szenvedett el. Az első világháború kitörése, majd a megkötött szerződések megpecsételték az egyes területek sorsát. A térségünkben a trianoni békediktátum hozott hatalmas változást ― Szernye település a Csehszlovákiához csatolt területek között volt (a II. Világháború után a falut, Kárpátaljával együtt a Szovjetunióhoz csatolták, ma Ukrajna része). A tanulmányban a falu életében kiemelkedő jelentőségű személy életútját és tevékenységét szeretném bemutatni. A Szernyei Gyöngykaláris meghatározó jelentőségű volt a vidék kulturális életében, a tiszaháti falu lelkes fiataljainak sikerei bejárták egész Kárpátalját A két világháború között a falu élte megszokott életét az újonnan alakult állam kötelékében, mégis kulturális téren sikerült kiemelkedőt alkotniuk. Az első bécsi döntés következtében Kárpátalja nagy részét visszacsatolták Magyarországhoz. 1939 márciusában és áprilisában két részletben került vissza a terület, összesen 12141 km². Még abban az évben kitört a második világháború, melyben Magyarország a Német Birodalom oldalán vett részt. A magyar kormány által hozott zsidótörvények hatással voltak a falu életére is. A második világháborúban a település zsidó lakosságát szinte teljes egészében deportálták. A további sorsukról a falu lakói többet nem hallottak. Ketten tértek haza, egy férfi és egy nő: mindketten rövid időn belül elköltöztek. Magyarország a második világháborúból vesztes félként, területi egységben ismét megcsonkítva került ki. Sztálinnak szüksége volt egy nyugati kapura, ezért bekebelezte Kárpátalját. A törvényesség alapját keltve megrendeztek egy „népszavazást”, amely eredményeként az itt élő népek „csatlakoztak” Szovjet-Ukrajnához. Azonnal megkezdődött a hatalom kiépítése, a 22. dekrétum Kárpátalja Néptanácsa mellett működő Különleges Bíróság felállításáról rendelkezett. Már első mondatában német-magyar megszállásnak minősíti azt az államformát, amely az első és második bécsi döntés alapján létrejött. Azzal vádolja a magyarokat, hogy betolakodóként 5 éven át „uralkodtak” itt, sanyargatva a szláv népet. A határok lezárása után elkezdődött a „bűnösök” felelősségre vonása. Hogy ki számított bűnösnek, azt a Különleges Bíróság döntötte el. A helyi, nem szláv lakosság színe java felkerült a listára: ügyvédek, tanítók, papok ― az értelmiségiek. A szovjet terror nem kímélte a falu lakosságát sem, 1944 novemberének közepén sok ezer férfit vittek tömeges deportálásra ―„malenykij robortra”―„háromnapi munka” jelszó alatt. Az eredeti munka a háború alatt megrongálódott területek helyreállítása lett volna. De hamar kiderült, hogy nem erről van szó a valóságban. Nem számított, hogy az emberek civilek voltak, hadifogolyként kezelték őket. Majd megkezdődött a hosszú perek sorozata, elsősorban a papok ellen. A vallás kiiktatása kezdettől fogva szerves része volt a szovjet politikának. Akik valamilyen kapcsolatban álltak a háború előtti Magyarország értelmiségével vagy maguk is értelmiségiek voltak, ítélet alá estek. A deportálások körülményeiről így emlékszik vissza Salgói József: „November 30-án gyalogmenetben indítottak el bennünket Szolyva felé. Szolyván öt napig vártunk, miközben fogalmunk sem volt arról, mi vár ránk. Három napot kibírunk, mondogattuk egymásnak bíztatóan; a szökés gondolata akkor még meg sem fordult a fejünkben.”
1944 őszén Szernyéről 204 férfit hurcoltak el a „szovjet birodalom” különböző részeire. 34 család hiába várta vissza szeretteit, azok soha nem tértek vissza. Az odaveszett embereknek emlékmű őrzi nevét a templom mellett, melyet a KMKSZ és a falu lakosainak kezdeményezésére helyeztek el. Az emlékművön helyet kapott még a második világháború 13 hősi halottjának neve is: Bimba Zsigmond, Barta Géza, Bimba Imre, Bimba Ferenc, Kajla János, Király János, Hadar Balázs, Simon Zsigmond, Simon Dezső, Tar Bálint, Tar Ernő, Tar Ignác, Keresztyén Balázs. Az helyi lakosságot évtizedekig szinte teljes diszkrimináció vette körül az élet minden területén. A településeken megalakultak a kolhozok és szovhozok. A helybeli földművesek néhány évig önállóan gazdálkodhattak, majd, mint Kárpátalja szerte mindenütt, itt is megalakították a kolhozt, Kirov néven. A rendszerváltást követően 1991-ben létrejött a független Ukrajna, így fokozatosan felszámolódott a korábbi rendszer. A kolhoz feloszlása után – 2000 tavaszán – a helybeliek közül sokan ismét önálló gazdálkodásba kezdtek.
BALOG SÁNDOR ÉLETE
A kultúrtörténet többé-kevésbé meghatározó jelentőségű személyeit nem igazán ismerjük, Id. Balog Sándort azért kell számon tartani, mert az ő estében a lelki keménység a szülőföld és annak népe iránti szeretet, rendíthetetlen hűséget, ezen belül áldozatvállalóan etikus magatartást, sziklaszilárd jellemet takar. Nagydobronyban született, 1894. július 7-én. Tanulékonynak bizonyult, ezért a szülei kitaníttatták, úgynevezett „nadrágos ember” lett. Életpályának a néptanítói munkát választotta, amelynek gyakorlásához Sárospatakon szerzett diplomát. Részt vett az első világháborúban, az olasz fronton szolgált, aztán megszakítás nélkül 27 évig Szernyén tanította a gyerekeket, sőt egy ideig a felnőtteket is. Az ő kezdeményezésére indult meg a településen az esti iskola. A Sárospataki állami tanítóképző iskolát 1914-ben végezte el. Az összes tantárgyat taníthatta képesítésének megfelelően. A felvételekor egy kérdőívet kellett kitöltenie, melyben az egyik kérdés az volt, hogy milyen nyelveken beszél anyanyelvén kívül. A válaszában ezt írja: „ruthén, tót”. Ebben az iratban olvashatjuk, hogy a tanári pályán 1914-től tevékenykedik. Továbbá itt szerepel az, hogy milyen végzettséggel rendelkezik: elemi iskola tanítói oklevél. Hodossy Bélának, a Sárospataki állami iskola igazgatójának ajánlatára választotta meg a presbitérium tanárnak. Munkáját 1914. augusztus 1-jén kezdte, amikor kitört az első világháború. Fizetését az egyháztól és az államtól kapta. Feleségét mindenki Marcsa néninek szólította, okleveles tanítónő volt. Beteges, törékeny alkatú, de felettébb erős akaratú asszony hírében állt. Szerető házasságban éltek. Három gyermeket szült, 1922-ben Ferencet, aki öt éves korában meghalt. Évát, aki második testvére születésekor 18 éves volt. Majd 41 évesen szülte harmadik gyermekét, Sándort. Balog Sándor jelentős értékű népköltészeti gyűjtőmunkát folytatott. Gyűjteményét rendszerezte és színpadra vitte, a szernyei fiatalokkal a 30-as években elismerten híressé vált „Szernyei Gyöngykalárist” alapította meg. Messze a környéken nagy népszerűségnek örvendett. A kortársak szerették és becsülték, szellemi tevékenységének eredményeit elismerték. Később, 1940. április 27-én Balog Sándor azt írta a presbitériumnak, hogy nyugdíjba szeretne vonulni egészségügyi okok miatt. „Bereg és Ugocsa k.e.e. vármegyék tiszti főorvosának bizonyítványa” szerint állandó gyógykezelésre és pihenésre van szüksége. És mivel betegségei nem gyógyíthatók, kéri a lelkészi hivatalt, hogy nyugdíjaztassa. 1940. október 1-vel a „nagytiszteletű vallás és közoktatásügyi miniszter úr” nyugdíjba helyezte. Az igazgató, a tanítói és az orgonista kántori állásáról lemond, melyről így ír levelében: „Életemet a krisztusi valláserkölcs és a magyar nemzeti gondolat szolgálatába állítottam.” A hosszú harcban felőrlődött és már kimerült ― fejti ki levelében― alkalmatlan az iskolai szolgálatra. A végsőkig katonának vallotta magát. Boldog és büszke volt, hogy Erdély megszállásában, mint magyar királyi honvéd hadnagy részt vehetett. A levélben elbúcsúzik mindenkitől: a barátaitól, a presbitériumtól, a lelkésztől, a falu apraja nagyjától, a „nekem örökké felejthetetlen Szernyétől”. De nem örökre búcsúzik, mert ide köti sok szép és egy szomorú emlék: „legboldogabb reménységem porbahullott kis darabja: a szernyei temetőkert mohosodó kicsiny hantja.” Itt született 1922. október 24-én elsőszülött fia Ferenc, aki öt éves korában, 1927. október 9-én meghalt. Ma síremléke egy családi ház udvarán áll. Az 1940-es évek elején családjával Beregszászba költözött, azzal a szándékkal, hogy népszolgálati munkáját kiterjeszthesse. 1941-ben a Tiszaháti Magyar Bolt egyik vezetőjeként és a Magyar Gazda című lap szerkesztőjeként erre meg is adatott a lehetősége. A Tiszaháti Magyar Bolt vezetőinek ajánlatára a Bereg vármegyei Közjóléti Szövetkezet igazgatójává választották, melyet 1943. február 22-i Radnóty István ügyvezető elnök aláírásával ellátott okmány erősített meg. A Magyar Bolt jövedelméből utakat építettet az akkori városi Oncsa lakóinak és segített bevezettetni az áramellátást a területre. Szerkesztőként arra törekedett, hogy lapja gyakorlati hasznos tudnivalókat jelentessen meg. Ő maga is részt vett az első világháborúban tartalékos tisztként, egy ideig a Munkácson állomásozó 15. zászlóalj parancsnokhelyettese volt. Részt vett és fejet hajtott az első világháborús katonaáldozatok Szernyén felállított emlékművének avatóünnepségén, 1943. augusztus 29-én. 1944. szeptember 16. ― Beregszász szőnyegbombázása alkalmával 100, 200, 500 kg-os bombák hullottak az állomásra és a környező utcákra. Eközben Munkácson, az ottani szőlős kertjükben szüret előtti munkálkodás közben értesült a Beregszászi bombázásról. Hazasietett, de szerencsére családját épségben találta. A további támadásoktól tartva átköltöztek a Munkácsi utca 100. szám alá, Lázár Sándor és felesége, Gizus szeretettel fogadta a családot. Nemes szándékú törekvéseit a második világháború állította meg. Az 1944-ben bejött szovjet hadsereg nyomában berendezkedett a szovjet adminisztráció. Emiatt sok értelmiségi és állami hivatalnok elmenekült szülőföldjéről. Erre ösztönzött az is, hogy a repülőgépekről röpcédulákat szórtak, melyen az állt: „Urak, papok szaladjatok…” Id. Balog Sándort is kérték, hogy meneküljön el a „maradék Magyarországra”. Nem ment, úgy gondolta egész életében a nép, a közjó szolgálatában állt és nem eshet bántódása. Felfogása szerint ez összhangban állt a szovjet ideológiával, de az ideológia a gyakorlatban nem érvényesült. Az egykori magyar fennhatóság alatt működő intézmények (hivatalok, egyházak, iskolák) alkalmazottjai ellen indított terrorhullám elsodorta őt is. 1947-ben letartóztatták, hónapokon át vallatták, végül 8 évi börtönre és 5 évi jogvesztésre ítélték. A tárgyalás egy komédia volt, nem jelent meg a védőügyvéd sem. A vádlottat annyira meggyötörték, hogy „kihullott az összes foga.” Előbb Beregszászban, majd Ungváron tartották fogva. Ungvárról Szernyére háromszor vitték el, hogy a falu minden lakóját kihallgatva bizonyítékot találjanak ellene, de egy tanú sem akadt. Hogy el tudják ítélni felbéreltek egy Johanics Aurél nevű embert, akinek vádjai alapján mondták ki a büntetés mértékét. A sors iróniája, hogy a vádló fia később a vádlott fiát tanította az iskolában. A büntetést teljesen letöltötte. Egészségi állapota már a tárgyalások környékén romladozott, a lágerekben pedig mindinkább leromlott. A vád, hogy 1917-ben a szovjetek ellen „dolgozott”, ezt könnyen meg lehetett volna cáfolni, hiszen ekkor 1915 és 1918 között az olasz fronton szolgált, de nem volt, aki ezt bizonyítsa. Az ungvári börtönélet nagyon megviselte. Ungvárról a Mordvin ASZSZK-ba vitték, Voronyezstől 350 km-re. Hosszú ideig nem volt róla hír, mert a politikai elítéltek számára nem engedélyezték a levélírást. A későbbiekben mégis engedélyezett levelek pedig erős cenzúra alatt haladtak át. A lágerélet gyötrelmeit nem lehetett megírni, de ő mégis verses formában örökítette meg, amelyeket Simon Zsigmond asztélyi református lelkész jegyzett le és hozott haza, mert Id. Balog Sándor betegsége miatt írni már nem tudott:
„Mordvin ország de szomorú! Csupa felleg, csupa ború. Alacsonyan jár a napja, Hősugarát gyéren kapja.”
Az éhezés és alultápláltság sorra szedte áldozatait a lágerekben. Egy 1952-es visszaemlékezés rögzíti, hogyan beszélget Balog Sándor egy orvos barátjával:
„― Hány kilogramm a súlyod, Sándor? ― Ötvenöt. ― És azelőtt, otthon mennyi volt? ― 106. ― Érthetetlen… ha ez valóban te vagy! Talán a két kilogramm különbözet tart életben… Mert az orvostudomány megállapította, hogy az ember maximális testsúlya vagy vére felének elvesztése esetén menthetetlenül beáll a fizikai halál!”
1953-tól, Sztálin halála után érezhető volt az enyhülés. A levélírást 1954-től évi 4 alkalomra növelték, néhány politikai elítéltnek amnesztiát hirdettek, de neki le kellett töltenie a büntetését. Még 7 hónap volt hátra és nem akartak „feleslegesen dolgozni” a tisztek a papírmunkával, de elengedték a jogvesztést. Szabadulása után így mesélt:
„― Tiszteli maga a feletteseit és a láger parancsnokságát? – kérdezte a parancsnok. ― Igen ― válaszoltam. Próbáltam volna nemet mondani, bármit is éreztem akkor… ― Na látja! Akkor nem kívánhatja tőlünk, hogy feleslegesen dolgozzunk maga miatt.”
Potyma állomásig teherautóval vitték, majd útbaigazították Voronyezs felé. Aztán Kijevbe ment, hogy onnan könnyebben hazajusson. Annyira legyengült, hogy nem bírt felállni. Magyar beszédet hallott az állomáson és segítségért kiáltott. A beregszászi futball csapat tagjai váltották meg jegyét a vonatra, velük érkezett meg Beregszászba. Haláláig hálás volt a csapat tagjainak. Szernye község lakossága egy emberként fogott össze megsegítésére, miután hazatért. 1955-ben pár nappal hazaérkezése után szekérnyi terményt juttattak el a családhoz. Az egykori tanítványai és tisztelői, Bimba Imre és Orbán Péter, a református lelkész, Horkay István közreműködésével gyűjtötték össze az élelmet. „Ahogy ők mondták” nem is kellett szervezni a gyűjtést, mindenki annyit adott bele, amennyit tudott. Rengeteg emlék kötötte Szernyéhez, mindenki által megbecsült néptanító és kulturális vezető volt. Betegsége a tüdő- és mellhártyagyulladás nehezen, de penicillin ínyekciókkal kezelhető volt. Észrevehető vált rajta az agy érelmeszesedés jele, melyből már nem tudták kigyógyítani. Hazatérése után azonnal munkába állt. Először a református gyülekezet kántorát, Apay Györgyöt helyettesítette. 1956-57-es tanévben az ukrán iskola diákjait oktatta asztalosmesterségre. Nyaranta a szovhozban dolgozott, ládaszögezéssel kereste a pénzt. Sokat mesélt a lágeréletről és kérte fiát, csak akkor foglalkozzon az ő és hasonló emberek életének történetével, ha más idők jönnek, melyben nem veszélyezteti családja életét. Gyakran mondta: „Jegyezd meg: az embertől csak azt nem tudják elvenni, amit megtanul, amit az elméje őriz.” Mivel állapota egyre romlott, később csak éjjeliőrként dolgozott, majd teljesen munkaképtelenné vált. Gyakran látogatták sorstársai: Simon Zsiga, Kampó József, Kapri-Hidi József, Tar Ignác. Horkay László nyugalmazott püspök visszaemlékezései szintén azt példázzák, hogy milyen példás életű ember volt. Az ő elmondási alapján egy néhány kiemelkedő jelentőségű tette, amivel örökre beírta magát a falu életének történetébe. Önszorgalomból tanult meg orgonázni. Amikor a fiúk bejöttek az órára és kalap volt rajtuk, így hívta fel a figyelmet a levételére:
„Befele kalap kilincs, kifelé kilincs kalap.”
Id. Balog Sándor régészettel is foglalkozott a környéken, igyekezett feltárni a „Dávidházi földön” lévő dombot, melyet „Komonyi-domb”-nak is neveztek. A „Dávidházi föld” még Mária Terézia életében került megvételre. A Dávidházán élő emberek vették meg, egy fehér lovat küldtek a királynőnek a földért cserébe (innen lett az elnevezése a monda szerint). Amikor az ásatásokat végezte a „Dávidházi földön”, arra járt egy juhász, aki kíváncsiskodott, hogy mit is csinálnak ott az „urak”. Erre azt felelte neki: „Maga ne tudjon többet, mint amennyit a juhásznak kell tudni.” A falu közelében lévő Kismakkos erdőt is az ő munkálkodásának köszönheti a falu lakossága. A mai Kismakkos területe zsidó családok birtoka volt, egy puszta terület (legelő, mező). Miután a családok elköltöztek és nem volt rá igényük, munkát fordított a terület újra hasznosítására. A Rafajnai erdőből hozott egy zsák makkot, majd a gyerekekkel, akiket tanított elment a mezőségre, hogy „betelepítsék”. Magával vitte a zsákot, és ahogy lépett egyet, leszúrta a botját kb. 5 cm-re, majd beledobott egy makkot. Az utána haladó gyerekek dolga pedig az volt, hogy rátapossanak. Néhány év múlva már bokros, erdős terület lett, gombázni lehetett járni az „erdőbe”. Nagy környezetvédő és természetbarát ember volt. A kertészettel kapcsolatos tudásra is megtanította a diákjait. Marcsu néni, felesége, amikor a faluba jött ápolt, a korabeli divatnak megfelelően öltözködő modern nő volt. Nem szerette a piszkos munkát „lakkcipős, úri hölgy” hírében állt. A kenyeret csak pirítva ette meg a „kényes gyomrára” hivatkozva. De amikor a férjét elítélték a 8 év alatt megedződött. Ez abból is látszott, hogy amíg a férje hazajött, ő maga látta el a háztartást. Férje miután hazatért meg is jegyezte, hogy mintha kicserélődött volna, nem ismer rá. Maga ment a háztartási állatokat etetni, ― ami azelőtt furcsa lett volna ― amikor bemerült a trágyalébe, kiöntötte cipőjéből és tovább végezte a teendőit. „Aztán már a kenyeret sem kellett pirítani”, bement levágott egy darabot belőle és megette, majd végezte a dolgát tovább. Mindig pontos időben szeretett reggelizni, akár órát lehetett hozzá igazítani. Nem szeretett késlekedni, mindig pontosan érkezett meg az iskolába is. Amikor felesége késlekedett a reggelivel már nem bírt várni és elment a szobájába még készülődni az iskolába. A velük élő anyósa, amikor kész lett a reggeli bement és azt mondta: „Sándor gyere, kihűl az a kis tojás”. Ezzel bosszantva, hogy el fog késni az iskolából, ha még tovább készül, és nem eszik. Az udvarokon eperfa állt mindenhol a faluban. Maga Balog Sándor udvarán is állt eperfa és selyemhernyó tenyésztéssel foglalkozott. Ahol volt eperfa ott nem volt rákos beteg a településen ― tartották a helybeliek. A lágerben együtt volt báró Keresztesi Elemérrel, Kapri-Hidi Józseffel, Őr Tar Ignác szernyi bíróval. A lágerbeli pletykákat mindig elsőként Őr Tar Ignác tudta meg ― Balog Sándor elmondásai alapján ― annak ellenére, hogy nem tudott oroszul: „Vén Tar Ignác minden hírt meghall.” ― terjedt el közmondásként a rabok és hazatérve az itthoniak között. A fogságban kísérleteztek rajtuk, akár az állatokon. Miután visszatért elmesélte hozzátartozóinak és legközelebbi barátainak, hogy milyen szörnyű dolgokon is kellett átmennie neki és a többi elítéltnek. Beültették nyakig hideg vízbe, gumicsövet vezettek le a torkán, majd telepumpálták szintén hideg vízzel és várták a reakciót. „Úgy felfúvódtak akár a békák, még a szemük is kidülledt a nagy nyomás miatt, rettenetes feszítő érzés volt.” Eközben és ez után vallatták az embereket megkérdezve, hogy akarnak –e visszamenni a hideg vízbe vagy bevallanak mindent. Ezután már könnyű volt azt mondani „bevallom” vagy aláírni a bűnösséget bizonyító dokumentumokat, még ha nem is volt bűnös az ember. A szabaduló levelét május elején kapta meg e szavakkal:
„― Sándor bácsi, sok tévedés volt…
― Ez jelentette a rehabilitálásomat 8 évi szenvedés után.” ― írta Balog Sándor visszaemlékezésében. 1958. november 3-án halt meg két évvel az annyira várt szabadulás után. Sírja a Beregszászi Reformtus temetőben van. Törvényes rehabilitálására az UKGB Kárpátaljai Irodájának 37. számú, 1990. május 30. keltezésű irata még folyamatban van. 1991 júniusában emléktáblát avatott a falu lakossága és a KMKSZ szervezete a Szernyei Általános Iskola kertjében. Hányattatott élete ellenére megőrizte méltóságát, a haza iránti szeretetét.
A GYÖNGYKALÁRIS
A Gyöngykaláris tevékenységének szentelte élete nagy részét. „Egy beregalföldi református magyar falu lánglelkű, nagy buzgóságú református lelkésze nagy csodát vitt véghez. Szernyének hívják azt a Munkács környéki községet és Balog Sándornak a tanítóját. Olyan két név ez, amit illik megjegyezni, és ami még főbb követni.”− írja a egy korabeli kalendárium. A Szernyei Gyöngykaláris a kor egyik leghíresebb népi együttese volt, mely bemutatta a falu életét a hagyományokra alapozva. Az aratás utáni koszorúünnepet, a lakodalmat, a dörzsölőt és a fonót vitték színpadra, olyan „életteljesen, annyi igazsággal, közvetlenséggel és népi művészettel, hogy aki látja, méltán büszke” lehet a magyar falura. A falu lakosságának tagjai „szépen, értelmesen, tagoltan, öntudatosan beszélnek, dalolnak és mozognak, az csúcspontja, sőt csodája a magyar falu e téren való teljesítőképességének.” Az együttes „lelki illatával teleszórta” Munkácsot, Beregszászt, Ungvárt, Nagyszőlőst. Amerre jártak maradéktalanul ott volt minden magyar érzésű ember. A munkácsi és az ungvári bemutatón jelen volt az országos elnök, a kormányzó és több más hivatalfőnök is. A nyarak folyamán szabadtéri produkciót adtak elő, ami református istentisztelettel és hatalmas felvonulással volt egybekapcsolva. A cikk végén ezt írja a szerző: „A Balog Sándornak példája serkentse tettre, nemes versenyre Szlovenszkó és Kárpátalja minden magyar faluját.” A népi együttes nagy sikereket aratott egész Kárpátalján, Ungváron babérkoszorút, Munkácson tiszteletdíjjal járó első helyezést és különdíjat, Beregszászban az egyházak által készített ezüst koszorút nyerte el. 1936. április 25-26-án az együttes ellátogatott Ungvárra. Három előadást rendeztek meg, mindenhol telt ház fogadta a fellépőket. Az együttes fellépett a környező falvakban és Kárpátalja nagyobb városaiban a tőlük megszokott precizitással. Az előadások menete pontosan meg volt szabva. Előbb elhangzott „A mi falunk” című vers:
„A mi falunk Tiszamenti rónaságon, Beregalján a Tóháton, Hol a Kárpát már csak kéklik: A mi falunk ott fehérlik.
Ott a határ búzatenger, Benne izzad a sok ember, Kasza pendül, napestére Keresztbe gyűl a sok kéve.
Ott az erdő feketezöld, Virul a rét, áldott a föld Sík a róna derűs az ég, De van nállunk egyéb is még.
Magyar nóta, magyar élet, Magyar ruha, magyar lélek, Magyar szokás, gyöngykaláris, Szépen szól ott a madár is.
Szépen szól a pásztor sípja, Szívünk s lelkünk vidámítja. Elandalít messzehangszó, Csilingelő kisharangszó.
Szép a falu magas tornya, A házunk is mind egyforma. Udvarunkon gémes a kút, Akáclombos végig az út.
Szép a falu, szép a tája Kaláris a bokrétája. Gyöngykaláris magyar élet, Szeressék a magyar népet.”
A fenti verset Balog Sándor írta, jó ritmusérzékkel megfogalmazott idilli képet adva a szeretett faluról. Szintén ilyen jó hangulatú, humoros verse a „Gábor cigány” balladája. A 30-as években írta, amikor még derűs és jókedvű volt. A lágerben írt versei merőben más hangulatúak. Nem tartotta magát költőnek, a fogolyként írt versei inkább versformájú kordokumentumok a szenvedésről, reményvesztésről, honvágyról, szeretetről. „A mi falunk” című vers elhangzása után bemutatták az éppen aktuális előadást: Aratóünnep, Dörzsölő, Fonó, Lagzi. Majd minden előadás végét a ”Búcsúszavalattal” zárták:
„Búcsúszavalat: Megköszönjük bácsi, néni, Hogy eljött minket nézni. Megköszönjük, amit adtak, Örülünk, hogy jól mulattak. Elköszönünk, elmegyünk már, Mert az idő későre jár. Összeszedjük a bábruhát, Adjon Isten jó éjszakát!”
A Gyöngykaláris előadott műveit, darabjait összegyűjtötte és kiadta a következő címmel: „Kaláris a magyar néphagyomány gyöngyszemeiből. Tiszaháti népszokások alapján írta és összeállította: Balog Sándor ref. tanító. Első ízben bemutatták Szernye községben, 1935. augusztus 11-én.” Majd ezután kiadták „Kaláris – Dalok. A Szernyei Gyöngykaláris Nótái” címmel 1936-ban. Összefoglalta benne a fellépésen elhangzott nótákat, összesen 25 darabot. Az előszóban azt írja, hogy barátai unszolására gyűjtötte össze és adta ki a munkáját. Jókedvű és boldog ember érzetét kelti az olvasóban az előszó: „Bennük csillog a tiszaháti magyar nép öröme, bánata, hite, boldogsága, bájos költészete, üde tisztasága. Valóban gyöngyszemek. Ott a helyük a muskátlivirágos, tornácos kis házban éppen ugy, mint a bársonyos, tapétás zongoraszobában. Kartársaim, magyar testvéreim, magyar cserkészek, magyar ifjuság fogadják szivesen.” A Gyöngykaláris által elnyert összegeket mai szóhasználattal élve jótékonysági célokra fordította. A Barkaszó és Szernye közötti utat azokból az adományokból építették ki egészen a templomig. A fellépéseik mindig nagy sikert arattak a közönség köreiben, az előadott darabok a falusi élet mindennapjait mutatták be. Az együttes a helyi lakosokból szerveződött, majd előadásaikat ki is adták a szervező jóvoltából. Miután a második világháború kitört fokozatosan a népi együttes tevékenysége is felszámolódott. Azért fontos Id. Balog Sándor munkásága e kis szeletének a megismertetése, mert a kulturális élet helyi jelentőségű személyeit és csoportjait kevésbé ismerjük, mint ahogyan az őket megilletné. A tevékenységük alapja a szülőföld iránti szeretet és hagyományainak megőrzése volt, még a viszontagságos időkben is.
Felhasznált irodalom és források
Adatközlő 1. Horkay László, született: 1945, Szernye (2011. 04. 04.)
Források 1. ID. BALOG SÁNDOR: Kaláris –Dalok, A Szernyei Gyöngykaláris Nótái. Kálvin-Nyomda, Mukačevo, 1936 2. Kárpátaljai Református Levéltár (a továbbiakban: KRL), Balog Sándor levele: A Szernyei ref. Egyház Nagytiszteletű Presbitériumának Szernye, 1940. október 19. 3. KRL, Bereg vármegye, Mezőkaszonyi járás, Szernye község. Statisztikai lap. 1914/1915 iskolai év 4. KRL, Nyugdíjazási kérelem: Balog Sándor ref. Ig. tanító Szernye, 1940. április 27. 5. Lásd: a Szernyei református templom előtt álló emlékmű felirata 6. Kalendárium, 1937
Felhasznált irodalom 1. BALOG SÁNDOR: Sorsüldözöttek. Galéria Kiadó, Ungvár-Budapest, 1992 2. ID. BALOG SÁNDOR: Gyöngykaláris. Id. Balog Sándor örököse, Galéria Kiadó, Ungvár-Budapest, 1993 3. ID. BALOG SÁNDOR: Lágerből lágerbe. Id. Balog Sándor örököse, 1993 4. BOTLIK JÓZSEF: Egestas Subcarpathica. Adalékok az Északkelet- Felvidék és Kárpátalja XIX-XX. századi történetéhez. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 2000
Internetes forrás 1. SILLING ISTVÁN: Tiszaháti életképek. Hid, 01-02 (146-147), 1995. 2. www.karpatinfo.net/telepules/szernye-szerne (2010. 11. 10.)