Sokan kérdezik tőlem, hogy miért szerepel annyit a halál az írásaimban, miért halnak meg a főszereplők? Miért vagyok ennyire pesszimista?
A kérdés nagyon mai, a válasz örök: mert hiszek abban, hogy a halál nem az életnek a vége, hanem a beteljesedése, átlépés egy szebb, jobb és igazabb világba. Amíg valaki él, nem tudjuk, hogy sorsa, lelkének útja merre visz: a jót vagy a rosszat választja. Ezért viszem el a történeteket mindig a szereplő haláláig, hogy a végső, az új életbe való átlépés előtt még egyszer vissza tudjunk pillantani, s meglássuk mindennek az értelmét.
A másik kérdés, hogy miért kell idő előtt meghalnia a jóknak? A válaszom, az előzőhöz hasonló: mert ők már elérték a teljességet, elrendezték sorsukat itt és az eljövendő világban is. Nekik ez az idők teljessége: nem évben, hanem életben mérve.
Katolikus vagyok, gyermekkoromtól kezdve megtanultam, hogy a halálban ne ellenséget, hanem Isten küldöttjét lássam – ettől még az írásaimban sem tudok és nem is akarok elvonatkoztatni. Ma már meghamisították ezt a kifejezést: a Halál Angyala, de a régiek tudtak valamit, tudták, hogy a halál nem csak Isten szolgája, de a mi barátunk is. Nem elmúlás, hanem beteljesedés.
A hit tényként kezeli a reményt.
A hazát, nem okvetlenül az országot, hanem annál egyszerre többet és kevesebbet is értve alatta. Mert nekem a haza a falumban kezdődik, s nem ér véget az államhatároknál.
És a családot, minden tagját, az élőket s az elköltözötteket, akik mellettem állnak, s akik a föld alatt fekszenek, egyaránt beleértve.
A kép Solymáron készült, a falumban, 2019-ben.