Hamvazószerda, lassan tipegő sor a templomban, várom, hogy a pap hamut szórjon arcomra, emlékeztetve, hogy porból vagyok és leszek.
Lassan lépdelek az oltár felé, tudom, utam keresztedhez visz: negyven nap és negyven éjjel, a pusztában vársz rám, hogy életem kietlenségéből végül megérkezzek Hozzád.
Hogy hamuvá váljon minden, miért élek, a pénz, a siker, a megbecsülés, hogy üres legyek előtted és meztelen, mint orvosa előtt vetkőzik az ember, hogy megérinthesd beteg lelkemet, teljesüljön, mit a postcommunioban kérek, a sok unt szó forduljon élőre végre:
„Krisztus oldalából kifolyó víz, moss tisztára engem!”