Magyarország Tiszahát nevű részének egy falujában, amit Csekének[1] neveztek, élt régen egy nemesember, kinek majd minden vagyona egy kicsiny birtok, nagy szellem és óriási igazság volt. Talán birtokait meg is bírta volna sokasítani, ha idejének nagy részét rá nem pazarolja azon hóbortos szenvedélyére, melyről ma szólni akarok. Mert ez a nemesember nagy levelezésben állott Magyarhon minden néven nevezhető irodalmárával, melyek ugyanazon képtelen szenvedély oltárán áldoztak: meglódítani a középkor mocsarába ragadt magyarság szekerét.
Miután nemesemberünk átolvasta a küldeményeket, melyeket a postamestertől átvett: kedvenc folyóiratát, a Szépliteratúrai Ajándékot[2], s leveleket melyek ugyanolyan módon tele voltak zsörtölődésekkel, mint azok, amiket ő küldött el levelezőtársainak[3], rágyújtott kékfüstű pipájára[4], mely mindig megbékítette lelkét a világgal, s maga mellé invitálta az egyetlen asszonyi személyt, melyet a dohány füstje nem riasztott el: a múzsáját.
- Merre repíté gondolatait az én jó uram? – kérdezte a képzelt asszonyalak. Kölcsey mélyet szippantott csibukjából, mielőtt válaszolt volna:
- Minden messzeföldre, mely felém küldi zavaros ingereit. Álmodunk egy új magyar hazát, álmunkban minden szép és helyes, de mihelyt ránk köszönt Auróra, a hajnal, vitákkal és viszályokkal ébredünk.
- Ugyan miért?
- Mert bár igaz, hogy a zivataros évszázadok csak maroknyi magyart hagytak, de ez a maroknyi magyar sem képes összefogni, miriád felé keresni a nemzet boldogulásának útját. Nincs olyan harmonia, mi egybe fogná ezt a milliónyi hangot! Van, aki a király hűségére esküszik, van ki saját királyt szeretne, megint mások respublikát[5]. Van közöttünk pápisták, Luther, Calvin, Dávid Ferenc követői, de olyanok is, akik görög módon vetik magukra a keresztnek jelét[6]. Csoda, hogy egyáltalán vitatkozni tudunk, hogy legalább a civódás nyelvét beszéli mindünk.
- Hát adja meg kegyelmed azt a bizonyos harmoniát, ami mindenkinek a szívéhez hatol és ajkán otthonra talál!
- Írjak egy nemzeti indulót, mely minden más népnek is van?
- Kiókumlálta a gondolataimat, édes Ferencem!
- De ezen indulók egyike sem találna visszhangra a magyar lélekben. Legyen induló, mint a francia revolucionistáknak volt[7]? Vagy éltesse a királyt, mint az ángliusoké[8]? A vérengző lélektől ugyanúgy iszonyodék, mint a szolgaitól.
- Inkább legyen egy ima, ami lecsendesíti és erővel tölti fel a lelket.
- Egy hymnus?
- Igen. Ha az emberek nem egymással néznek farkasszemet, hanem az égre emelik tekintetüket, nehezebben viszálykodnak. És írja bele mindazt, amit miriádfelé húzó nemzetet összeköti.
Kölcsey elgondolkodott.
- Elmondhatnám azt a majd ezer évet, amit átvészeltünk itt a Kárpátok ölelésében.
- Mondja el! Mondja el a szépet, amire jó visszaemlékezni, és mondja el a rosszat, amit túlélt ez nemzet. Hintse el a gondolatot a lelkekben, hogy ha azokat a nehéz érákat átvészeltük, a jelen kor sem fog megtörni minket!
A Múzsa ismerte már a költőt: látta szeme vibrálásából, hogy már formálódnak benne a vers szavai…
- Még ha meg is írnám ezt a nemzeti imát, ugyan milyen dallamra fogják azt énekelni?
- Ha szépen írja meg, visszhangozni fog a szívekben és ez a visszhang dallá válik majd. Az igazi poéma mindig megtalálja a dallamát.
Azonban a férfi már nem figyelt rá: papirost vett elő és pennát, majd írni kezdett. A múzsa egy kicsit figyelte, hogyan születik meg a vers, aztán magára hagyta az ő édes urát.
Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le a Hymnust, a magyar Himnusz szövegét. Különös, csendes kor volt ez: túl voltak II. József reformkísérletein, a magyar jakobinusok mozgalmára is csak titokban emlékeztek a honfiak, Ferenc király uralkodása alatt megdermedt minden változás, s még két évet kellett várni az 1825-ös pozsonyi országgyűlésre, mellyel megkezdődött a reformkor. Kölcsey Ferenc verse ebben a dermedt korban akart reményt adni a nemzetnek.
A versnek Erkel Ferenc adott zenét 1844-ben.
A Hymnust nem törvény tette nemzeti imákká, hanem a nemzeti akarat; csak 1989. október 23-án foglalták jogszabályba, hogy a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye.
[1] Szatmárcseke, azonban Kölcsey a „Cseke” megnevezést használta
[2] Szépliteratúrai Ajándék (1821– 1828), a Tudományos Gyűjtemény irodalmi melléklapja. Ezt Szemere Pál szerkesztette, aki elsősorban Kazinczy tanítványainak írásait közölte, főként verseket, többek közt Kölcseytől, Kisfaludy Károlytól is. Az ebben szereplő versek a Himnusz hangulati, szellemi elődjének tekinthetők.
[3] Kölcsey a korabeli irodalom szigorú kritikusa volt
[4] utalás Kölcsey Ferenc Pipadal c. versére
[5] köztársaságot
[6] katolikusok, evangélikusok, reformátusok, unitáriusok, görögkatolikusok és ortodoxok
[7] utalás a francia forradalmi himnuszra, a La Marseillaise-re
[8] az angol himnusz a királyra / királynőre kérik Isten oltalmát
Köszönöm ezt a tökéletes információt, mert csak részleteiben ismertem. A keletkezésének pontos dátumot igen, de a többit csak sekélyesen. Nagyon jó kiegészítőkkel ismerkedtem meg és tovább adom gyermekeinnek is a Himnuszunk történetét