A képet köszönöm Lennert Gézának!
A Nap már lassan ballagóban volt a Tisza felé, amikor asszony ránézett a faliórára: este fél hétre járt az idő.
- Mindjárt sötét lesz és még sehol sem tartok. Pedig még a kerttel sem végeztem és a temetőben sem voltam… - gondolta magában. Már jócskán benne járt nyugdíjaséveiben, de szinte egy percet sem pihent, a napjai állandó sürgés-forgásban teltek, éjszaka mindig holtfáradtan zuhant az ágyba, hogy másnap reggel a Nappal együtt keljen.
Nem volt még olyan öreg, hogy a halálát várja, de már nem is annyira fiatal, hogy ne tudjon örülni minden napnak. Szép élete volt: család, munka, ház, ebben a háromságban teltek a napjai. Most azonban a gyerekek annak rendje és módja szerint kirepültek, már nem kell eljárnia dolgozni, csak a ház maradt, az emlékekkel. Rajta kívül már mindenki eltávozott innen: van, aki az életbe, van, aki a halálba, s ő a kettő között itt maradt, mint az emlékek őrzője.
Éppen belépett volna a házba, amikor látta, hogy valaki áll a kapuban. Kicsit csodálkozott magában, hiszen nem várt vendéget, de akár várt vendég, akár nem, van kávéja, van teája, sőt még egy kis keksz is a kamrában, Isten hozta.
Nem ismerte fel az érkezőt, pedig nagyon ismerősnek tűnt az öregember… Hiába, ez már az öregség, gondolta magában.
- Isten hozta! – köszöntötte.
- Adjon Isten – válaszolta a férfi.
A konyhában hellyel kínálta:
- Mit adhatok? Kávé, tea, sütemény? – kérdezte, bár kicsit pironkodott magában, hogy a száraz kekszet süteménynek nevezte.
- Amit te is szeretnél.
A nő elgondolkozott: ha tegeződik, akkor csak jó barát vagy közeli rokon lehet, de ugyan ki?
- Nekem mindegy, amit gondol.
- Akkor teát kérek. A kávé mellett sietősebb a beszéd, mert a kávé csak frissen jó, a tea mellett jobban lehet beszélgetni, aprókat kortyolva.
A nő felrakta a tűzre a vizet, elővette a mézet és a cirompótlót, és keresett két szép csészét a kredencben. Idejét sem tudta, mikor készített két teát egyszerre.
- Hogy megy a sorod? – kérdezte a férfi.
- Megyeget… Nem unatkozom.
- Épp ezért jöttem.
- Miért? – kérdezte zavarodottan a nő.
- Nem ismersz fel? – mosolyodott el a férfi.
- Szégyellem… - sütötte le szemét a nő.
- Ne szégyelld… Már nagyon régen találkoztunk. Én vagyok az idő.
- Az idő?
- Igen. Kislánykorod óta folyamatosan azt mondogattad, hogy nincs időd, mert nem engedtél magadhoz. Most gondoltam újra tiszteletemet teszem nálad, hátha elfogadsz most már. És ha elfogadsz, akkor végre elkezdheted életed új szakaszát.
- Öregasszony vagyok már, nincs időm arra, hogy új dolgokba kezdjek…
- Csitt! – Tette ajkaira a férfi az ujját. – Ne utasíts vissza újra! Pont most tudsz végre elkezdeni igazán élni. Már teljesítetted a kötelességedet a világban, most végre kezdj el olyan dolgokkal foglalkozni, amik örömöt adnak, amik teljessé tesznek, amire eddig nem volt időd.
- Mikre?
- Azt mondod, hogy semmire sincs időd: hát foglalkozz azokkal, amiket eddig semminek tartottál: ülj le egy kényelmes székbe és nézd meg a naplementét, hallgass zenét, olvasd el azokat a könyveket, amik évtizedek óta ott porosodnak a polcodon.
- Annyi dolog lenne… - pillantott az asszony a faliórára.
- Pontosan: annyi dolog lenne, amit még meg kell tenned, hogy boldog legyél. – A látogató is az órára nézett, majd az asszonyra: - Mennyi is az idő?
- Fél hét – olvasta le a nő a mutatókról.
- Nos, ezt az órát most megállítottam.
- Hogyan?
- Még mindig nem hiszed el, hogy én vagyok az idő? Hát nem adtam belőle ennek a szerkezetnek. Ezentúl az óra csak akkor fog járni, amikor az eddig feleslegesnek tartott dologgal foglalkozol: magaddal. Nos, én sem zavargok tovább. Isten áldjon – állt fel a férfi.
A nő aznap este már nem dolgozott tovább (csak a csészéket mosta el, mert azért mégis…) és leült egy könyvvel a fotelba. Olvasás közben megnyugtatóan ketyegett az öreg falióra.
Comments