A napokban egy riporternő ezt kérdezte tőlem: „Mesélj Albertirsáról! Úgy tudom, van itt egy varázslatos hely, ami mindig ihletet ad”.
Tegnap fűnyírás közben gyakran eszembe jutott ez a kérdés. A realitás: forróság, por, benzingőz, izzadtság… Mint egy háborús film az Afrikakorpsról, csak nem zeng közben a Panzerlied. Ez lenne az ihlet forrása?
És mégis, igen. Mert ott van 450 négyszögöl elvadult birtok, ahol férfiasan birtokra kell kelnem a természettel. A térdig érő gazzal, miközben vigyáznom kell a szépre, hogy ne pusztítsam el hasznos és szép virágokat.
Mégis, közben van időm gondolkozni és álmodozni. Arról, hogy bár egyedül vagyok, de nem vagyok magányos. Ott a kertben mindig ott van velem valaki, mert nincs olyan munka, amibe nem lehetne többet beleálmodni.
A lemenő nap fényében érzem a béke ígéretét.
Ahogy a fűnyíróval haladok a fűben, gyíkok szaladnak előttem, mint miniatűr dinoszauruszok, mintha prehistorikus kalandfilmben lennénk.
Este, mikor már feljön azt esthajnalcsillag, csendesebb munkák jönnek. Még a ház előző tulajdonosától örökültünk egy öreg feszületet. Talán nem Michelangelo remekműve, de mégis Krisztusról és az ő szeretetéről szól. Tavaly, amikor festettem a szobát, véletlenül levertem és a karjából letört egy darab. Kint a kertben már égett a tűz, vártam, hogy leégjen és vacsorát tudjak sütni a családomnak, volt pár percem és megragasztottam a feszületet.
És eszembe jutott még valami: tavasszal, a nagy fűben véletlenül lenyírtam egy friss diófahajtást. Emlékszem, nagyon meggyászoltam. Hiszen meddig él egy ember és meddig egy diófa? Ha nem vagyok figyelmetlen, hatalmas fává terebélyesedhetett volna, sok-sok évvel túlélve engem. De a fűnyíró vaspengéje végett vetett ennek.
Felálltam és elsétáltam a kert végébe és csodát láttam: a megnyesett ág kizöldült, dúsabb lett, mint eddig bármikor.
Mert nevetséges az ember: azt hiszi, hogy tud pusztítani, de valójában, még ehhez is kevés. Isten ott is tud életet támasztani, ahol az ember el akarja venni azt.
S mi a mi feladatunk itt a világban? Talán nem több, mint megragasztani az eltört feszületet.
Ezt a történetet sok éve írtam… Most tavasszal, amikor felébresztettem a házat, megnéztem a fát: büszkén tör az ég felé, bár a szőlőindák fojtogatták… Megszabadítottam: mert az élet hiába erősebb, mint mi, de azért az életet óvnunk kell.
Nagyon szívhezszóló, szép történet! Te mindenben megtalálod a hitet és az örömöt!❤️