(gondolatok Jászai Mari emlékiratait olvasva - férfi és női hangra)
F: Színésznő volt, nevét viseli,
színház, tér iskola,
tudjuk, nagy volt és meghatározó,
bár játékát nem őrizte meg
sem hangosfilm, sem bakelit lemez…
N: Egy nő voltam csupán,
ki estéről estére más életben élt…
A kezdet: forgácsszedés egy győri ácstelepen.
A vég: Rábatamásin csibeetetés.
Közte: egy rövid fénybe-reppenés.
F: Mégis, azt mondták, koturnusban
lebegtél a világot jelentő deszkák felett.
N: Azt mondták, abban születtem,
pedig egy földes szobából indultam én,
de mikor lábamra kötöttem a szent lábbelit,
lelkem átfogta a világ horizontját.
F: A színpadon ezer életet éltél,
más szavát sajátként kimondva,
s mindez elfedte valódi énedet.
N: Tán nem is volt… Nem szerettem senkit.
Én csak színésznő akartam lenni,
a színpadon és az életben is,
ugyanazt az igazságot kerestem,
a hazugság sosemvolt fegyverem,
játszva és írva szavakat, sorsokat,
mindez áldás és átok volt nekem.
F: Játékod ma már sokszor rostált emlék,
tán csak néhány kép, egy-két mozdulat,
mit megőrzött a fotógráfia,
az idő betonfalat emelt közénk.
N: Miért lennék több?
Kik utánam jöttek, magukban bíztak,
ahogy egykor bíztam én is önmagamban,
nem érdekelt az írott példák sora.
A szerelem az egyetlen csoda a földön,
de ezt élni kell, nem örökíthető.
Tán minden tettem helytelen volt életemben,
de lelkem mélyén érzem:
mindez én voltam, így kellett lennie.
F: Egy fa voltál és vagy
melynek virágai a tavasszal eltűntek,
de gyümölcseiről ismerszik fel:
példát adtál, tanítottál,
mindenkit, ki színpadra lép,
vagy leül a nézők közé.
N: Ki ismeri az igazt,
ki nem vár mástól mást, csak mi lényege,
annak az élet mulattató színielőadás,
melynek végén meghajlok,
s tán Thália tapsol nekem.
Commentaires