A remetéről az a hír járta, hogy ismeri a boldogság titkát. A remete azonban igencsak furcsa módon közölte ezt az emberekkel: mindig csak egy-egy szót mondott, s kettesével fogadta a látogatókat. A sors, vagy Isten rendeléséből, a két ember egyike mindig egy erős és egy gyenge ember volt.
Egy nap ezt mondta az őt keresőknek:
- Változtass
A látogatók hazamentek és a gyenge megpróbálta megváltoztatni a világot, az erős meg megváltoztatta önmagát.
Máskor ezt mondta:
- Szégyentelen
A zarándokok hazamentek. A gyenge ezután nem szabott gátat vágyainak, az erős nem tett semmi olyat, amit szégyellenie kellett volna mások előtt. A gyenge évtizedek alatt kiismerte, hogy vágyai pusztulásba visznek, és miután megcsömörlött mindettől, olyan útra lépett, amire az erős már kezdetektől fogva és ugyanolyan boldog lett.
Megint más alkalommal ezt mondta:
- Képmutató
Az erős festeni kezdett és megmutatta képei által a szépet, igazat és jót a világnak. A gyenge az álszenteskedés útjára lépett, s hazudott önmagának és a világnak, de mikor egyszer próba elé állította az élet, kénytelen volt megfelelni annak a képnek, amit önmagáról kialakított, s az igazak útjára lépett.
Végül azt mondta másoknak:
- Naplemente.
Az erős tudta, hogy ezt az jelenti, hogy minden nap meg kell keresnie a csendet és a békét, s amikor lenyugszik a nap, akkor néki is el kell nyugodnia. A gyenge sürgetést érzett ki ebből a szóból, hogy napnyugtáig már kevés az idő, s sietnie kell munkájával – de végül mind a kettő boldog lett.
A remete egyik tanítványa igencsak csodálkozott és megkérdezte mesterét:
- Mondd, atyám, miért van az, hogy mindig csak egy-egy szót mondasz, amit ki így, ki úgy ért, de végül mindenki megtalálja a boldogságot.
A remete hetekig nem szólalt meg, majd egy szombat este így válaszolt:
- Fiam, mindenki azt hiszi, hogy ismeri a célt, de nem ismeri az utat. Valójában azonban pont fordítva van: a célt, amit van, aki Istennek, van, aki boldogságnak hív, senki sem ismeri, miközben az utat, ami ismeretlennek tűnik számukra, magukban kell keresnie, bennük van. Én csak rájuk nézek, s kimondom azt a szót, amit érzek, de nekik kell jelentést adniuk a szónak. Mert a boldogság titkát mindenki saját maga ismeri csak.
Ennek a mesének is meg van a maga meséje. Először a szavakat ízlelgettem, majd megszületett a kávémese. Elhatároztam, hogy kicsit félreteszem, hogy majd egyszer friss szemmel is átolvassam, de akkor a Facebook-on megláttam Böősi Tünde alkonyati képeit, s a három leírt szóhoz hozzáírtam még egyet: „Naplemente” – s így lett teljes a kávémese. (A fénykép Tünde ajándéka ehhez a novellához)