Azt hiszem, történet még nem indult olyan unalmasan, mint az enyém: betelt a kocsim forgalmi engedélye és újat kellett csináltatnom. Mint egy tisztességes állampolgár, összegyűjtöttem vittem minden papírt, ami kellett, egy szép februári napon bementem a kormányablakba, sorszámot téptem és vártam. És tovább vártam, bár gondolom, ez az információ senkit sem lep meg. Mikor sorra kerültem, az ügyintéző hölgy kedvesen, de kissé fáradtan köszöntött, egy gyors pillantást vetett a forgalmimra, elkezdett valamit begépelni a számítógépébe. Aztán pár pillanat múlva mozdulatlanná dermedt. Lassan közelebb húzta magához az okmányt, s úgy nézett rá, mintha kísértetet látna.
Talán egy perc telt így el, az egyre kínosabbá váló csöndben, mire összeszedtem a bátorságomat és meg mertem kérdezni:
- Bocsánat, asszonyom, valami baj van az irataimmal?
- Nem… Egy pillanat, mindjárt jövök. – Felállt és kiment az ügyféltérből pár percre. Amikor visszajött, különösen fénylettek a szemei.
- Elnézést, Uram, csak innom kellett egy pohár vizet – szabadkozott.
- Rosszul van?
- Nem, csak meglepődtem. Tudja, felismertem a kézírásomat. Nézze! – mutatott rá a forgalmi egyik előző bejegyzésére – ezt még én írtam. És a dátum is…
- A dátum? – kérdeztem vissza meglepetten. Közben kezdett valami derengeni, hogy valóban egy nagyon kedves hölgy segített nekem évekkel ezelőtt. Még egy borítékot is adott, hogy ne veszítsem el a papírokat.
- Nem, a dátum, nem lényeges – rázta meg a fejét. – Csak meglepődtem.
Úgy néztem a forgalmit, mint aki még sohasem látta… Most vettem észre, milyen szép, szabályos betűkkel írta fel a dátumot.
- Holnapután jár le… Tudom, korábban kellett volna jönnöm, csak mindig volt valami – magyarázkodtam.
- Nem számít, megoldjuk… - és többet egy szót sem szólt se kézírásról, se dátumokról, csak tette a dolgát. Bennem, azonban már megmozdult a kisördög, éreztem, hogy itt valami titok lappang. Amikor végeztünk, már véget is ért az ügyfélfogadás. Kimentem, leültem a téren és rágyújtottam egy cigire. Néha jobb hagyni a sorsra, hogy összekutyulja életünk folyását. Ha kijön és erre jön, amíg elszívom a cigarettát, megkérdezem, hogy miért nézett a papírjaimra úgy, mint egy kísértetre. Ha nem, akkor maradjon örökre rejtve előttem a titka.
A sors azonban kaján mosollyal másképp intézte az ügyet. Egy 18 év körüli fiatalember várt rá. Megpuszilta, elvette a nőtől a szatyrot és együtt indultak el. A korkülönbség alapján egyértelmű volt, hogy a fia lehetett, s magamban már rájöttem arra is, hogy miért írta olyan szépen a számokat; valószínűleg minden este együtt matekozott vele.
Azonban nem tudtam szabadulni a pillantásától, amivel a forgalmimra nézett.
Otthon, világosban elővettem a borítékot, amit még anno kaptam tőle, néhány adatot firkantott rá kutyafuttában. Szép, egyenletes írása volt, mint egy tanítónőnek. Csak két betű tűnt ki a szövegből: a nagy S és I betű.
Az S-nél a toll majd átszakította a papírt, mintha tudattalan düh vezette volna a kezét. Az I ennek az ellenkezője volt: alsó és felső hurkot is ívelt rá, de halvány volt, alig érintette a papírt, mintha félt volna attól, hogy a leírt betű, mint egy pogány varázslat életre kelt valamit, amit magában már halálra ítélt. Már csak egy darabkát kellett a képhez illesztenem: valamilyen S-nének hívják…
Tudtam, hogy önző és gonosz dolog, amire készülök, de elhatároztam, hogy másnap mindenképpen beszélek vele. Meg kell kérdeznem, hogy igaz-e, amit sejtek. S talán neki szüksége van arra, hogy válaszoljon rá, hogy kimondja azt, amit már eltemetett magában, de ahogy a nézése elárulta, még mindig él.
Tudom, most sokan elítélnek azért, hogy felforgattam egy ártatlan ember életét, de higgyék el, nem puszta kíváncsiság vezetett. Éreztem, hogy ennek a nőnek az életében valami befejezetlen, valami torzó és talán pont rám, az egyszerű kérdésemre van szüksége, hogy le tudja zárni ezt a régi ügyet.
Szerencsém volt, amikor bezárt a hivatal, a nő, mintha érezte volna, hogy ott várok rá, egyenesen felém jött. Köszönés nélkül egyből a tárgyra tért.
- Tudtam, hogy itt lesz. Éreztem.
- Akkor sejti, hogy miért vagyok itt.
- Igen. Kérdezni akar arról a forgalmi engedélyről.
- Igen. De ha akarja, akkor szó nélkül elmegyek – bólintottam.
- De a kérdése akkor is itt maradna a levegőben. Valahányszor bejönnék és elmennék, mindig találkoznék vele. Inkább kérdezzen. De mielőtt felelnék, lenne egy feltételem. Teljesítenie kellene utána egy kérésemet.
Nem tudtam, mit fog kérni, de éreztem, hogy fontos lesz neki, így csak ennyit mondtam: - Rendben.
- Akkor jöhet a kérdése.
- Nem tudom, hogy igazából kérdés-e. Inkább csak sejtés és szeretném, ha megerősítené, vagy megcáfolná. Talán az utóbbinak jobban örülnék.
- Halljam.
- Adott nekem egy borítékot, még évekkel ezelőtt.
- Erre nem is emlékeztem.
- Írt is rá. Semleges szöveget. Szép a kézírása… Nagyon összeszedett. Mégis, két betűt másképpen írt. Az „s” betűt mintha gyűlölte volna. És a férje neve is ezzel a betűvel kezdődik. De – nehéz volt folytatnom – az „i” betűt mintha szeretettel írta volna le. De alig érintette a toll a papírt.
- És ebből mire következtet? – sütötte le a szemét.
- Hogy bár házas volt, de volt egy rejtélyes „i” az életében, akit nagyon szeretett. De nem merte bevallani magának sem.
- És mi a kérdés? – remegett kicsit a hangja.
- Mondtam, hogy nem igazi kérdés, inkább csak sejtés.
- Akkor a válaszom: igen. Valóban volt. De azt hittem, hogy többet akar kérdezni. Hogy miért dermedtem meg.
- A dátum?
- Igen. A dátum. Nevezzük I-nek. Néhányszor váltottunk pár szót, de nem történt semmi sem. Még kettesben sem voltunk egyszer sem. Mégis, mindig megdobbant a szívem, amikor a közelében voltam. Egyszer rám nézett és azt kérdezte, halkan, hogy csak én halljam, hogy nem lenne-e kedvem kicsit sétálni és beszélgetni. Ha igen, este várni fog a folyóparton. Én kirohantam a mosdóba és sírtam. Aztán a tükörbe néztem és hosszú évek óta először szépnek láttam magamat. Rendbe hoztam a frizurámat, szépítkeztem. És majd kiugrott a szívem a helyéből.
- És este mi történt?
- Semmi. Megijedtem. Hazamentem, vacsorát főztem a családomnak és egész éjszaka takarítottam. Soha többet nem beszéltünk. És azóta is fáj, hogy akkor gyáva voltam. Hogy még annyit sem mertem megtenni, hogy elmenjek és beszélgessek vele egyszer. Pedig tudom, hogy nem történt volna semmi erkölcstelen vagy helytelen, csak egyszer őszintén beszélhettem volna valakivel. És… - nehezen kereste a szavakat. – Ennek holnap lesz az évfordulója. Ezért markolt meg a dátum.
- Köszönöm, hogy elmondta.
- Akkor – nézett a szemembe – jön az én kérésem. Holnap este hatkor találkozzunk a parton. Csak azt kérem, mondjon igent. Nem kell, hogy eljöjjön.
- Akkor miért?
- Hogy magamnak bizonyítsam be, hogy most már más vagyok. Hogy ha I ma tűnne fel az életemben, akkor már lenne bátorságom elmenni.
Kiszáradt a torkom és csak suttogni bírtam: - Igen.
Egész nap vívódtam magamban, de este ott voltam. Pontosan érkeztem, de az asszony már ott várt rám. Egy olyan szakaszon, amit a töltésről nem lehetett látni, ahová nem ért el az utcalámpák fénye. Körben mécseseket gyújtott. Köszönni akartam, de az ujját az ajkaira tette, jelezve, hogy hallgassak. Elővette a mobilját megnyomott rajta valamit és akkor megszólalt a zene. Egy giccses dallam volt, azt hiszem, a Herkulesfürdői emlék. Lerakta óvatosan a telefont egy kőre és kérőn rám nézett. Bólintottam és meghajoltam előtte kicsit, ahogyan táncra kér fel egy úr egy hölgyet.
És táncoltunk, ott a folyóparton a téli éjszakában, egy rég elfelejtett dallamra. Én vele táncoltam, ő azzal a titokzatos I-vel.
Amikor véget ért a dallam, elengedte a kezemet, elfújta a mécseseket és szó nélkül távozott.
Soha többet nem beszéltünk egymással. Ha néha láttam az utcán, rám mosolygott, de nem köszönt.
Egyszer a buszon mögötte ültem, nem tudta, hogy ott vagyok, mégis, egy dallamot dúdolt. A Herkulesfürdői emléket.