Látogatóim száma

  • Rozványi Dávid

Kávémesék: Emléklomizás



Egy magyar, nyugati sorstársaihoz képest szerencsés helyzetben van: ha kalandra vágyik, nem kell repülőre ülnie, elég, ha kibuszozik a kies Józsefvárosba: már ott is megtapasztalhatja, mi is az a multikulturális környezet. No, azért „No go” zónának nem nevezném: a gázspray az utastérben és a hatósági útzárak csak színesítik az egyébként unalmas hétköznapokat.

Naponta elmentem egy foghíjtelken kialakított piac előtt, semmi különös, bádogfallal választották el az utcától, anélkül, hogy egyszer is alaposabban megnéztem volna, tartva magam azon alapelvhez, amely Józsefváros ezen részén nagyban segíti a túlélést: „Ne kíváncsiskodj, ne állj meg, ne menj be!”. Egy napon, amikor a buszról leszállították az utazóközönséget (már nem is kérdeztük miért, annyira megszoktuk, hogy a járat nem megy végig), el kellett sétálnom a kapujuk előtt és feltűnt, hogy a belépők mind gondterheltek (ezen azért nincs mit csodálkozni), de a kijövők mind felszabadultak, mintha valami nagy terhet ráztak volna le magukról.

Már lejárt a munkaidőm, tehát ráértem, gondoltam, kockáztatok, s kicsit veszélyesen élek, hát betértem én is. A földre terített ponyvákon milliónyi kacat látványa fogadott. Az emberek ráérősen sétálgattak, néha lehajoltak, kézbe fogtak valamit, amit vagy visszaraktak, vagy zsebre vágtak.

„Ha Rómában élsz, viselkedj úgy, mint a rómaiak” - gondoltam, s én is így tettem. Egy száraz rózsaszálat vettem fel. Hirtelen egy érzés szállt meg: egy fiú adhatta egy lánynak, talán ez volt az első virág, amit egy férfitól kapott. A lány a rózsával együtt őrizte a szerelem lángját, de már egy idő, talán hónapok, talán évek múltával már szabadulni akart az emléktől és ide hozta. Pedig az emlék akkor is szép, ha fáj…

Egy plüssmaci - látszott rajta, hogy még senki sem játszott vele. Talán egy várandós nő, aki áldottnak fogta fel állapotát, vette születendő gyermekének, de aztán elvetélt. Talán már többször nem fogant meg benne egy magzat sem, már feladta a reményt, s a plüssmacit, ami érintetlen maradt a gyermeki öleléstől, idehozta.

Ezernyi apróság, fájóan szép emlék… Már értettem, miért hozzák ide az emberek a terheiket. De mi visz rá valakit, hogy bármit is hazavigyen, a vállára véve más terhét? Hiszen nincs semmi piaci értékük ezeknek a kacatoknak.

Egy jó ötvenes nő lépett mellém és lehajolt a rózsáért.

- Tudja – nézett rám magyarázkodón -, az első csók után kaptam a kedvesemtől. Sokáig őrizgettem, arra gondoltam, hogy egyszer talán ez az elszáradt virág lesz a menyasszonyi csokrom. De egyszer összevesztünk és elhagytam. Aztán, szerettem volna már vissztatérni, de tudtam: amíg nem szerzem vissza a rózsákat, hiába. Elképzeltem, hogy újra látom és ő szomorúan csak azt kérdezné: „Hol vannak a rózsáim?” Most már van rózsám – szépült el a mosolyában. – Vissza fog térni, tudom.

Indultában lehajolt a maciért is. Nem kérdeztem: tudtam, a vetélés emléke segít feldolgozni neki, hogy nem akart gyermeket szülni a kedvesének.

Szemerkélni kezdett az októberi eső, egyedül álltam a foghíjtelken. Kicsit gondolkoztam, nekem milyen emléket kellene itt hagynom… Nem, ráztam meg a fejem. Minden emlék, minden út fontos, még a tévutak is, mert ezek formáltak azzá, aki vagyok.

Hazaindultam volna, de a sárban észrevettem egy kicsiny feszületet.

- Csak mi maradtunk, Uram – néztem a corpusra. – Mi egymásnak. Téged vajon ki hagyott el és miért?

Felvettem és megtöröltem az ingemben.

Azóta mindig magammal hordom. Ha félek, vagy fojtogat a hiábavalóság, mindig megérintem.

Üzenem annak, aki valahol a kies Józsefvárosban elvesztette régi hitét, hogy megtaláltam és vigyázok rá. Ha jelentkezik érte, szívesen osztozom rajta – de nem mondok le róla!


#Kávémesék

88 megtekintés

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now