Az öregember haldoklott. Furcsa álmot álmodott, csak képek jöttek, szavak nélkül.
Egy tanyát látott, hangtalanul suhant felé, idegen vörös nap világított az égen, hullámzott körülötte a rét, a házhoz ért, már-már nyújtotta a kezét a hát kilincse felé, de hirtelen léptek zajára ébredt.
De ezek a léptek, nem azok a léptek voltak…
Az asszony léptei mások voltak. Dallamosak. Amikor először megjelent, úgy érezte, mintha a legszebb szimfóniát hallaná. Talán nem volt szép, ha szoborba öntötték volna az alakját, senki sem állt meg volna előtte ámulva, mégis volt benne valami élet, valami lobbanás, láng, tűz, aminek nem tudott ellenállni.
Végzetes szerelem volt, olyan, amilyen csak egyszer köszönt be minden ember életében. Csendesen indult, egy mosollyal, egy véletlen érintéssel, egy kacér pillantással… Könnyed volt, mint amikor egy szimfónia előjátékában először pendülnek meg alig hallhatóan a húrok. Nem érezték, hogy helytelen lenne, amit tesznek, pedig az asszonynak férje volt, ismerte is, rendes ember, lányai, mégis, elég volt egymásra nézniük és elsüllyedt a világ.
Ketten voltak csak.
Esténként megvárta pár sarokra az irodától és hazakísérte. Nem történt semmi sem, csak sétáltak egymás mellett, néha összeért a lábuk a trolin és boldogok voltak.
Aztán egy nap az asszony késett, órákat kellett rá várnia. Sötét volt már, amikor a nő a dallamos lépteivel közelített. A férfi állt az árkádok előtt, a „titkos” találkahelyükön és nézte az asszonyt és úgy érezte, ilyen szépet még nem látott. Az asszonyon látszódott, hogy nehéz napja volt, hogy halálosan fáradt, de amikor meglátta a férfit, elmosolyodott. A férfi tudta, hogy ennél szebb mosolyt még sohasem látott és nem is fog soha. Valami derűs büszkeség töltötte el, hogy ezt a mosolyt ő kapta, hogy ez a mosoly csak az övé.
Egymás szemébe néztek, a férfi alig észrevehetően intett a fejével, az asszony egy pillanatig habozott és bólintott.
És ott az árkádok alatt megtörtént az első csók. És a második, a harmadik, a századik. Vadul tépték egymásról a ruhát, nem törődtek vele, ki mit lát belőle s mit nem, nem törődtek az árkádon kívüli világgal, vadul szerelmeskedtek, habzsolták egymás testét…
Talán órák óta csak ölelkeztek, amikor az asszony még kicsit a másik, a gyönyör és a szerelem világában lebegve megszólalt:
- Szeretlek…
- Szeretlek.
- Rossz az, amit teszünk?
- Biztosan. De nem tudom annak érezni. Mintha a világ teremtése óta arra vártunk volna, hogy egymásra találjunk. Mintha az lenne az életünknek az egyetlen célja, hogy egyek legyünk. Teljesen. Szellemben, lélekben… Testben.
- Én sem érzem bűnösnek, pedig mindent megtagadtam, amiben eddig éltem. Mindent, amiben eddig hittem. Valamit kihoztál belőlem, amiről eddig nem tudtam. Mintha eddig csak egy szobanövény lettem volna a sarokban és csak most lettem volna ember. Nő.
- Szeretlek. Tudod?
- Tudom. És ha lett volna ma este itt egy ágy…
- Ha akarod, majd lesz.
- Akarom. Szeretném, ha lenne egy külön kis világunk, ahonnan mindenki mást ki tudunk zárni, ahol csak ketten vagyunk. Ahol mindent elfelejthetünk, amiért eddig életünk. És önmagunk lehetünk.
- Lesz. Ha valóban akarod, megteremtjük a mi saját kis világunkat, ahol boldogok és szabadok lehetünk.
Az öregember újra álmodott. Újra a tanya előtt állt és a kilincsre tette a kezét. Tudta, hogy az ajtó nincs zárva, csak le kell nyomnia a kilincset. De azt is tudta, hogy mit talál az ajtó mögött…
Hihetetlenül boldog hetek következtek. Titkos telefonok, találkák, szerelmes üzenetek, amiket mindenki más kinevetett volna, bugyuta szerelmes szavak, milliószor ugyanazt mondva. És várták a Találkozást, amikor nemcsak a lelkük, a testük is teljesen eggyé válik.
A férfinek volt egy kis háza. Még az apjától örökölte, nem kulipintyó, de négy fal és távol mindentől. Hétvégéken nem találkozhattak, megbeszélték, hogy azokat az asszony a családjával tölti, így a férfi minden hétvégéjén lement, kifestette, újítgatta, hogy méltó legyen az asszony fogadására.
Számolták vissza a napokat. Már csak egy hét volt hátra, már csak hat nap… Az asszony is készült. Kozmetikushoz, fodrászhoz ment, csinos nyári ruhát vett magának és olyan fekete melltartót, amiről korábban azt gondolta, hogy tisztes úrinő sohasem viselne.
Csendes örömvárás töltötte be a napjaikat.
Az öregember álmában az ajtó előtt állt és fel akart ébredni. Menekülni akart az álmából. Kétségbeesetten fohászkodott, hogy meghallja a lépteket és felébredjen.
De az ajtó kinyílt. Minden úgy volt, mint azon a reggelen: a kávéfőző előkészítve, az ágy megvetve, kis édesség, virág… Ahogyan egy férfi elképzeli, hogy milyen helyet szeretne egy nő magának.
Amikor rendezte a szobát, sokáig töprengett, hogy az apjától örökölt feszületet levegye-e, hogy vajon a nőt nem fogja-e azokra az értékekre emlékeztetni, amiket el kellett felejtenie, ahhoz, hogy az övé lehessen. Sokáig gondolkozott. Csak állt a feszülettel szemben, de nem tudta rászánni magát, hogy levegye. Istent könnyen meg tudta tagadni, de az apját, aki hitt Istenben, nem.
Aznap reggel, amikor az asszonyt várta, minden a helyére került. Minden apró részlet szeretetet és melegséget sugárzott. Ő már az előző éjszakát is ott töltötte, megbeszélték, hogy az asszony a tízórás távolsági busszal érkezik. Már kilencre bement a faluba elé, zakót és nyakkendőt vett fel, virágot vásárolt.
És az asszony nem érkezett meg.
A következő busszal sem.
Nyugtatgatta magát, hogy a nő mindig mindenhonnan elkésik, biztos, túl sokat cicomázgatta magát a tükör előtt, biztos, csak túlzásba vitte a tetszeni akarást…
De az azután következővel sem érkezett meg.
Már az utolsó busz is elment, de ő még mindig csak ott ült és várt. Nem akarta elhinni, hogy nem jön meg a nő.
Már éjfél volt, mikor végre tudomásul vette a valóságot. A realitásokat. Hogy nem jön sohasem. Ledobta a nyakkendőjét, fojtogatta már, a zakóját, úgy szorította, mint egy páncél, a virágot behajította az árokba. És gyalog elindult a város felé.
Másnap este a szokott helyen várta asszonyt, az árkádok előtt. Borostás volt, kialvatlan és gyűrött, de mint a bolygó zsidó kereste nyugalmát, anélkül, hogy leült, lepihent, evett vagy ivott volna. Élőhalott volt, akiben csak egy kérdés izzott, csak egy kérdésre akart választ kapni. Tudta, hogy vége van, de tudni akarta miért, az asszony szemébe akart nézni.
Az asszony késett. Mint azon a bűnös-bűvös estén… Már sötét volt, amikor feltűnt az árnya. Először nem akarta megismerni a nőt. Büszke egyenes tartása meggörnyedt, szemében nem csillant a tűz, járásában nem volt dallam, olyan nehezen lépdelt, mint aki a világ súlyát hordozza a vállain.
- Szia. Tudtam, hogy várni fogsz.
- Nem jöttél.
- Nem.
- Miért?
- Lebuktam.
- Mi? Pedig nagyon óvatosak voltunk. Hogyan?
- Álmomban a nevedet suttogtam. Szerelmesen. Vággyal. Nem kellett leveleket olvasnia, meglesnie, tudta, hogy mit jelentesz nekem. Amikor kérdezett, nekem meg nem volt erőm hazudni.
- Bántott?
- Jobb lett volna. Összetört. Azt kérdezte, hogy már nem szeretem? És téged jobban szeretlek-e. Hogy el fogom-e hagyni.
- És?
- Mit és? Tudod, hogy mit válaszoltam. Nem mentem le hozzád. Egész éjjel gyötrődtem, pedig tudtam, hogy mit fogok válaszolni neki.
- Akkor hazugság volt minden? A szeretet, az örökre, a csók, az ölelés? Ennyi?
- Igen, ennyi. Egy álom voltál, egy illúzió. Előhoztad belőlem, amiről azt hittem, nem is létezik. Annyi év után nem csak anya és házvezetőnő voltam, hanem nő. Csupa nagybetűvel.
- Nekem istennő voltál, Kedvesem. Újra egy szürke szobanövény akarsz lenni a lakás sarkában?
- Drágám, ne feledd el, katolikus vagyok, nem hiszek az istennőkben. Te egy álom voltál, mintha egy másik világból érkeztél volna, amikor veled voltam, rám ereszkedett a rózsaszín köd, mindent elfelejtettem. De tegnapelőtt hajnalban ez a köd végleg felszállt. Rájöttem, hogy az igazi helyem a férjem és a lányaim mellett van. Sajnálom, hogy megbántottalak. Nem akartam.
- Gyönyörű volt a szerelemünk.
- Igen. De nem az vagyok, akinek hittél. Csak egy ember. Egy asszony. Egy anya. Egy szürke kis pont. Vissza kell mennem a saját világomba. Csak egy kaland voltál nekem. Ahogy én is neked. Csak a zsákmányod voltam, tigrisként lecsaptál rám és jóllaktál. Semmi több.
- Ezt ki mondta neked?
- Nem számít. Igaz, nem?
- Ha így érzed, akkor tényleg vége.
- Örülök, hogy belátod.
- Szeretsz? Szerettél?
- Meg akarsz csókolni búcsúzóul?
A férfinak egy pillanatra eszébe jutott az asszony összes szerelmes csókja, az összes szenvedélyesen boldog pillanatuk. Szomjazta, hogy egy pillanatra újra átélje, de tudta, hogy ezzel csak meghosszabbítaná a búcsú fájdalmát. Látta a nőt: behunyta a szemét, kicsit kinyitotta az ajkait… Mintha még egyszer szeretné átadni magát a varázsnak. Mintha mégis jó lenne, nem csak egy berendezési tárgynak lenni a lakásban.
Ebben a pillanatban meggyűlölte a nőt. Mert tudta, hogy sokkal több is lehetne, mégis vissza akar húzódni a saját kis szürke világába. Gyáva volt belevetni magát a boldogságba, hogy igazán önmaga lehessen.
- Nem.
A nő összerázkódott és csendben könnyezni kezdett.
- Gyűlöllek. Miért kellett kihasználnod? Amíg nem ismertelek, boldog voltam. Most már sohasem lehetek az. Gyűlöllek. Amíg nem jelentél meg, addig jó volt, volt férjem, három lányom, a legnagyobb gyönyör az volt, ha kitakarítottam a lakást és vasárnapi ebédet főztem. Ezt vetted el tőlem. Most már látom, hogy minden, amiben eddig éltem, amiben ezután is élnem kell, hazugság, díszlet volt csak. És ezt sohasem fogom megbocsátani neked, gyűlölni foglak és ez a gyűlölet el fog kísérni mindörökre.
- Te szakítasz velem és te gyűlölsz?
- Igen. Legalább te hagytál volna el. Akkor könnyebb lenne. Soha ne légy boldog. Soha nem is leszel boldog, mert mindig ott leszek benned.
- Azt hiszem, ez teljesülni fog. Azt hitted, hogy csak egy nő voltál nekem a sok közül. Pedig, hidd el, te voltál az első. Az első, akit nem csak öleltem, hanem szerettem is. Emlékszel? Amikor a kis kocsmában koccintottunk, azt mondtuk: „örökre”. És most mégis vége. Nem hiszem, hogy utánad valaha még így tudnék csókolni bárkit is.
- Ne is. Azt akarom, hogy soha ne ölelj úgy, ne csókolj úgy, mint engem.
- Kedvesem…
- Ne szólíts így!
- Akkor nem… Akkor csak annyit mondok: a tanyán előkészítettem mindent Neked. Rád fog várni. Nem fog más nőt látni, csak Téged.
- Most gyűlöllek igazán… Iszonyatosan kegyetlen vagy. Megyek. Soha nem bocsátok meg.
- Menj.
És a nő elindult, a vállán a félig lecsúszott sáljával, furcsa táncolós léptekkel, s közben a dalukat dúdolta:
„Ne sírj virágom, ne sírj anyám
Láttok még engem a ház udvarán…”
Mint aki éppen egy másik világban van, nem abban, amit valóságosnak neveznek.
A férfi soha többet nem ment le a tanyára. Nem érdekelte, mi történik a házzal, rohadjon el, lopják szét, ha egyszer azt már nem lép oda be, akinek készítette. Aki annak a háznak az úrnője lett volna, akinek a jelenlététől a viskóból, palota lett volna. A nő, akivel örökre boldog lehetett volna.
Az öregember mégis újra a szobában volt - álmában. Minden úgy volt ott, ahogy azon a reggelen hagyta. Minden egyes tárgy szöget vert a lelkébe, mert nincsen kínzóbb, mit egyszerre érezni az elveszett boldogságot és a be nem teljesült reményt.
Körbenézett és minden tárgyat egyenként szemlélt, arra gondolva közben, milyen boldogságot adott volna neki, ha el mer jönni. A kávécsésze, drága porcelán, neki vette, de soha nem érintették meg az ajkai. Az exkluzív kávé, a finom csokoládé, a méz, a selyem… Mind hiába várta őt.
A tükör. Hányszor képzelte el, hogy ül előtte és fésüli a haját, a gyönyörű szőke, csillogó, szerelem-illatú haját… Hányszor képzelte el, ahogy együtt megöregednek és az asszony még nyolcvanévesen is a tükör előtt ül, fésülködik és örökre azt a gyönyörű fiatal lányt látja benne, akit először…
Álmában a tükörbe nézett, de nem önmagát látta benne, hanem a végtelen feketeséget, érezte, hogy vonzza, magába szippantja ez a sötétség…
Évek teltek el. Már nem gondolt a nőre, csak hideg, csillagos éjszakákon fázott a magánya. Reggel az irodába sietett, amikor lépteket hallott maga mögött. Rövid, csattogó léptek voltak, minden dallam és szépség nélkül. Teljesen más volt, valahol mégis tudta, anélkül, hogy hátra kellett volna fordulnia, hogy ez Ő. Ha a dallam, a harmónia el is tűnt az életéből, de a léptei még mindig kifejezték a lelkét.
Elmosolyodott magában és lassított. A léptek mögötte szintén lassultak. Még jobban lassított, hallotta, hogy a léptek, hol jobbról, hol balról hangzanak: mintha a nő vigyázott volna, nehogy megelőzze, nehogy találkozniuk kelljen. Már csak pár méter volt a kapuig, ahol el kellett tűnnie, hirtelen megfordult és a nő szemébe nézett.
Egy pillanatra megtántorodott: a nő szemei sötétek, élettelenek voltak. Átnézett rajta, mintha nem is látná meg, mintha vak lenne. Tudta, hogy minden, amit valaha szeretett a nőben, már halott - és ő ölte meg.
Ebben a pillanatban értette meg, hogy a nő évek óta tartó némasága milyen szenvedést takar. Hogy neki csak nem azzal kellett szembenéznie, hogy vége, hanem azzal is, hogy ő mondta ki, hogy vége legyen. Hogy a borzalmat, ami szerelem lángolása és szárnyalása után rájuk szakadt, egyedül kellett viselnie, közben mindig mosolyognia és hálásnak lennie a férjének, hogy megbocsátott neki. Hogy azért, hogy hűséges legyen a családjához, nem csak őt, hanem saját magát is el kellett árulnia. Azt a titkos és szabad énjét, aki pár hónapra kiszabadult a hétköznapok börtönéből.
Azóta arra az egyre vágyott, hogy még egyszer hallja a nő dallamos lépteit, de soha többet nem találkoztak. Tudta, ha újra meghallaná azokat a régi lépteket, megbocsátást nyerne.
Az öregember haldoklott. Tudta, már nem napjai vagy órái, hanem csak percei vannak hátra. Már nem látott semmi, nem volt ereje kinyitni a szemeit, minden erejével arra összpontosított, hogy mit hall. Hátha, most az utolsó percben még meghallja a lépteit. Nem kell több, csak, hogy tudja, hogy közelít, abból tudni fogja, hogy szereti, hogy megbocsátott neki, hogy a tanya nem hiába várt…
És az utolsó pillanatában lépteket hallott közelíteni.
Az orvos megállt az ágy mellett, a műszerekre pillantott és lemondóan legyintett. Szegény sokat szenvedett, mielőtt megadta volna magát a halálnak.
Comments