Ma, halálának évfordulóján, Kaszap Istvánra, erre a ma már talán elfeledett fiatalemberre emlékezem.
A gazdagoké a Szentek Országa?
Nem tudom elgondolkoztak-e azon, a jelek szerint a gazdagoknak, a nagy embereknek könnyebb bejutni a Mennyek Országába, mint a szegényeknek… Vagy legalábbis, könnyebb bekerülni a hivatalos szentek közé.
Nézzük meg, a teljesség igénye nélkül, hogy kiket avattak boldoggá a XX. századból a magyarok közül, s hogy kik voltak ők a világ szemében (a teljesség igénye nélkül)!
IV. Károly – az utolsó magyar király. Boldog Batthyány Strattmann László – gróf. Boldog Apor Vilmos – püspök és arisztokrata. Talán az egyedüli, akinek egyszerű emberek voltak a szülei, boldog Rozsma Tódor volt, akit Hruscsov gyilkoltatott meg.
Pedig az Írás is azt mondja, hogy könnyebb a tevének átbújnia a tű fokán, mintsem a gazdagnak bejutnia Isten országába… De, aki ismeri a bibliai kép hátterét, tudja, hogy a tű foka egy kisméretű kapu volt, amin a tevék csak majdnem csúszva tudtak átmenni. Talán ez a titok nyitja: a gazdagnak, hogy Isten szerinti életet éljen, nagyon alázatosnak kell lennie. A szegény emberre rászabják az alázatot, mint egy rossz uniformist, a gazdag önként öltözik ebbe.
Mégis, úgy gondolom, hogy a kereszténységnek szüksége van arra, hogy egyszerű, úgymond hétköznapi, (átlagos?) embereket is példaképül állítson: hogy nem csak a nagy tettekkel lehet Isten akarata szerint élni, hanem csendesen, a köznapi élet hősiességével is. Ahogy a zsoltár mondja:
Uram, nem dölyfös a szívem, szemem nem tekintget gőgösen. Nem keresek nagy dolgokat, amelyek meghaladják erőm.
Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem. (131, zsoltár)
És Kaszap István, akiről most írok, hitem szerint Isten ilyen szolgája volt.
Egy átlagos élet…?
Kaszap István (1916-1935) életében látszólag nincsen semmi különleges, ami megkülönböztetné a korabeli fiataloktól. A családja egyszerű, apja postás, gyerekkori csínytevései sokunknak ismerős lehet: terpentint öntött a kályhára, hogy hazaküldjék az iskolából, újságot olvasott a pad alatt, ahogy ő fogalmazott: „az iskolába járásra csak csendőrijesztgetéssel tudtak kényszeríteni”, tanulmányi eredményei is inkább csak jó közepesnek mondhatók.
Az életrajzai megtérésként, fordulópontként emlegetik, hogy elhatározta, hogy pap lesz és nekiállt tanulni - én ebben nem látok olyan különleges eseményt. Abban a korban, a két háború között a papi hivatások száma növekedett, egy vallásos fiatal sokkal könnyebben hozta meg a döntését, hogy Krisztusnak szenteli az életét, papként, szerzetesként, vagy apácaként, mint manapság. A korszellemben benne volt, hogy Istent és a hazát szolgálni a legszebb „karrier”. Kaszap István életében azonban itt az első furcsaság: bár jelest egyedül testnevelésből kapott, mégis jezsuita akar lenni, az „elitcsapat” akik közé a legkiválóbbak is nehezen kerülnek be. Két és fél év kemény tanulás eredményeként színjeles érettségit tett le.
1934-ben lépte át a rendház kapuját – és senki sem tudta, hogy már csak másfél év van hátra az életéből.
Először csak láz, majd gyulladások és kelések jelentkeztek. Ha néha úgy tűnik, hogy jobban is van, hamarosan még rosszabbra fordul az állapota. 1935 novemberében el kellett hagynia a jezsuita közösséget, hazatér és meghal.
19 év, ennyi adatott neki. Nem tudott nagy dolgokat végrehajtani, csak küzdött és elfogadott a hitben.
Nem hagyott hátra könyveket, nagy ívű verseket. Ha írt valamit, azok talán nem is az ő gondolatai voltak, inkább csak lejegyezte, amiket olvasott vagy hallott. Mondjuk ki: a ma emberének közhelyesnek tűnnek. Mégis, Kaszap István képes volt arra, hogy azoknak a közhelyes igazságoknak, amik az átlagemberről lepattannak, értelmet adjon.
Egy szent árfolyama
Nézem Kaszap István fényképeit… Egy tiszta, fiatal arc, aminek hatása alá kerül az ember. Vajon melyik korban mit láttak bele?
A halála után közvetlenül, azt hiszem, a két háború közötti keresztény megújulás (ahogy az iskolában tanultuk: „keresztény kurzus”) jelképe lehetett: már 1920 után nőtt fel, egyszerű ember volt, a felemelkedő középosztály és parasztság tagjai is maguk közül valónak érezhették. Az ő világa nem a hivatalos neobarokk volt, hanem az utcák, az iskolák világa, ahol az „egyszerű” nép is élte a hétköznapjait (az „egyszerű” szót azért használom idézőjelek között, mert ez csak hamis, de közkeletű toposz).
Szent-Gály Kata ezt írja egyik versében:
Nem hangulat,
nem álmodás,
szeretni: mint a meghalás, kemény.
Önátadás,
szent áldozat,
hogy csak Te élj és már ne éljek én.
Mégis, ez a kemény szeretetet gyermekmesévé kezdett silányulni…
Nem beszélünk róla, de abban a korban volt valami forradalmi (majdnem ellenzéki is) is a Kaszap István-tiszteletben. Aki ismerős a katolikus szentté-avatási eljárásokban, az tudja, hogy ebben nagyon nagy szerepe van ebben az imameghallgatásoknak. A hívők az adott személy közbenjárását kérik valamely ügyükben, s ha meghallgatásra találnak, megküldik a szentté avatással megbízott személynek vagy szervezetnek, s ha az talál közöttük olyat, ami csodának, azaz Isten természetfeletti beavatkozásának köszönhető, csatolják a szent-jelölt aktájához. Természetesen a csodák nagyon ritkák, sok ezer eset között ha 1-2 van, amit az Egyház is annak minősít, amire nem találnak természetes magyarázatot. Azonban e kérések esetünkben árulkodóak: Kaszap István közbenjárását nagyon sokszor kérték olyan esetekben, amikor a magyar állam, a „hatóságok” (kórházak, bíróságok etc.) nem működtek megfelelően. Talán, ha nem jön a háború, akkor Kaszap István, mint eszme, segíthetett volna Magyarország megújulásában is.
De jött a háború… És Kaszap népszerűsége tovább nőtt. Hiszen a szenvedés, mint tenger öntötte el Magyarországot. Az egyszerű katona, az otthon maradt aggódó és kibombázott civilek erőt merítettek egy olyan ember életéből, aki a legszörnyűbb betegségeket viselte csendes hittel. Gyakran a frontra induló katonák Kaszap István sírjánál imádkoztak, vagy ha ezt személyesen nem tehették meg, másokat kértek meg erre.
Neve lassan áruvédjegy lett, mint akármely mosóporé…
Az arcvonások egyszerűsödtek, a hús-vér fiúból ikon lett.
És ezt a kultuszt, de más formában hivatalosan is támogatták: Kaszap az istentagadó szovjet elleni háború védőszentje lett: „A fronton ide-oda vándorló Kaszap-ereklyék lobbantsák fel a hitet, fokozzák annak kiolthatatlan lángját és fényük mutasson utat a győzelemhez. A Kereszt és az ötágú szovjetcsillag áll egymással szemben a keleti pusztákon. Az egyiket Isten nagy szeretete glóriázza körül, a másikat pedig pirosra festi egy húsz esztendeig tartó rémuralom alkonya.” (Kovács J. Elek) Borzalmas egy ilyen szöveg a ma emberének? Igen. De ne felejtsük el, hány ezer embernek jelentett a front szörnyűségei között lelki kapaszkodót Kaszap István hittel megélt szenvedése. A giccses gramofonzenék, az otthonról kapott levelek mellett ezek a közhelyes szentképek tartották a lelket az otthonukból kiszakított bakákban.
Gyermeki hittel hitték az emberek, hogy Kaszap István ereklyéi, képei megvédik őket a bombázásoktól is: a légoltalmi pincékbe függesztették ki a képét, sőt babonás legendák terjedtek arról, hogy Székesfehérvárt nem lehet bombázni, mert Kaszap István ködfátyollal védi, s ha fényképezni akarják a felderítő repülők, a képen mindig az ő arca jelenik meg…
Nézem ennek a fiatalembernek az arcát. Tiszta arc, olyan emberé, aki Istennek akart élni. Próbálom magamban megtisztítani a festéktől, amivel ikonná akarták formálni.
Szent vagy sem? Személyes érzéseim – és egy kérés
Az előző írásomban megmutattam, Kaszap István arcát mivé formálták… de nézzünk újra a szemébe. Nem az ikonnak, az embernek:
A nyolcvanas évek végén az Országos Széchényi Könyvtárban dolgoztam. Mikor csendesett a munka, nézelődtem a régi könyvek között, akkor olvastam először Kaszap Istvánról. Akkor még nem láttam meg benne a szentet: túl rövid volt az élete, túl kevés dokumentum állt rendelkezésre, nagyon kevés írás maradt fent tőle, s ami mégis, azt elfedte a propaganda.
A rendszerváltozás után Kaszap István tisztelete, ha nem is a korábbi mértékben, de új erőre kapott. XVI. Benedek pápa elfogadta a dekrétumot, amiben elismerte, hogy Isten Szolgája hősies fokon gyakorolta a keresztény erényeket, neve előtt már szabad a „tiszteletreméltó” kifejezést használni.
Mégis, hosszú időn keresztül nem éreztem a magaménak. Tiszteltem, hiszen tiszteletreméltó, de nem tudtam eldönteni, hogy valóban Krisztus lelke lobogott benne, vagy csak egy kamaszos isten-szerelem fellángolása volt-e az élete?
És most mit gondolok?
Mást… A kilencvenes évek elején hitoktatóként működtem egy rövidebb ideig, s amikor a szentekről beszélgettünk felhoztam Kaszap István példáját is. Bevallom, kicsinyhitű voltam, azt hittem, új dolgokat mondok, de az egyik hittanosom jelentkezett: a nagyapja Kaszap István cserkésztársa volt. Nagyapja azt mesélte neki, hogy egy alkalommal, amikor táboroztak, bicskával fát faragtak, Kaszap István karjába tövig beleszaladt a bicska. És nem káromkodott, nem szisszent fel: arcrezdülés nélkül tűrte a fájdalmat.
Akkor értettem meg, hogy ez az ember valóban túl tudott lépni a test fizikai korlátjain és a lélek szerint élt. Ahogyan akkor a kés okozta fájdalmat tűrte szótlanul, úgy később a halálos betegség szenvedéseit és reménytelenségét.
Nem tudom, hogy kánoni értelemben mikor avatják szentté, de azt tudom, hogy van mit tanulnunk tőle: hogy van fontosabb, mint az a világ, amit a testünkkel érzékelünk, amit a szem lát.
Kaszap Istvánról bővebben ide kattintva lehet olvasni.
Comments