Teamese: Amikor a kaszás visszatér

Máté Sándor festményéhez

A férfi túl járt már élete derekán, de még ereje teljében volt, az öregség nem vetette ki hálóját rá. Nem volt gazdag, de volt egy földecskéje, amit szeretett és ami táplálta őt, s volt egy házikója, ahol otthon lehetett, mi másra lett volna még szüksége?

Egy éjjel azonban különös látogatója volt: mikor éjfél körül felriadt, a fekhelye végén egy fekete csuklyás alak ült, csontkezében egy kaszával. Az idegen minden kertelés nélkül csak ennyit mondott:

- Hamarosan eljövök érted.

A férfi udvariasan csak így felelt:

- Ha kedved van, jer, a házam mindenki előtt nyitva áll, mindenkit szívesen fogadok.

- Még a halált is?

- Még a halált is – válaszolta a férfi, majd magára húzta a takarót és békésen elszenderült.

A férfi másnap reggel felkelt, megfente kaszáját és kiment a földre: Péter és Pál napjára járt a naptár, hát learatta a búzát. S mivel tudta, hogy már nem fog enni a belőle sült kenyérből, szétosztotta a falu szegényeinek.

Éjjel nem jött érte a halál, ezért következő nap learatta a takarmányt, begyűjtötte és megkérte barátait, ha történne vele valami, gondoskodjanak jószágairól.

Harmadnap a kertet rendezte el.

Minden este nyugodt szívvel feküdt le, s várta látogatója visszatértét.

Egy hét is eltelt, mire visszatért csuklyás csontváz látogatója.

- Isten hozott – fogadta.

- Megjöttem. Nem félsz?

- Mitől félnék?

- Hát a haláltól, attól csak illik egy kicsit megijedni! – tárta szét csontos karjait a halál.

- Hiába jöttél értem, kedves barátom.

- Hiába? Nem tudod, hogy mindenki felett hatalmam van?

- Ugyan, mit tudnál velem tenni?

- Például elveszem az életedet.

- Nem mennél sokra vele. Szép életem volt, minden nap örültem neki, nem lehet panaszszavam, ha véget ér. De tudnod kell, hogy az életemet nem tudod teljes egészében elvenni.

- Hogyhogy? – kérdezte sértődötten a kaszás.

- Learattam a búzát, az életet és odaadtam másoknak: amíg a belőle készült kenyeret eszik, élni fogok. Begyűjtöttem a takarmányt, hogy ne éhezzenek a jószágaim: amíg lovaim táncolni fognak a legelőn, élni fogok. Elrendeztem a kertemet, amíg gyümölcsöt hoznak a fái, amíg szirmokat bontanak virágai, élni fogok. Mit számít ezzel szemben az, hogy néhány kiló hú oszlásnak indul?

A halál bosszankodva válaszolt:

- Nagyobb tisztelettel illik velem szemben viselkedni! Legalább kicsit könyöröghetnél néhány nap haladékért!

- Majd, ha te is nagyobb tisztelettel beszélsz az életről, amit élek! Bocsánat, éltem!

- Úgy gondolod, ha mások javára élsz, nem halsz meg teljesen?

- Te mondtad, nem én! De most már elég a csevegésből, nagyon fáradt vagyok, rám fér a pihenés, az örök álom.

- Te perfid paraszt! – fakadt ki a halál. – Azt hiszed, túl járhatsz az eszemen? Hát tudd meg, hogy nem! Vedd tudomásul, hogy megsértettél, akkor lássalak, amikor a hátam közepét! Ide se jövök többet, ahol így semmibe vesznek!

- Ahogy gondolod, nem fogok könyörögni, hogy elvigyél magaddal. De ahogy nézem, elég rozsdás és életlen a kaszád, nem ártana kicsit megfenni. Megengeded, hogy segítsek?

A kaszás erre nem tudott mit felelni, dühében akkorát toppantott, hogy majd szétestek a csontjai. A szegény ember még ma is él, hacsak ki nem tudta engesztelni azóta a halált. De miért is tette volna meg ezt? Nem volt olyan fontos neki a halál.