A nő a vonaton ült és várta, hogy átszállhasson Kál-Kápolnánál. Nézte az elsuhanó tájat s közben azokra a megváltókra gondolt, azokra a művészekre, akikkel a hétvégén találkozott. Valahogy mindegyik az élet értelmét kereste, zenében, festményben, versben és prózában próbálták megtalálni. Ki ebben, ki abban vélte meglelni: egy arcban, a nő és férfi kettősében, a szaporodási vágy kiélésében… Valahol mindegyik mű tetszett neki, de közben mindegyik idegen is volt: az arcok nem az ő arcai voltak, s a szerelmeskedés képei, így kívülről látva közönségesek. Mégis, irigyelte őket, hogy képesek a maguk módján megtalálni az élet értelmét, vagy azt, ami képes betölteni ezt a szerepet a sorsukban.
A monitor jelezte, hogy a következő megálló Kál-Kápolna. Összecsomagolt és leszállt.
Az állomás olyan volt, mint bármelyik másik magyar vasútállomás, egy sínpár és egy épület, s néhány olvashatatlan méretű tábla: csak akkor tudta kivenni a betűket, amikor közelebb lépett: „Ludas”. Bosszankodva húzta össze a szemöldökét: mindent pontosan eltervezett, az átszállásokat, mikorra érjen haza, s most egy ostoba véletlen, a Magyar Államvasutak téves utastájékoztató rendszere miatt itt van egy olyan településen, ahol még sohasem járt… Az élet értelme annak kiszámíthatatlansága?
A peronon rajta kívül egy férfi állt: arckifejezése elárulta, hogy ő sem itt szándékozott leszállni. Egymásra mosolyogtak és a férfi segített újraterveznie az útvonalat: vonat helyett busszal, egy óra helyett két vagy három óra alatt, de célba fog érni. Ez már a XXI. század, gondolta a nő, az okostelefonok és a mobilnet kora… Mégis, ha nem segített volna neki az ismeretlen alak, akkor Isten tudja, hogy sikerült-e volna mindent így megoldania? Talán az élet értelme, hogy amikor valami baj ér minket, meg tudjuk tapasztalni, hogy az emberek jók és segítenek?
Felhívta a barátnőjét, hogy biztos késni fog, dél helyett délutánra érkezik. Sütött a nap, leült egy padra és élvezte a napfényt… Talán ez az értelme az egésznek. Egy apró öröm, amit észreveszünk…
Filozofálgatásából az eső érkezése és a busz indulása zökkentette ki. Vajon igaza volt Murphynek és az az élet lényege, hogy ami elromolhat el is romlik?
Végtelen hosszúsággal kacskaringózott a busz az Alföldön. Az élet egy potenciális értelme: egy hosszú vándorlás, amikor nem tudjuk, hogy hol vagyunk, hová tartunk és mikor érkezünk meg.
Sokkal később, sokkal fáradtabban és ázottabban érkezett meg a barátnőjéhez, akinél a kocsit hagyta. Már csak nevetett, amikor nem találták a kulcsot… Ez is lehetne az élet értelme: ha a sors kocsit ad, eltűnteti a slusszkulcsot: az élet nem más, mint azoknak a lehetőségeknek a sorozata, amikkel nem tudunk élni… Végül meg lett a kulcs is, és annyi megpróbáltatás után hazaindulhatott. Odüsszeusz óta az irodalmi művek egyik alapkérdése, hogy a hős hazaér-e… Amikor feltűnt a falutábla, tudta, hogy a válasz ebben az esetben igen.
Miközben kipakolt, rájött, hogy ma az élet annyi értelmét találta meg, de valahogy egyik sem igazi… Az egyetlen, ami a nap végére megmaradt, hogy hazaérkezett. De vajon nem az az élet értelme, hogy minden nap keressük és megtaláljuk annak értelmét?
コメント