Élt egyszer egy öreg király,
minden hegynek ura volt,
szikla volt a trónusa
körülötte három fia.
Öreg volt már a nagy király,
eljött az ideje már,
hívatta hát három fiát,
kiosztani mindnek jussát.
Mindet egyaránt szerette,
különbséget nem téve,
sokat törte öreg fejét,
hogy ne bántsa egyiket se.
Így szólt első gyermekéhez:
tied lesz a trónom, s földem,
mindaz, mit a láb tapos:
szilárd lesz a királyságod.
Majd hívatta másodikat:
neked adok minden vizet,
ami élteti a földet,
hogy parlaggá ne legyen.
Végül szólt a harmadikhoz,
ugyan reád mit hagyjak?
te vagy szívem vidámsága,
tiéd lesz majd a fényes nap.
Mindőtök megkapta jussát,
földet, vizet, napnak jussát,
senki sem lett rövidebb,
most már békén elmegyek.
Kérlelte őt három fia,
atyánk, ne hagy el minket!
Maradj velünk, szépen kérünk,
őrizd három gyermeked.
Így szólott az öreg király,
mikor egy nap meghalok,
temessetek patakpartra,
hegyoldalban legyen sírom.
Fa nő majd ki a szívemből,
mely napot, földet, s vizet összefog
béke jele leszek nektek,
el nem hagylak titeket.
A királyfa ma is áll,
patakparton, hegyoldalán,
és ha egyszer arra jársz,
békére találsz, ha itt megállsz.