Az asszony a világért sem árulta volna el, de kicsit fárasztotta a férje lelkesedése, akinek a kolostor minden egyes köve új és új csodát idézett fel. Időtlen idők óta nem látták egymást, de a férje semmit sem mesélt arról, hogy hogy van, csak vezeti körbe a szigeten, mint egy ügybuzgó idegenvezető. Igaz, ő sem mesélt semmit sem az otthoni életről. Mit is mesélhetett volna? Hogy alig van pénzük? Hogy a boltok üresek? Hogy a barátaik eltűntek? Hogyan panaszkodhatott volna, miközben a szigeten a férje sorsa ezerszer nehezebb?
- Nézd ezt az angyalt! - mutatott egy mozaikra a férfi. - Nézd! Nekem ez a kedvencem. Előtte mindig meztelennek érzem magam. Mintha ez az angyal mindent tudna rólam. A bűneimet, a múltamat… és talán a jövőmet is.
- A jövőnket… - bólintott csendesen a nő. - Azt senki sem ismeri. Még Isten sem, hiszen törvényben tiltották be. Néha arról álmodom, hogy a múltunk lesz a jövőnk. Emlékszel, amikor a gyerekekkel a tengernél nyaraltunk? Akkor még jártak a vonatok, akkor még voltak szállodák, dúsan rakott asztalok, akkor még a templomokban Isten lakott… Akkor még tudtak nevetni az emberek. Emlékszel?
- Igen.
- Akkor azt mondtad, őrizzem meg ezt a képet. A gyerekeink kacagva fröcskölték egymásra a tengervizet. Azt mondtad, őrizzem meg ezt a képet, mert soha többé nem leszünk ilyen boldogok. Igazad volt. Most mégis azt kérdezem tőled, hogy ugye mégis?
- Mit mégis? - sütötte le szemét a férfi.
- Hogy ugye még leszünk ilyen boldogok?
- Igen - válaszolta vontatottan a férje, de a hangján a nő érezte, hogy hazudik.
- Tudod, nagyon nehéz nélküled. Csak az tartja bennem a lelket, hogy elképzelem, hogy egyszer csak ott állsz az ajtóban, hogy visszatérsz hozzánk. Tudom, akkor minden könnyebb lesz. A nyomor is. Ugye visszajössz?
- Szeretnék veletek lenni, te is tudod.
- Tudom, de nem ezt kérdeztem. Hanem, hogy vissza fogsz-e térni hozzánk?
- Nem rajtam múlik.
- De igen. Egy nő a férjében, ha igazi a házasságuk és nem csak történelmi véletlen, akkor mindig Istent látja. Ha azt mondod, hogy visszatérsz, nekem az olyan, mintha Isten nyilatkoztatná ki.
- Nem azt mondtad, hogy Istent törvényben tiltották be?
- Nem hozhatnak olyan törvényt, hogy ne te legyél a férjem. Mi összetartozunk, akárhányszor is szakítanak el minket egymástól.
- Örökké - válaszolta a férfi - , a férjed maradok. - Majd, mint aki csak terelni szeretné a témát, másról kezdett mesélni: - Azt mesélik, a kolostori atyák ismerték a halak titkát.
- Mit? - kérdezte a nő.
- Tudod, a szigeten nem termett meg semmi sem, az atyák meg, amúgy is állandóan böjtöltek, így szinte csak halat ettek. A legenda szerint, a halászatra beosztott testvérek munka közben is a Szent Liturgiát énekelték, és erre mindig összegyűltek a halak, elég volt kivetniük a hálót, rögtön megtelt.
- De az atyákat elüldözték és ez a sziget azóta zárt terület - tette hozzá az asszony.
- Igen, és azóta a hálók is üresek. A halak a mélyben várják vissza az atyákat.
- Ahogy én is téged.
- Talán, ha a kolostort újra megnyitják egyszer, akkor visszatér Isten is.
- És te is hozzám. Várni foglak. Mennyi időnk van még?
- Néhány perc. Már gyülekeznek a kompnál. Lekísérlek - ajánlotta fel a férfi. - Vagy itt szeretnél elbúcsúzni?
- Nem akarok búcsúzni, nem akarok búcsúcsókot adni. Mi összetartozunk és ezen semmi sem változtathat. Nem kérdezem többé, hogy vissza fogsz-e térni. Hiszem.
Csendben sétáltak le a kikötőig. Az őrök pecsétet nyomtak az asszony papírjaiba, majd felengedték. Hosszan néztek egymás után. Látni akarták egymást, ahogy a fuldoklók is akarják a levegőt, csak még egy utolsó lélegzetet.
Az egyik őr odalépett a férfihoz.
- No, itt az ideje visszamenni a cellájába!
- Igen, vissza kell mennem - bólintott a férfi.
- No, de ne szomorkodjék, így kell lennie. Elmondta neki?
- Nem, azt akartam, hogy ma boldog legyen.
- Maga tudja. Én elmondtam volna neki, de az urak mindig is másképpen gondolkoztak, mint a magamfajta egyszerű muzsikok. No, és sikerült? Boldoggá tette az asszonykát?
- Remélem. Legalábbis, ha megkapja a táviratot, úgy fog visszagondolni erre a napra, hogy ez volt az utolsó boldog napunk. És köszönöm.
- Mit köszön?
- Hogy megengedték, hogy meglátogasson.
- Hát olyan vadállatoknak tart minket? Még a nép ellenségeinek is kijár ennyi. Egy utolsó kívánság a kivégzés előtt. Csak egyet kérek: ma este már ne egyen és ne igyon semmit. Tudja, a friss hullák mindig eleresztik magukat és aztán persze nekünk kell felmosnunk.
- Ezt megígérhetem. Tudja, ma este nekem sincs étvágyam…
A.D. 2015.03.04 – Szolzsenyicin nyomán
Nagyon tetszett és történelmileg is valós.