Pálházát délnyugatra elhagyva, egy különleges hangulatú faluba, Kovácsvágásra érünk. A falun keresztülhaladva azonnal szembetűnik a gyönyörű, virágokból ültetett Nagy-Magyarország emlékmű; eltérő színű virágokkal még a hegy és vízrajzot is jelezték.
Kedves hangulatot kölcsönöznek a falunak az utcák névadóiról készült faszobrok. Ha letérünk az útról, a hegyoldalba vájt pincesorhoz juthatunk: egyszerre ideális közösségi tér a falusiaknak, s turistacsalogató látványosság. Kíváncsian várom, a filmesek mikor fedezik fel ezt a helyszínt is.
Mégis, a legizgalmasabb látnivalók a tájházban várnak ránk. Egy berendezett konyha és tisztaszoba tanúskodik arról, hogy éltek egykor a vágásiak. Érdekesség, hogy a hagyomány szerint ez volt az első falumúzeum az országban, Dr. Fürjész István református tiszteletes és feleségének köszönhetően.
Találós kérdés is lehetne: mi az, ami nélkül nem élhetnénk, s mégis a halál jut róla eszünkbe?
Egyedülálló érdekesség, hogy tájház belső szobájában, Tóth S. Alex csontképei láthatók. Első hallásra én sem tudtam elképzelni, hogy miről is van szó: a művész az erdei állatok csontjait ragasztotta képpé. Morbid ötletnek tűnik, hiszen a csontokról a legtöbb ember a pusztulásra asszociál, nem pedig a szépségre. Mégis gondoljuk el; ahogy az Írás mondja, minden, amit Isten tesz jó és tökéletes, a szépség nem csak a látható világban, hanem a felszín alatt is rejtőzik. A teremtés csodája, történt is bármilyen úton, a csontok íve, a tökéletes mechanikai és biológiai megoldásaik nem csak célszerűek, hanem szépek is. S ezekből a rész csodákból, mint ecsetvonásokból épülnek fel a kovácsvágási csontképek. A képek témái változatosak: tájképek, épületek, népi motívumok, minden csoda, amit az Isten és az ember alkotott.
Ezékiel próféta mondta egykor*, hogy a csontokból az Úr új népet teremt; elveszett reménységnek újat ad helyébe halottak földjén életet vet keze.
Az embernek a sors csak munkát adott,
abból, mi elpusztult, szépet teremtsen,
észrevegye a rejtett valót,
csontnyelven álmodni élet-képeket.
A csontocskákból, mit Isten tervezett, tudván aranymetszést, szimmetriát s minden örök szabályt, az ember tükröt ragaszt a teremtésnek.
Állva, hökkenve nézve e merész képeket, hogy eldobandó szemétből mit alkotott a művész keze, s mily pazarlóak vagyunk, mi többiek,
eldobván az élő kincseket,
bálványozván az élettelent,
virtuális valóságba révedve
a megélt valóság helyett.
* Ezékiel 37,