A fiú szerelmes volt a lányba, és a lány is boldog volt vele.
- Szeretlek - mondta a fiú.
- Ne mondd! - rázta meg fejét a lány. - Ne kötözz meg a szavaiddal. Én szabad vagyok, mint egy cica, vagy mint egy pillangó, soha nem hagynám, hogy mások mondják meg, mit tegyek. Soha ne mondj ki olyan szót nekem, aminek súlya van.
- Csak olyan szót szabad kimondani, aminek súlya van - próbált meg ellenkezni a fiú. - És minden szó közül legnehezebb a szeretlek, mert az örök időkre szól.
- Ha olyan súlya van, írd rá egy kőre!
A fiú lehajolt, felvett a földről két kavicsot, fogott egy tollat és ráírta: „Szeretlek”. Az egyiket zsebre vágta, a másikat odaadta a lánynak.
A fiú és a lány hosszan mentek az úton, néha kézenfogva, néha úgy, hogy a lány durcásan elfordult. És a fiú minden nap mondott egy szót, amit azon a napon a legfontosabbnak érzett, majd ráírta két kavicsra, s az egyiket mindig elrakta, a másikat meg odaadta a lánynak. „Örökké”, „Boldogság”, meg hasonló szavak szerepeltek a köveken. A lány csak nevetett, elolvasta és eldobta. Aztán egy szomorú napon útelágazáshoz értek: a lány jobbra indult és nem akarta, hogy a fiú elkísérje, így neki csak a másik út maradt.
Legszívesebben ő is eldobta volna a kőre írt szavakat, most, hogy nem volt mellette a lány, csak nehezítettík a lépteit. Mégsem dobta el, mert, ha kézbe vette egyiket, másikat, mindig elmosolyodott a szép emlékeken és már nem tűnt olyan nehéznek az út.
Hosszú vándorlás után elérkezett egy falhoz. A fal jobbra és balra is a láthatárig ért, középen meg egy nehéz vaskapu, amit egy tündér őrzött.
- Mi van a kapun túl? - kérdezte a fiú a tündért.
- A boldogság
- És ki juthat be?
- Aki elég erős ahhoz, hogy kinyissa a kaput. Egyszer mindenki eljut ide, a boldogság kapujához.
A fiút odalépett a kapuhoz és kinyitotta.
- Nem is olyan nehéz - csodálkozott el.
- Neked nem - mosolyodott el a tündér. - Te hordoztad a múltadat, s ez erőssé tett. Mások, akik elfelejtik a múltjukat, gyengék maradnak és képtelenek megmozdítani a kaput. Most már beléphetsz.
A fiú azonban nem lépett be, leült a kapuoszlop mellett.
- Miért nem lépsz be? Nem akarsz boldog lenni? - csodálkozott el a Tündér.
- Dehogynem, mindennél jobban vágyom erre.
- Hát akkor?
- Megvárom a lányt, akinek a kőre írt szavakat írtam. Ő eldobta a saját köveit, gyenge maradt, nem tudná kinyitni a kaput. És én nem lennék boldog, ha ő kívül maradna.
S a fiú, bár nem lépett át a kapun, mégis megkapta a boldogságot: volt mire várnia.
A képet köszönöm Tike Esthernek!
Comments