A tündér, mint minden reggel, átrepült birodalma, a mezők, a folyó és a falu felett. Az ő birodalma volt: nem azért, mert uralkodott felette, hanem azért, mert vigyázott rá. Ha valahol rendezetlenséget, szomorúságot látott, a földre szállt és elrendezte a hibát. szép nyári reggel volt, amikor reggel is teljes erővel záporoztak a napsugarak a földre, minden csendes, nyugodt és boldog volt. Minden, kivéve egy aprócska növényt egy háztetőn: némán nyelte könnyeit a kövirózsa. A tündér leszállt hozzá és megkérdezte:
- Miért vagy szomorú, kövirózsa?
- Mert engem senki sem szeret.
- Miért gondolod, hogy senki sem szeret?
- Nem vagyok olyan színes, mint a többi virág, nem a mezőn élek, hanem ott, ahol más már nem él meg, nincs társam, legfeljebb egy kis moha… Ráadásul még azt is mondják, hogy nem vagyok virág… Azt mondják, hogy én csak egy popó vagyok…
- Micsoda? – csodálkozott el a tündér. - Nem inkább pozsgás?
- De igen! Az egy csúnya szó?
- Nem! Csak más. És ezért vagy szomorú?
- Miért, ez nem elég? – hüppögött a kövirózsa.
- Hiszen ez semmi! Amit elmondtál, az mind az örömödre kellene, hogy szolgáljon, nem könnyekre.
- Hogyan?
- Azt mondod, hogy nem vagy színes, csak zöld és vörös, de ez azt is jelenti, hogy csak az látja meg, az érdemli meg a szépségedet, aki közel kerül hozzád, ha szépnek látnak, akkor az nem a felszínes tarkaságnak szól, hanem valóban neked. Azt mondod, hogy a te lakhelyed nem a tarka mező, hanem a háztetők, a sziklák, ahol nincs táptalajod. Ez azonban azt jelenti, hogy nem vagy kiszolgáltatva az aszálynak, jöhet bármi, nem kell félned! És ez még nem minden!
- Még van, aminek örülhetek?
- Igen! Rengeteg boldogságod van, ami csak a tiéd! A virágok sokszor egy évig sem élnek, te viszont hozzájuk képest szinte örökéletű vagy. Őrzöd a múltat és látod a jelent. A fák még sokáig élnek, de félniük kell a szárazságról, a vihartól, a kártevőktől, neked viszont ezektől nem kell tartanod.
- Mesélj még! – kérte a kövirózsa a tündért.
- Más virágok, más fák magvakat teremnek, ők a gyermekeik. Ha kikelnek, már semmi közük sem lesz hozzájuk, idegenek lesznek: a te kicsinyeid belőled nőnek ki, örökre melletted maradnak, látod felnőni és élni őket.
- Köszönöm. Akkor hálásnak kell lennem a sorsomnak, hogy kövirózsa lettem.
- Igen – bólintott a tündér. – És ezért vállalnod kell nem csak a sorsodat, de a feladatodat is.
- Mi lenne a feladatom?
- Más növények szépek szépségükkel szolgálnak, örömére vannak a szemnek és a szívnek. Megint mások táplálékul szolgálnak. Te azonban a betegséget űzöd el: nedved gyógyítja a gyulladást, sok embernek te adod meg az egészséget. Sőt – mosolyodott el a tündér - , még azt is hiszik rólad, hogy védelmet adsz a villámcsapástól.
- Ez már igen! – próbálta kihúzni magát a kövirózsa. – Köszönöm.
- Nem kell megköszönnöd… Csak légy boldog abban, amiben élsz, amit adott neked a sors és örülj mindennek, amit a mai nap hoz – szólt a tündér és elreppent.
A kövirózsa ezentúl mindenkire rámosolyodott, aki elment mellette: nőre, férfira, gyermekre. És mindenki, aki elment mellette, talán nem is tudta, miért, elmosolyodott.
Kép: Török Tünde