Ezt a mesét nem én írtam, olyan abszurd, hogy erre csak a XX. századi történelem volt képes... Én csak megfogalmaztam.
Az ezerévesnek hirdetett, mégis alig tucatnyi év után összeomlott Birodalom útjain egy nő és egy féri gyalogolt észak felé, batyu, iratok és pénz nélkül. A nő piszkos nadrágot és kockás blúzt viselt, a férfi csíkos rabruhája még ennyire sem volt elegánsnak mondható. Nem ismerték a vidéket, csak annyit tudtak, hogy valahol északon még tartják magukat Dönitz csapatai, valahol ott még létezik az a Németország, amit bár már szívükből gyűlöltek, mégis életük eddigi kereteit képviseli.
Némán lépdeltek egymás mellett, lassan egy falu határához értek, mikor a férfi megszólalt:
- Meghalt?
- Igen. - A férfi soha nem mondta ki a nevet, de a nő tudta, hogy a Führerre gondol.
- Biztos? - erősködött a férfi.
- Igen, ott voltam, láttam a holttestét, amikor az SS legények lelocsolták benzinnel és elégették.
- Olyan furcsa… Ott, a koncentrációs lágerben naponta imádkoztam ezért, mindig ezt a hírt vártam. Mégis, amikor a rádió bemondta, hogy hősi halált halt, csak ürességet éreztem. Mintha a gyűlölet és a rettegés, amit jelentett nekem, az énem meghatározó részévé vált volna. Meghalt és üres lettem. Már nem volt kitől félnem, megszűntem létezni.
A nő megrázta a fejét:
- Nem volt semmi hősies abban a halálban. Karfiolt evett, bezárkózott és már senki sem látta élve. De valamit nem értek… Magát majdnem megölték. Miért igyekszik mégis a német kézen maradt területekre?
- Miért? - gondolkodott el a férfi. - Mert a halálnak azt az arcát már ismerem. És túléltem - tette hozzá. - Azokat - intett kelet felé, ahol már a Vörös Hadsereg volt az úr - , még nem. És lehet, hogy nem is tudnám.
Lassan beértek a faluba, de ellentétben a többi településsel, ahol megfordultak, itt mindenki az utcán nyüzsgött, izgatottan tárgyalták, hogy Dönitz kapitulált, vége a háborúnak!
- És most? - nézett a nő kérdőn a férfira.
- Mi lenne? Megyek tovább. Látni akarom, hogyan vonják le a horogkeresztes zászlót, hogyan dobják el a fegyvereiket, amiktől az egész világ rettegett. Amiktől én is reszkettem. Nézze, az elmúlt években még ahhoz is a nácik engedélye kellett, hogy kimenjek a latrinára. Látnom, kell, hogy vége.
- És ha látta, akkor jobb lesz?
- Igen. Akkor tudok felejteni és továbblépni. Mert hiába buktak meg, amíg nem szabadulunk meg a félelmeinktől, addig a lelkünkben tovább él ez az őrület. És maga mihez kezd?
- Visszamegyek Berlinbe - mondta alig leplezett bizonytalansággal a nő.
- Nem fél?
- De igen. Rettenetesen. Tudom, hogy le fognak tartóztatni, Szibériába visznek, kivégeznek, vagy még rosszabb is vár rám, de én is szembe akarok nézni a félelmeimmel. Szembe akarok nézni mindazzal, aminek a részese voltam. Szembe akarok nézni a vörösökkel, akiktől annyira rettegtem, hogy szemet tudtam hunyni azok felett a szörnyűségeknek, aminek a részese voltam. Hogy elhittem, mert így volt kényelmesebb, hogy a koncentrációs táborokban csak jól szervezett munka folyik. Isten áldja és remélem, boldog lesz. Nem kérem, hogy bocsásson meg nekem és a hozzám hasonlóknak, akik a részesei voltak ennek a rendszernek.
- Miért nem kéri? Nem mintha meg tudnék bocsájtani. A táborban kiirtottak belőlem minden érzést. A szeretetet és a gyűlöletet, csak a puszta ösztön maradt, hogy még megéljem a következő reggelt.
- Mert először magamnak kell megbocsájtanom. Hogy azzal mentegettem magam, hogy az erkölcsös döntés, ha a kisebbik rosszat választva a náciknak dolgozom.
- Úgy gondolja, hogy Hitler jelentette a kisebbik rosszat?
- Nem tudom… Minden amit eddig gondoltam, tévedésnek tűnik. De már tudom, hogy nincsen nagyobb és kisebbik rossz, csak Rossz van és annak sohasem szabad igent mondani.
- Isten áldja. Viszlát! - köszönt el a férfi.
A nő, Traudl Junge, aki pár napja még Hitler Vezér és Kancellár titkárnője volt, tétova léptekkel elindult visszafelé, a vérvörös Berlinbe.