- Kérem, nem tudom, mi bajuk van velem… Én kérem, nem csináltam semmi rosszat.
- És a tizenhárom holttest a pincéjében?
- Az, kérem, színtiszta jótékonykodás a részemről. Hagytam volna, hogy szerencsétlenek hullái az út mentén aszalódjanak? Ha már szerencsétlenek az én tanyámon hagyták itt az árnyékvilágot, legalább egy száraz fakkot megérdemelnek.
- Hát éppen ez az! Statisztikailag elég valószínűtlen, hogy tizenhárom, egymást nem ismerő személy pont az ön ingatlanán kövessen el öngyilkosságot.
- Valóban. De mit számít a statisztika az emberség parancsa mellett? Nézze, a tanyám itt van az útkereszteződés mellett, de az útfelügyelet nem hajlandó kirakni egy nyamvadt útjelző táblát. Tehetek én erről? A szerencsétlen utazó meg mi mást tehetne itt, ahol még a GPS jel sem jár, hát bejön hozzám útbaigazításért. Én meg adok nekik. Aztán már nem érnek vissza a kocsijukhoz, útközben végeznek magukkal.
- De mi a csudát mond nekik, amitől mindenki kinyírja magát?
- Ez, kérem, rágalom. Nem mindenki, csak a többségük. Voltak túlélők is, csak az olyan rosszindulatú bürokraták, mint maga, ezeket nem veszi figyelembe.
- Tekintsünk el a hatósági személy sértegetésétől és térjünk vissza az én kérdésemre: mégis, miért dobják el maguktól az életet a látogatói?
- Hát kérem, nézzük sorjában. Ők bejönnek hozzám és megkérdezik, mi a helyes irány. Én visszakérdezek, hogy hová akarnak eljutni. Ők mondanak egy városnevet. Én folytatom a kérdezősködést: valóban ennyi-e a céljuk az életben, elég-e ennyi a boldogsághoz? Erre az esetek többségében hallgatás a válasz. Várok fél percet, legfeljebb egyet. Fontos a pontos időzítés.
- És utána?
- Akkor megkérdezem, ha csak ennyi a céljuk az életben, hogy A pontból elkérjenek B pontba, akkor miért élnek egyáltalán? Miért nem kötik fel magukat?
- És ennyi elég, hogy végezzenek magukkal?
- Elgondolkoznak. Van, aki rájön, hogy mit akar kezdeni magával. Van, aki feladja. Az ő maradványaik vannak a pincémben, ízlésesen mumifikálva. Persze, sok függ attól is, hogy milyen messze hagyták a kocsijukat. De, a válaszom igen. A többségük feladja. A maradéknak viszont már van célja, új életet kezdenek. Filozófiai kérdés, de úgy is fogalmazhatnánk, hogy a régi énjük nekik is meghalt, de újjá is születnek.
- Maga egy halálmadár.
- Hagyjuk, kérem, a minősítéseket! Én inkább úgy gondolom magamra, mint egy motivációs edzőre, egy tanácsadóra. Mindenkiből kihozom, amit lehet.
- És ha semmit sem lehet?
- Akkor ezt hozom a felszínre.
- Nem bántja a lelkiismeret? Ha ezek a szerencsétlenek nem pont magához fordulnak útbaigazításért, még ma is élnének.
- De akkor mi lenne az emberiség fejlődésével, az evolúcióval?
- Tessék? Ez hogy jön ide?
- Nézze, ha valaki nem veszi észre, hogy a kanyar után egy milliós nagyváros fényei világítanak, az már az evolúció zsákutcája. Milyen intelligenciát hagyna az utódjaira a génjeiben? Valamit hagyni kell a természetes kiválasztódásra is. Remélem, belátja, hogy igazam van. De mit is kérdezett? Maga sem találja az utat hazafelé?
Comments