Az apátúr nem minden feszültségtől mentesen kínálta hellyel a visitátort[1]. Magában inkább azt kívánta, bár Őszentsége személyes küldöttjéről nem lett volna szabad ilyet gondolnia, hogy inkább a mór seregek tértek volna vissza, mintsem ez a nyakába szakadt ellenőrzés, de pap volt, így megpróbálta legkedvesebb formáját előhozni.
- Excellenciád esetleg megosztja velünk szerény reggelinket, mielőtt munkához látna? Vagy esetleg a szállásán kívánná felfrissíteni magát?
- Kegyelmed tudhatná, hogy nem pihenni jöttem ide – koppantott a visitátor a mankójával. – Hosszú volt az út és különösen az én állapotomban…
- Megtisztelne, ha Excellenciád megosztaná velem jövetele célját.
- Mint Kegyelmed is tudja, új korszak köszöntött a katolikus egyházra, véget vetve a babonaság sötét középkorának, a Szentatya felül kívánja vizsgálni a hit megélésének korábbi gyakorlatát, így az úgynevezett ereklyék ügyét is felül kívánja vizsgálni.
- Kolostorunk számtalan ereklyével rendelkezik, ön melyikre lenne kíváncsi?
- Mindegyikre, de elsősorban az úgynevezett I.23-as jelű „Szent Grálra”.
- I.23 jelű? – csodálkozott el az apátúr.
- A Szent Hivatal számba vette a Grálnak nevezett ereklyéket szerte a világban. Mivel a Grál mibenléte vitatott, a kelyheket az I., a fegyvereket, úgymint dárda, mely átdöfte Jézus oldalát, a II., az egyéb csodatévő kegytárgyakat a III. kategóriába soroltuk, mint például a frigyláda. Az Önöknél található kehely ezen besorolás szerint az I. kategóriába tartozik, s a 23-ként nyilvántartásba vettük.
- Kívánja megtekinteni az ereklyét?
- Lényegtelen mellékkörülmény. Elsőként a püspöki hitelesítő pecséteket szeretném áttekinteni.
- Ahogy kívánja. Az ereklyét a latin császárságtól[2] kaptuk ajándékba, az első hitelesítés boldog emlékezetű Ince[3] pápától származik.
- III. Ince pápa ma már nem számít boldog emlékezetűnek, az új történelemkönyvek szerint. Ezek szerint tizenkét évszázadról nem tudnak elszámolni. Feljegyzem.
A beszélgetés még hosszú ideig folyt ebben a mederben, egészen a vesperásig[4]. Ekkor a visitátor nagy nehezen feltápászkodott és az apáturat elkísérte a kápolnába, ahol a Szent Grált is őrizték. Az apátúr udvariasan megengedte neki, hogy az ima végén ő mondja el az áldást.
A vacsoránál a vizitátor hozta szóba az ereklyét.
- Nem tűnt hitelesnek.
- Hogy érti ezt Excellenciád?
- Drágakő, arany… Egy szegény ácsnak, még ha a mi hitünk szerint ő is volt a világ megváltója, honnan lehetett volna pénze egy ilyenre?
- Nos, mint Excellenciád is tudja, Mesterünket sokan támogatták, köztük módos személyek is, talán egyikük ajándéka volt. Ez lenne az első válaszom.
- És a második?
- Hogy talán eredetileg valóban fából, vagy cserépből készült. Aztán az idő vasfoga kikezdte, s a kikopó és letört részeket arannyal és drágakővel pótolták. Így ezer év alatt lassan minden kicserélődött benne. De a lényeg, a szubsztanica, változatlan maradt.
- Akkor semmi sem maradt belőle eredeti?
- Dehogynem, Excellenciád: a hit.
- És a hit elegendő lenne ahhoz, hogy a hamisat igazzá tegye?
- Nézze meg kérem, a fogadalmi ajándékokat: egykor, amikor még ez a föld a pogányok uralma alatt volt, előtte imádkoztak a parasztok a szabadulásért, a felszabadítóink, hogy küzdelmük sikerrel járjon, s évszázadok óta idejárnak minden nyavalyájukkal, hogy gyógyulást kérjenek. Nekik ez az igazi Szent Grál, olyan, amilyennek pont elképzelik a Királyok Királyának kelyhét. Ez a hit nem elegendő igazolása az ereklye valóságát igazolja?
- Ezt ugyanúgy elmondhatnák a többi huszonkét ereklye tisztelői is. Mindenhol megesküdnek arra, hogy a többi hamisítvány, csak az övék igazi egyedül.
- És nem lehet, hogy mindegyik igazi? – vetette ellen az apátúr.
- Kegyelmed szerint hányszor feszítették keresztre a mi Megváltónkat? Huszonháromszor?
- Természetesen csak egyszer. De a hit maga, bármit is állít Aquinói Tamás, irracionális dolog, pont azért hit és nem következtetésből eredő tudás, mert nem bizonyítható és ellent mond a józan észnek, pont ezért érdem. Ha igazolható lenne Isten léte és Jézus kereszthalála, akkor mi érdem lenne abban, hogy ezeket elfogadjuk?
- Credo quia absurdum[5]? – kérdezte gúnyosan a vizitátor.
- Pontosan.
- Nos, ez az, amiben nem vagyok hajlandó részt venni. Nekem bizonyítékok kellenek, hogy javasolni tudjam a Szentatyának az ereklye tiszteletének engedélyezését – állt fel a visitátor. – Kíván még valamit mondani, mielőtt nyugovóra térnék?
- Csak annyi, hogy nyugodalmas jó éjszakát kívánjak önnek.
Másnap reggel a visitátor közvetlenül a tertia[6] után útra készülődött. A kocsiból kifogatta a lovakat, mivel délre már egy másik kolostorba akart érni. Rövid köszönés után nyeregbe pattant és elviharzott.
Az apátúr hosszan nézett utána, egészen addig, amíg az egyik szolgálatévő szerzetes meg nem zavarta.
- Elnézést, atyám, de tisztelt vendégünk a szobájában felejtette a mankóit. Küldessem utána?
- Nem, fiam, azt hiszem, ez már felesleges. Helyezd inkább a többi fogadalmi ajándék közé. A csodálatos gyógyulások falára.