A szép zsolnai kávéscsésze harminc éve díszelgett a pohárszéken. Az asszony minden reggel erre pillantott először, amikor felébredt, majd minden este kivette és elmosogatta, mintha használták volna. Ez volt az egyetlen értékes porcelánja, még régen vette a férjének, hogy „úrnak” érezhesse magát, amikor a kávét issza. Mert abban a letűnt világban mindenkinek ez volt az álma: úrnak lenni. De aztán jött a Háború, a férfi már csak nagyritkán vehette kézbe a csészét… Egy nap már csak a postás hozott hírt róla egy szabványlevélben: „ütközet közben eltűnt”.
Senki sem ivott többet belőle. Az asszony minden szeretetét, amit nem adhatott meg az urának, erre az élettelen tárgyra pazarolta. Az árva lányukra vigyázott, óvta, de azt a szeretetet, amit egy férfinak adhatott volna csak meg, ennek adta. Közben azzal nyugtatgatta magát, hogy a férje csak eltűnt, nem halt meg, haza fog térni és milyen boldogok lesznek, amikor ebbe tölti neki a feketét.
Lepergett három évtized, de a férfi nem tért meg otthonába… A nő a kávéscsésze foglyává vált.
Ez a nap olyannak ígérkezett, mint a többi, de dél körül megszólalt a csengő. Az asszonyon egy pillanatra végigfutott a „hátha”, de az ajtóban a kis unokája állt.
- Nagyi, jöttem játszani - jelentette ki gyermeki határozottsággal.
- Mit szeretnél játszani, kicsim?
- Teázósat! Nagyi… Kiveszed a szekrényből azt a szép bögrét? Nagyon vigyázni fogok rá, ígérem!
Az asszony egy pillanatra megdermedt; ez a legféltettebb kincse, de az unokája szeme úgy csillogott, olyan reménykedés volt benne, hogy képtelen volt nemet mondani neki.
Kirakta a kávéscsészét az asztal közepére, majd kiment a konyhába, hogy kekszet hozzon a kicsinek.
Hirtelen keserves zokogás hallatszott a szobából. A kislány alig érthetően zokogta:
- Nagyi, a maci összetörte a bögrét! Nagyon haragszol? - tette hozzá megszeppenve.
A nő összeszedte minden erejét és csak annyit mondott:
- Nem kicsim, ez csak egy bögre volt, nincs semmi baj.
Mosolyt erőltetett az arcára és teásat játszott a kislánnyal.
Este, mikor magára maradt, összeszedte a cserepeket és egy dobozban az ékszerei mellé helyezte, majd mosogatni kezdett.
Közben olyat tett, amit sohasem, amióta elvesztette a férjét: halkan énekelt. Azt a dalt, amit egykor a férjének nyárestéken.